"Szentkuthy 1935-ben kiadott egy nem túl hosszú, naplószerű bejegyzéseket, megfigyeléseket, elmélkedő szövegeket tartalmazó kötetet Az egyetlen metafora felé címmel. Mindössze egy évvel a Prae megjelenése után, saját bevallása szerint azért, hogy meggyőzze közönségét: nem olyan irodalmi hétpróbás szörnyeteg, ahogy első könyve, a Prae mutatta."

Szentkuthy Miklós egyik vele készült interjúban többek között a következő vallomást teszi: „külön kéjem ez a kontraszt, ez a kétszólamúság, ez a párhuzam: a bablevesben egy kanállal több ecet van vagy nincs, és vajon a Neptunusz bolygónak a legutolsó színképében egy ismeretlen gáz jelent-e meg? Mindezek egymással párhuzamosak. És amennyire a kozmosz reménytelen szerelmese vagyok, ugyanúgy nemcsak azért, mert ez érdekes kontraszt, de az apró valóságokat, az emberi élet mindennapjait szeretem ábrázolni, mindazt, amiből összetevődik az élet. Ahogy itt ülünk, akik körülvesznek bennünket: hogy reggel mi volt, fájt a hasa, veszekedett a feleségével, a hírnév területén mi izgatta. hát én legalább figyeljem meg magamon mindezt, legyen láthatóvá, hogy így néz ki egy ember. A régi kedves párhuzam: a bableves és a vicikvacak villamosjegy és az einsteini zárt vagy nyitott világtér egymás mellett.”

Hogy Szentkuthy meglehetősen bőséges vallomásanyagából miért ezt a passzust idéztük, annak oka, hogy írónk alkotói módszeréről, vagy inkább végzetéről árul el lényeges dolgokat. Ugyanis aki ennyire a világ, az élet megszállottja, annak nehezére esik a forma szempontjából fegyelmeznie magát. Száműzni, kirostálni, ahogy a kertész irtja a gyomokat. A forma, ami az olvasó számára a befogadhatóság feltétele, mégiscsak szűk kabát, kényszerzubbony, kevés ahhoz a végtelen sokhoz képest, ami körülvesz. A csodálkozás alapállásában minden dolog egyenrangú, a mikroszkopikus szem egy járdaszegélyen nőtt gyomot is jelentősnek ítél.

Szentkuthy egyik értelmezője, Valastyán Tamás e hatalmas életmű alkotói kulcsszavának az olvasást teszi meg. Az olvasás-írás fogalmak lényegét taglalva – miszerint az olvasás diffúz, széttartó, határtalan alkotói folyamat, az írás viszont mégiscsak fegyelmet, szelektálást, szűkítést kíván –, megállapítja, hogy Szentkuthy írás közben is olvas, azaz az olvasás épp a fentiekben leírt jellemzői határozzák meg írás közben. Ami nem azt jelenti, hogy saját olvasmányélményeit teszi meg témáknak, vagy szereplői papírízű élettelen figurák lennének. Viszont épp az olvasás Szentkuthy-művekben érvényesülő elve teszi a szövegeket nehezen befogadhatóvá Valastyán értelmezése szerint.

A Szentkuthy-ouvre egy lényeges kérdéséhez érkeztünk máris: az olvashatósághoz. Mi tagadás, Szentkuthy Miklós prózáját a mai napig kevesen olvassák. (Miközben értelmiségi körökben az irodalmi tájékozottsághoz tartozik a műveit ismerni, egy-egy címet megemlíteni.) Az a kevés, aki veszi a bátorságot és belelapoz az életmű egyik-másik darabjába, meglepődve tapasztalhatja, mennyire nem illeszkednek a forma, vagy egy adott műfaj meghatározott elvárásába. Formán itt értsük azt, ahogy Szerb Antal beszél a formáról, miszerint az társadalmi megegyezés annak érdekében, hogy a művész közölhesse magát a közönséggel.

De ne essünk túlzásokba, az életmű korántsem minden rétegére érvényes a forma- és a műfajhatárok szubjektív kezelése. A Szentkuthy-életmű egy jelentős része – ide tartoznak egy-egy alkotóról írt esszék, műértelmezések, kritikák, kiadott naplójegyzetek – nagyon is olvasóbarát szövegek. Sőt élvezetes módon, sodró lendülettel, ha kell, találó humorral megírtak. Lapozzuk csak fel a Múzsák testamentuma, Az alázat kalendáriuma, vagy akár a nem is olyan régen a Hamvas Intézet által kiadott Varázskert című köteteket!

A „baj”, úgy tűnik, sokkal inkább a szabadabban fikciós művekben van. A regényekben például. Habár nagyigényű, életrajzi a téma – Szentkuthy Handelről, Mozartról, Dürerről, Goethéről írt életrajzi regényt –, a fantázia szabad áramlását nem korlátozza az életrajzi, korábrázoló regény formai elvárása. Egy-egy apró részlet, lelki nüansz, táj, emberi karakter annyira leköti figyelmét, hogy vége-hossza nincs kimerítő, nagy láttató erővel megírt leírásuknak. Miközben a távlatot, a szintézist, az összefoglalást egy pillanatra sem téveszti szem elől. A szövegek úgy akarják elrepíteni az olvasót a széles összefüggések bizonyosságába, hogy mindezt már-már idegesítően elemző, barokkosan túlzsúfolt mondatokban teszik.

Szentkuthy 1935-ben kiadott egy nem túl hosszú, naplószerű bejegyzéseket, megfigyeléseket, elmélkedő szövegeket tartalmazó kötetet Az egyetlen metafora felé címmel. Mindössze egy évvel a Prae megjelenése után, saját bevallása szerint azért, hogy meggyőzze közönségét: nem olyan irodalmi hétpróbás szörnyeteg, ahogy első könyve, a Prae mutatta! Ez a vékony kötet Szentkuthy gondolkodásmódjáról mégis többet elárul, mint a végtelenül részletező Prae.

Az olvasó először is az elemző, rendszerező, összefüggéseket kereső attitűdre lehet figyelmes. Pólusok, szembeállítások, osztályozások mindenütt. A szerelem három stílusáról értekezik egyik szövegében („virág”, „mondainség” és „betegség”), erkölcstani tipológiát (!) ad növény-arcképekből, vagy éppen a női mozdulatokat osztályozza. Úgy tűnik, mintha ez az elemző hajlam ellentmondana a világ bőségét megtapasztalt mámoros alaphelyzetnek. Mintha a bőségnek és az afölött érzett csodálkozásnak a szintézis, az egységbe olvasztás felelne meg. Mit jelent Szentkuthynál ez a sokszor iskolásnak tűnő definíciókényszer?

Azt mondhatnánk erre, hogy az egyes, az egyenértékűségében minden dolog egyenrangú elve csak a definícióban, a tipológiában tud valóban egyes-egyedüli, sértetlen maradni. Eljátszhatunk a gondolattal, ha Szentkuthy „hagyományos” író lett volna, aki a dolgokat, jelenségeket a formának alárendelve szelektálja, hierarchikus rendben ábrázolja, az egyediség mint egybeolvasztás és mint szintézis a mondanivaló hiányzó terébe tömörült volna. Viszont akkor az olvasó azt várná, hogy ezen hiányzó helyet kitöltse.

Szentkuthy korántsem „hagyományos” szövegeiben viszont mintha az olvasó szem – azaz a szövegek beszélője – előttünk, a befogadó előtt járna, az értelmezés által készen kapott dolgokat kapunk. Ráadásul a befogadó a folyamatos zsúfoltságot, az egymástól távol eső dolgok párhuzamát valamiféle hiányként, az írói rendszerező elv, az egység hiányaként élheti meg. Mi lehet akkor az olvasó feladata – kérdezhetnénk? Lehet-e Szentkuthyt élvezettel olvasni?

Ezen kérdéskörhöz a Metafora-könyv egyik passzusa lehet különösen sokatmondó. A szövegek egyik beszélője egy helyütt három női portrét rajzol meg, háromféle „intelligenciát”. (A beszélő itt maga is megjegyzi, hogy az intelligenciát nem a köznapi értelemben használja.) Szentkuthy ebben a könyvében is, mint ahogy az életműben sok helyütt, vonzódik a portréhoz, az emberi alakok leírásához. (Tegyük hozzá, a portré Szentkuthynál nem csak ember lehet, az élet minden jelensége, tárgya portrévá elevenedhet a tolla nyomán.) Először mégis azt vehetjük észre, hogy a kiemelt szövegben a beszélő az egyéniség ellen beszél. „Éppúgy, ahogy halálos a művészeti impresszionizmus, éppúgy halál van abban az egyszerű tényben, hogy egyéni arcok vannak a világon. Az ember elfárad tőlük, sajátjától is, másokétól is. Mire jó ez a sok egyéni sors, véletlenségek modelljei, etikai negatívok az arcon, halál legautentikusabb pecsétnyomója: portré?”

Mi a baj az egyéniséggel? – kérdezheti az olvasó. Ráadásul mintha Szentkuthy itt saját maga ellen is szólna, hiszen a portré, az alakok invenciózus leírása életművének egyik védjegye. Ha tovább olvassuk a passzust, értelmet nyer, mit is jelent az egyéni arc Szentkuthynál. Az első nőről, a „legintelligensebbről” így ír: „. mit jelenthet vele kapcsolatban az »intelligencia«? Először is [.] valóban a szótári értelmét, t.i. szülői terrorisztikus vaksznob nevelés eredményeképp egy csomó tárgyi tudást, nyelveket, zenéket, irodalmat, tájat, rakás reneszanszot. Ha a nő véletlenül nem zseniális, a legvégzetesebb katasztrófák származhattak volna egy ilyen kultúrincesztusból. A nő azonban szenzibilis […] nincs kaotikusabb mozaik és kereszthúrozás, mint a rengeteg filológiai precízió és hisztérikus, rendbontó lírai-érzéki benyomás a nő agyában. A teljes lexikon és a teljes holdkórosság, a mind aggályosabb katalógus s a mind hülyébb nonsens-strófák egyszerre virágzanak benne.”

A harmadik, legkevésbé intelligens nő portréja így indul: „.Angol leány-arc: vakondok-butaság, üdvhadsereg-idealizmus, Keats-nosztalgiák, kilónyi rúzs és szűzies »daisy«, egy csomó igaz idegbaj, egy csomó keresett gesztus az »ideges asszony« dienst-reglamája szerint. [.] Ez a nő olyan, mint a kaleidoszkóp – van egy pár össze-lopott eleme: divat, strand, intellektuális-költői vagy álmos-merkantil férfi, emberszeretet, liberalizmus, gyerekek, »fontos egy otthon« s ezekhez az elemekhez van egy pár primitív műveleti jele (szintén beledobálva a kaleidoszkópba): plusz, mínusz, szor-ször, ban-ben.”

Ha megfigyeljük, milyen jelzőkkel illeti a beszélő az egyéni arcot, sorsot, azok a következők: „véletlenségek modelljei”, „kaotikus mozaik”, „kaleidoszkóp”. De sokat elárulnak a „csomó tárgyi tudás”, „csomó igaz idegbaj”, „rakás reneszansz”, „rengeteg filológiai precízió, „rendbontó lírai-érzéki benyomás” kifejezések is. Alapélmény tehát a sok, a sokféleség mint olyan, a véletlen egymásra halmozódás, a párhuzam.

Ezekből a bármennyire és részletező női portrékból nem típusok lesznek – habár el tudunk képzelni hasonló nőket –, épp a típustalanság tükrei. A típusban a tulajdonságok összefüggnek, egy pont felé mutatnak. Szentkuthy női portréiban nem így van. Az egyén, az én egyáltalán nem „egyéniség”, a szó közkeletű értelmezése szerint, mivel az már egy rendet, a tulajdonságok koherenciáját feltételezi. Az egyéniség, az egyéni arc azért érték, mert a tulajdonságok halmaza nem marad meg halmazként, hanem összeáll valami egészen újjá, mással összehasonlíthatatlanná. Az egyéniség egységet feltételez, Szentkuthynál viszont az egyéni arc a sokat, a sokféleséget a maga átalakulatlan mivoltában hagyja. Ezért kérdezheti a szöveg beszélője: van kiút az egyéni variációk áthatolhatatlan bozótjából? Az egyéni sors csapdájából, ami egyszerre biológiai, alkati adottság és társadalmi szerep? A kiútkeresés nem lehet más a szöveg szerint, mint erőszakkal visszautasítani az egyéni sorsot, és kitörni valami csakazértis-nem-énbe, idegenségbe – ami viszont nem tudjuk, micsoda. Az írás tehát itt, az egyéniségek női metaforájával a világ minden rendszernek ellentmondó sokfélesége ellenében beszél. Azonban a sokféleség – tegyük hozzá – nem kevesebb, mint magának az írásnak is logikai szervezőelve.

Szentkuthy szövegeiben is van tehát tükrözés, mint a sok tükröztetése, a véletlenszerűségek egymásra halmozódásának tükre.

Visszatérve Szentkuthy első, 1927-ben, 19 évesen írt, kiadásra nem szánt, Barokk Róbert című regényéhez, az írói alkat természetrajzát a keletkezésig vezethetjük vissza. Azok számára, akik Szentkuthytól nem olvastak semmi mást, csakis a Barokk Róbertet, bizonyára megmosolyogtató lehet, a regény ifjú, 17 éves főhőse mennyit tépelődik, gyötrődik fantáziájának burjánzó volta miatt. Kamaszos önkínzásnak véli, ahogy ima közben nem tudja a szent szöveget kellő áhítattal átélni, hanem mindenféle oda nem illő, világi gondolatok, képek furakodnak be a tudatába. Azonban ez nem minden. A regény azt is megmutatja, ahogy a fantáziák regénycsírákká, szövegtémákká burjánzanak, többek között a kamasz Barokk Róbert első írói fantáziáit, az íróvá válás első lépéseit. A Barokk Róbertben már készen áll Szentkuthy teljes írói apparátusa – azonban még traumaként, amikor is a kamasz fiú saját gondolatszörnyein csodálkozik el leginkább. Az, hogy bármikor bármi eszünkbe juthat, még ijesztő a regény főhőse számára, később, az írói fegyverzetet tudatosan használó Szentkuthy számára ez lesz a legsajátabb erőforrás és hajtóerő.

 

„A miniatúrákba hágjanak bele a mindennapok!”

 

Az eddig elmondottak – a Szentkuthy elé kerülő dolgok azonnal burjánzó életsűrűséggé válnak – érthetővé teszik az író könyvhöz, saját könyvtárához való viszonyát. Szentkuthy talán sokak számára meglehetősen szentségtörő módon használati eszközöknek tekintette könyveit. Azok – még a legértékesebb albumok is – széljegyzetek tömkelegét, az író saját kézjegyének nyomait viselik magukon. Legendás könyvtárának – mintegy 25 ezer kötet – legelrejtettebb zugaiban is különös naplójegyzetek rejlenek. A témák sokrétűek, és fő jellegzetességük a lényegre törő, tömör megfogalmazás, valamint a dátumok sokasága. (A rengeteg időpont minden valószínűség szerint utalás óriásnaplójában a megfelelő helyekre.) Néha saját magával vitatkozik különböző időpontokról: évekkel későbbi dátum kíséretében felfedi tévedését, leleplezi hibáját, egy-egy elhamarkodott kijelentést, lehurrogja saját magát. máskor meg egyetlen szóval megerősíti előző véleményét. De gyakran előfordul az is, hogy az olvasott műben szereplő gondolatot vagy személyt véleményez pattogó rövidséggel, durván. A filológiai pontosságot a legaggályosabban keltezte a könyvek széljegyzeteiben. „Van nekem egy másik »óriásnaplóm«: könyveimben, albumaimban található széljegyzetek!” „Egyébként könyvet tölthetnék meg margójegyzeteimmel: agyonfirkálom könyveimet gondolatokkal, pillanatnyi naplóskiccekkel, cross-referencekkel. Minden művemhez ez a kezdetek kezdete, a teremtés első napja. Még az olvasás közben történt naplóanyagot is leírom, mert így többszólamú. Dolly odaégette a kelkáposztát... a miniatúrákba hágjanak bele a mindennapok! így színes, így gazdag.”

Miért fontosak ezek a széljegyzetek, miért tarthatnak számot a Szentkuthy-kutató vagy éppen az olvasó érdeklődésére? A széljegyzetekben olyan, az író teljes világképére érvényes rendfogalom mutatkozik meg, amely a véletlen, esetleges kapcsolatoknak, az ellentétek váratlan átfordulásának erős értelmezőerőt tulajdonít. Ez a világszemléleti alap magukban a Szentkuthy-művekben is megtalálható, de a széljegyzetekben mégis másként van jelen. Különösen az impozáns művészeti albumok képei mellett található sűrű beírásokban látható az, ahogy a kommentárok, dátumok, szabad asszociációk, ötletek a képpel együttesen hatnak a befogadó tudatában. Maga a kép beolvasztja a mellette levő szöveget, de fordítva is hat: a szöveg hatására a kép illusztrációvá válik. Nemcsak az író valamikori olvasásmódját mutatják meg a széljegyzetek egyfajta naplóként, hanem a mű egy olyan életközegét, életszerűségét, amit az író egyéb írásaiban számos helyen hangsúlyoz. Ilyen értelemben a képek köré írt széljegyzetek Szentkuthy rajzainak, naplóillusztrációinak, valamint dedikációinak rokon marginális, ugyanakkor markáns és egyedi műfajai között helyezhetőek el. Mindegyik műfaj közös jegye, hogy egy kiinduló művet, szöveget kapcsolatba léptet egy újabb, másodlagos szövegként működő közeggel. A hangsúly a kapcsolatba lépés próbálkozó, tapogatózó, kérdésekkel teli jellegén van, a műalkotás, a kép időtlen sugárzásának, valamint a kézírásnak esetleges, időben (dátumokban) megmutatkozó közöttiségén.

Szentkuthy hatalmas könyvtárát óriásnaplója részének tekintette, amennyiben a könyvtári könyveinek széljegyzetei, az azokban található dátumbejegyzések a napló vonatkozó részeiből kapnak magyarázatot. Maga az író jegyzi meg egy vele készült interjúban: „Könyvtáram szerves része óriásnaplómnak, könyveim lapján dátumok, utalások a naplóra, a naplóban utalások az illető könyvre, képre, lábjegyzetre. Naplóm – nem érthetetlen, de – csak félig hasznos könyvtáram nélkül.”

Szentkuthy egyéb jellegű műveihez hasonlóan még kiadatlan naplói is gigantikus mennyiségűek. 1939-től rendszeresen vezetett naplót naponta, halála napjáig. 1972 júliusában helyezte letétbe az Országos Széchényi Könyvtárban kéziratait és naplófüzeteit, illetve azok első felét, tehát a hagyatéknak a több évtizeddel azelőtt született részét. 1979 és 1988 között még sok-sok naplófüzet került vaskos dossziékba, majd halála után a Petőfi Irodalmi Múzeumba. A kezdetektől, vagyis az 1930-as évektől 1948-ig vezetett naplója – amelyet 2013-ban nyitottak meg a kutatók előtt – a Szentkuthy-kutatók számára fontos felfedezést jelenthet. Az 1948–88 közöttieket halálától számított 50 évre zárolta, tehát ezek 2038-ban hozhatók nyilvánosságra.

A már kinyitott naplókban rendkívül tömör, változatos tematikájú szövegeket találunk. Megtalálhatóak bennük a mindennapi élet részletei, készülő művek tervei, ötletei, saját vagy más művekre vonatkozó reflexiók, eszmefuttatások egyaránt. Szentkuthy szavai szerint: „[benne van] minden élő és halott ember, akivel éppen aznap találkoztam, akire éppen aznap emlékeztem. Álmaim is részletesen szerepelnek, arcképek, kosztümök, események őserdeje, utazások európai odüsszeiája, tájleírások, olvasmányok óceánja, napilapok kis- és nagyhíreinek sűrű kijegyzése, minden zene és kép kurta vagy hosszú széljegyzetelése, bölcselkedő kedvű gondolatok, százágú irodalmi tervek, polipkarú fantáziák, rendhagyó imádságok kivonata, az élet legapróbb mozzanatai, például ételeim pontos, á la carte leírása, kontrasztban a világmindenség asztronómiai kérdéseivel, ha éppen aznap volt ilyen olvasmányom, virágok leírása. Mint ahogy volt alkalmam több ízben említeni: halálosan és éltetően izgat Nagytermészet, Nagytörténelem, Nagymitológia párhuzama az ember mindennapi életének másodpercről másodpercre követett mikro-eseményeivel. Freud! Szent Ágoston!”

De mit is jelent a napló, sőt a naplólét Szentkuthynál? Mert ezen gigantikus naplószörny valami mélyebb, átfogóbb igényt mutat a napló hagyományos vallomásos, önfeltáró, vagy épp napi jegyzeteket mutató formájánál. Az írói hagyaték gondozója, Tompa Mária jegyzi meg egy helyütt, hogy a napló valójában életforma Szentkuthy esetében, és ezt az életformát az ouvre teljessége is tükrözi. Minden fölösleges emberi funkció elvetése (a pascali divertissement, azaz figyelemelterelés értelmében), állandó éberség, figyelem és emlékezés, amely viszont egy felfokozott élethez, a metafizika mindennapi megéléséhez vezet. Nem egyéb ez, mint állandó jelenben élés, folyamatosság és épp ezért befejezetlenség. A napló, mivel lényegileg az életre utalt, sem lehet befejezhető, legfeljebb csak megszakítható. Csakis a halál teheti ki a végső pontot.

Szentkuthy saját szavaival élve „mű-ellenes”, „végtelen leíró természetének” egyetlen adekvát kifejezőeszköze a napló. A mindennapi megélt valóság a mégiscsak utána kullogó leírás keretében a lehető legkevésbé sérül. Látva naplóit, nemhiába annyi a sietős, szikár tőmondat és mindez jelen időben! Szentkuthy óriásnaplójában nem próbál saját életéből valamiféle regényszerű fikciót kreálni, amelyben önmaga a főhős szerepében tetszeleghet. Másrészt, maga az író figyelmeztet rá, hogy a naplót nem lehet szó szerint venni. Indulatok, aktuális érzelmek színezik. Továbbá a napló nagyon gyakran a szerepjátszás, a stilizáció tere. Szentkuthy naplóiban vagy naplójellegű önábrázolásaiban is a kulcsszó az élet, ami bár bizsergetően izgalmasnak hangzik, ám nem a romantikus művészet által kikristályosodott nagy élmények vagy az eksztázis értelmében szerepel írónknál. Szentkuthynál az élet is írás, habár előszeretettel állítja egymással szembe a két fogalmat – mindig az élet primátusával –, azonban az írás mindennapos praxisában a két fogalom összebékítésére, az átmenetre törekszik. „írónál kizárólag egyetlen dolog érdekes: hogyan lesz mű, opus a szenvedélyes tapasztalatokból” – Szentkuthy Maupassant kapcsán írja ezt. Ezért a személyesség, a megélt élet keresése írónknál nem pszichológiai mélyfúrás, hanem értelmezés. Mindig a közel menő, aprólékos megfigyelés és az általánosítás, a madártávlatszerű látás egyvelege. Leltárszerű megközelítésmód, valóban catalogus rerum: jelenségek jegyzéke.

 

A napló egy értelmezése: Goethe (ön)arcképe

 

Ha Szentkuthy naplólétéről ejtünk szót, nem mehetünk el észrevétlen az olyan nagy formátumú alkotókról írt regények mellett, mint Dürer, Handel, Haydn, Mozart és nem utolsósorban Goethe. Az író maga ezeket az ötvenes, hatvanas években írt műveket Önarckép álarcokban összefoglaló címmel látta el, amely cím sokat elmond a regények szándékáról. Szentkuthy az Arc és álarc (1962) második kiadására (1982) készülve a következőket nyilatkozta egy interjúban: „Goethe-könyvem [...] második kiadásának borítólapján elöl egy Canova-szobor a költő klasszikus vonásait idézi. Hátlapja pedig? A költő »őrült« romantikus boszorkányos démoniságát. Az ő álarcában lehetőségem nyílt arra, hogy kifejezzem a magamban rejlő többféleséget. Ez pedig a gentlemantől az ördögig ível.”

Meg kell jegyeznünk, a korabeli kritika meglehetősen elutasítóan fogadta a Goethe-regényt. Életrajznak túlságosan szétaprózódó, történelmi tablónak ledér. A kritikát ugyan kivédhetjük azzal, hogy Szentkuthy nem is szándékozott korhű Goethe-életrajzot írni, mivel önmaga álcázott portréját akarta a regényben megszerkeszteni. Ám adódik itt még egy ellenvetés: Roland Barthes óta tudjuk, a szerző nem kompetensebb saját műveinek értelmezésében, mint a mindenkori olvasó. Elvégre a szerző halott. Ha saját olvasatunkban a szerzői értelmezést érvényesítjük, jelentősen leszűkítjük ezt az amúgy rebbenő metaforákban, metamorfózisokban bővelkedő regényt. Ha viszont a Goethe-regényt (és ezzel a teljes Önarckép-sorozat köteteit) nem az írói arc lenyomataként olvassuk, hanem olyan naplóregényként, amely a Szentkuthy által értett és művelt naplójelleg szerint alkotja meg a regényvilágot, a művet már annak olvassuk, ami, vagyis nem a Goethe maszkja alatt megbújó író arcképeként, hanem Goethe maszkja alatti (fiktív és nem életrajzi!) Goethe arcképeként. Ebben az esetben szabaddá válhatunk a regény sokrétű önértelmező játékai számára.

Miért mondhatjuk ezt? Megfigyelhető, hogy a teljes regény Goethe önmagának szóló nagymonológja, amikor is az élettörténet során kikristályosodott értelmek a személyiség, vagy épp az „élet” mozgatórugóiról foglalnak össze lényeges dolgokat. Mint például a következő mondat: „Micsoda blamázs volt az én mondainkedésem, hiszen lényegében nyugtalan magános vagyok, gondolkozó és könnyes érzelmek barátja, nem férfi, hanem gyermek, nem a világ, csak annak pedáns vagy hisztériás vagy ábrázoló vagy hidegen komédiás tükre.” Ehhez hasonló sommásan önmeghatározó kijelentésekben bővelkedik a regény. Akár úgy is tűnhet, hogy az eseményekkel való számvetés csakis az ilyen, és ehhez hasonló felismerések miatt lenne jelentős. Ugyanakkor azt is észrevehetjük, hogy az önértelmező megállapítások számos alkalommal ismétlődnek, egy-egy Goethe számára lényeges gondolat más eseményhez kapcsolva újra előbukkan. Sőt, még meg is kockáztathatjuk, hogy a teljes regényben lényegében ugyanazok, bár variációkban megbúvó, de újra és újra előtörő gondolatok vonulnak végig. Ilyen például az élet és kifejezés dilemmája, amelyben a kifejezés mindig hiány az élethez képest, a szerelmi szakítások kapcsán a tartós társas örömre való képesség hiánya, a rend, önfegyelem, klasszicizmus, és a nyers, barbár ösztönök, továbbá az egység és a világ ezerarcúságának kettősségei. Miközben a sommás megfogalmazásukban kissé általános, és ismétlődésüknél fogva újdonságukat, erejüket vesztett – mégis fontoskodóan a regény alapgondolatainak tűnő – gondolatok mögött, mellett szivárványosan tarka leírások váltják egymást családi környezetről, nőkről, barátokról, Itáliáról, Velencéről és még sorolhatnánk.

És épp ezek a szivárványosan tarka leírások az érdekesek, meglepetésszerűek, újdonságot hordozók a regényben. Ha szem előtt tartjuk azt az értelmezést, miszerint minden szöveg kijelöli a maga mintaolvasóját, a Goethe-regényből is kiolvasható egy nagyon határozott arcélű mintaolvasó. Ő az apró részletekben leli örömét, hogy a kicsiben mégis valami nagyot, átfogót fedezzen fel, de ez az átfogó sohasem tudni, mikor, honnan érkezik. Szentkuthy olvasójának minden pillanatban készen kell állnia a meglepetésre. Hagynia kell meglepnie magát, műfajról, irodalmi témákról, komolyságról, rendről való elvárásait felfüggesztenie. Nem szabad elképednünk, az ifjú Goethe apjához és filozófiatanárához hasonlóan, amikor is a tanítvány Platón Menónjának házi feladatként feladott egyik passzusára – miszerint „ha úgy véljük, hogy azt, amit az ember nem tud: kutatni kell -: jobbak, férfiasabbak és kevésbé lusták vagyunk, mint ha azt véljük, hogy amit az ember nem tud, azt nem lehet megtalálni, és az ember egyáltalában ne is kutassa” – a következő kommentárt adja: „A parasztok nyikorgó kordékra rakva hozzák a zöldséget: ezüstgerezdes fokhagymát, patkányfarkú feketeretket, rojtos-eres kelkáposztát, bibircses krumplit és keserű illatú petrezselymet. Néztem a rőt teheneket, az oldaluk jobbra-balra duzzadt, de a gerincük csontja majdhogy ki nem szakadt a hátukból, a szarvuk kurta tréfa, szőrös fülük bután pislákol, a hajcsárok káromkodnak és fütyürésznek; a talicskás lovak pántlikás farkuk alól ejtegetik a gőzölgő ganéjt. Nem tudtam, miben gyönyörködjem elébb? A virágzó természetben avagy a kidőlt törzsekben, hervadt virágokban, beteg csontokhoz hasonló fűzfatorzókban? Itt egy nyírfa fehér törzse rikított, holdszínű héjával, amott a tépett kéreg mögött vastag fatörzs fehér bele; távoli, sovány tisztáson bárányok utánozták síró hangon a bárányfelhőket; a kékre vert patak a sziklákon hányta a tajtékot; óriási ólomfelhők kulisszái előtt ismeretlen madarak cikáztak, fehér szárnyuk végén hermelines, fekete bojttal; lábam körül lapulevél bőrös, göndör rongyai. A parasztkunyhókban vajon most milyen élet folyik? – alig tudott az ember szobát képzelni beléjük, mert a tetők égig értek és pince alá lógtak nádas szakállukkal: mért ezek a nevetséges óriás-fedelek?”

Aki úgy véli, az ifjú Goethe diákos csínynek, polgárpukkasztó tréfának szánta ezt a kommentárt, a „komoly” filozófiai passzust is kifigurázva, az téved. A szöveget a regény főhőse halálosan komolyan gondolta. Ebben megerősíti az olvasót a regény, de tágabban az életmű kontextusa is, valamint Goethe a regényben egy másutt tett kijelentése, miszerint: „[...] filozófia egyetlen lehetséges alakja: az eleven valóságos világ megfigyelése.” Ez a passzus ugyanakkor a kérdés-válasz logikájába ágyazva kicsiben a teljes regényt is tükrözi. Amikor is a regény vibráló sokszínűsége felfogható az én alapszövegére válaszoló kommentárként.