Ausztria gazdasági és társadalmi fejlődését több évtizede kiemelt érdeklődés kíséri Magyarországon. Az 1990-es átmenetet megelőző korszakban jelentős gazdasági, állami és turisztikai kapcsolatok működtek a két ország között. 1988-tól magyar állampolgárok szabadon látogathatták Ausztriát, s bevásárlóturizmus keretében nagy mennyiségű osztrák árut vásároltak. A következő évtizedekben pedig (különösen a nyugati megyék lakosai) vállaltak munkát vagy alapítottak vállalatokat a szomszéd országban. Magyar egyetemisták osztrák egyetemen tanulnak, ugyanakkor megismerkednek az osztrák értékrenddel, társadalmi-gazdasági folyamatokkal.
Magyar közgazdasági kutatók Ausztria gazdasági fejlődését felzárkózási mintának tekintik. Enyedi György akadémikus a következő kérdést tette fel 1996-ban: „Megfogalmazható-e (prognosztizálható-e) a következő egy-két évtized trendjei alapján egy új regionális szerkezeti modell? Ez a modell hasonló lesz-e a fejlett közép-európai (osztrák, német) piacgazdaságok jelenlegi modelljéhez?”1 Bod Péter Ákos szerint „Ausztria a magyarok szokásos referencia-országa”, és „a magyarok automatikusan az európai átlagnál fejlettebb német, osztrák szinthez viszonyítanak, és még véletlenül sem mondjuk Dél-Európát tekintik referenciának”.2 Matolcsy György, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitó rendezvényén, 2021. január 22-én kijelentette: „Ha jól fogjuk meg az új környezet fogódzóit, 2030-ra beérhetjük az európai átlagos életszínvonalat, 2050-re pedig utolérhetjük Ausztriát.”3
Írásomban áttekintem azokat a folyamatokat, melyek Ausztria gazdasági-társadalmi átalakulását jellemezték a második világháborút követő harminc évben. Az osztrák szakirodalmi források szerint ebben a korszakban került sor azokra a gazdasági-társadalmi reformokra, melyek megalapozták Ausztria felzárkózását az európai és globális piacgazdasághoz. E megállapítás igazolására idézem a vezető osztrák földrajztudós, Elisabeth Lichtenberger értékelését: „A háborút követő sikeres osztrák út a Keynes-i rendszer bevezetése alapján értelmezhető. Ez az értelmezés még jelenleg is helytálló, ha a jelenkori Ausztria különleges körülményeit és problémáit szeretnénk megérteni. Azonban, ha Ausztria jövőjéről beszélünk, amely az EU-tagságot és a keleti nyitott határt jelenti, egy teljesen más politikai-gazdasági szemléletet kell alkalmaznunk.”4 A megjelölt korszak reformpolitikai folyamatait négy időszak (1945–1952, 1952–1962, 1962–1970, 1970–1980) szerint ismertetem.
Gazdaságpolitikai és politikai tényezők az újjáépítés keretében (1945–1952)
A második világháborút követő időszakban több nemzetközi politikai tényező határozta meg Ausztria gazdasági újjáépítését. Már a háború alatt több döntés született Ausztria háború utáni politikai, gazdasági helyzetéről. Az 1943. november 1-jei moszkvai megállapodás ezt az országot mint független államot határozta meg, elválasztva a nemzetiszocialista Német Birodalomtól. Az ország elfoglalását követően a szövetséges nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió között megállapodás jött létre Ausztria felosztásáról négy megszállási zónára. Az 1945. július-augusztusi potsdami konferencia felhatalmazta a nagyhatalmakat, hogy a külföldi német tulajdont, így az Ausztriában lévőket is, mint a háború által okozott károk jóvátételét lefoglalja. Miután szovjet csapatok elfoglalták Ausztria keleti területeit, Karl Renner, közismert szocialista politikus vezetésével és a szovjet katonai parancsnokság támogatásával létrejött az osztrák kormány. A nyugati szövetségesek a Renner-kormányt később az ország teljes területére érvényesnek elfogadták.
A kormány megalakulását követően Ausztria jelentős gazdasági jogosultságokat kapott: az Egyesült Nemzetek Szervezete és az amerikai Kongresszus élelmiszer- és anyagi támogatást folyósított 1946-ban. Az ország csatlakozhatott nemzetközi gazdasági szervezetekhez, az IMF-hez, a Világbankhoz. A négy megszállási zóna azonban akadályozta az ország gazdasági fejlesztését. Már 1946-ban elindult a nyugati szövetséges hatalmak és a Szovjetunió közötti ellentét az ország politikai rendszeréről. Miután az első országos választásokon a kommunista párt elenyésző eredményt ért el, a szovjet hatóságok arra törekedtek, hogy gazdasági beavatkozással ellensúlyozzák politikai vereségüket. Ez viszont a nyugati hatalmak erélyes gazdasági támogatását váltotta ki. Hans Seidel, gazdaságpolitikai osztrák kutató így jellemezte ezt a konfliktust: „A nyugati hatalmakat politikai érdekeik megőrzése arra ösztönözték, hogy Ausztriát anyagilag támogassák és az osztrák kormány döntéseit elfogadják. Az ország politikai stabilitásának megőrzése többször fontosabb volt, mint tisztán gazdaságpolitikai meggondolások.”5
Az újjáépítést súlyos gazdasági-társadalmi-politikai válság jellemezte, azonban a korszak gazdasági és társadalmi tényezői meghatározó szerepet játszottak az ország későbbi, 1952 utáni gazdasági fejlődésében. Három ilyen tényező említendő: egy új pénzügyi rendszer, a pénzügyi stabilitás és az osztrák nemzeti bank létrehozása. Az 1945-ben elfogadott törvény bevezette a schillinget, mint Ausztria érvényes pénznemét. Egy hasonlóan fontos kormányzati döntés az osztrák ipar és bankrendszer egyes meghatározó elemeinek államosítása volt 1945-ben. Az első államosítás a nehézipar, a bányák és a közlekedés vállalatait érintette, a második az elektromos energiaellátást helyezte állami irányítás alá. Az államosítást az osztrák szocialista párt kezdeményezte, bár előzőleg is léteztek állami vállalatok Ausztriában a posta, vasút, a városi közlekedés és egyes szolgáltatások területein. A háborút követő korszakban elfogadott gyakorlat volt a nyugat-európai államokban az állam kiemelt szerepe a gazdaságpolitikában, amihez a később bevezetett Marshall Terv is hozzájárult.
A potsdami konferencia döntése a külföldi német tulajdonról rendkívüli hatást gyakorolt Ausztria gazdasági fejlődésére, mivel a német tulajdonú vállalatok az ország kiemelt vállalatai közé tartoztak. A nyugati szövetségesek által megszállt területeken ezek a vállalatok osztrák vezetés alá kerültek, míg a szovjet zóna vállalatait a szovjet hatóságok lefoglalták, és mint szovjet tulajdont irányították. Ezek Ausztria iparának 10 százalékát, 450 ipari vállalatot és terjedelmes olajtermelő területeket alkottak, melyek tíz évig szovjet tulajdonban maradtak. A nyugati zónák államosított vállalatai viszont elég gyorsan az osztrák gazdaság kiemelt tényezőivé váltak, elsősorban a Marshall-terv támogatásának köszönhetően.
Az önálló osztrák gazdasági rendszer egy sajátos tényezője a Szociális Partnerség néven ismert intézmény. Alapelve az a megállapodás volt, hogy különböző gazdasági szervezetek – szakszervezetek, munkaadók és munkavállalók kamarája, iparosok szövetsége – együttműködése alapján megegyezés létesüljön bérek és árak mértékéről. Ezek a szervezetek részt vettek az országos gazdaságpolitikai intézkedések egyeztetésében. Az 1947-es rendkívül magas áremelkedést ez az egyeztetés részben csökkentette, azonban a későbbi gazdasági fejlődés keretében nem teljesítette az eredeti célkitűzést. Ennek ellenére az intézmény továbbra is az osztrák gazdasági rendszer egyik meghatározó elemeként működött, és jelentős szerepe volt a munkaadó vállalatok és a munkavállalók közötti együttműködés és közös érdekek eszméjének elfogadásában, ennek alapján pedig a gazdasági reformpolitika megvalósításában.
Ausztria csatlakozása 1948-ban a Marshall-terv néven ismert amerikai segély programhoz egyrészt az ország gazdasági fejlődését eredményezte, másrészt új irányzatot vezetett be az ország gazdaságpolitikai értékrendjében. 1947-ben az ipar és építőipar hanyatló állapotban volt, az élelmiszerellátást UNRRA-segély és más külföldi segélyek biztosították, a fogyasztói árindex elérte a legmagasabb szintet. Ugyanakkor a szovjet–amerikai ellentét hatására született az az amerikai javaslat, hogy Németország és Ausztria gazdasági támogatása ellensúlyozza a szovjet politikai terjeszkedést. Ez a megfontolás indokolta az amerikai külügyminiszter, George Marshall bejelentését 1947. június 6-án egy többéves gazdasági segélyprogram létrehozására, európai országok részére. A program összköltsége 17 milliárd dollár volt, amelyből Ausztria 1,2 milliárd dollárt kapott.
Az ausztriai segélyprogram részletes tervezését és megvalósítását egy amerikai–osztrák szakértői csoport irányította. Elsődleges célja hatékony ipari infrastruktúra létrehozása, az osztrák gazdasági rendszer termelékenységének növelése és a monetáris stabilitás biztosítása volt. Az egyik vitatott kérdés arra vonatkozott, hogy melyek legyenek azok az iparágak, melyeknek fejlesztése növelné az osztrák gazdasági rendszer hatékonyságát. Több gazdasági elemzés végül ahhoz a megállapodáshoz vezetett, hogy az alapanyagok termelése, az energetikai erőforrások fejlesztése, létező nagyipari vállalatok felújítása legyen a segélyprogram célpontja. Ezek a létesítmények elsősorban volt német tulajdonú, osztrák államosított vállalatok voltak és a nyugati zónákban helyezkedtek el. Tehát alkalmasak a Marshall-terv által nyújtott segély felhasználására. A segély 62 százaléka az államosított nehézipart, illetve állami elektromos szolgáltatóipar 70 százalékát finanszírozta. Kiemelten fejlesztette a villanyszolgáltatást, a fémgyártást, papíripart, az erdészetet és bányászatot.6 Charlotte Natmessing gazdaságtörténész így jellemezte a Marshall-terv hatását: „az államosított ipar és a Marshall-terv kiemelt beruházásai alapján valósult meg Ausztria sikeres áttörése a modern ipari állam irányába az újjáépítés korszakában.”7
A Raab–Kamitz piacgazdasági reform (1952–1962)
A Marshall-terv azt a kérdést is felvetette, hogy milyen gazdaságpolitikai koncepció alakuljon ki Ausztriában. Erre a kérdésre Felix Butschek, osztrák gazdaságtörténész, három tényező alapján ad választ. Az elsőt a korszak európai gazdaságának rendkívüli fellendülésében jelöli meg. Ez a Marshall-terv által létesített ipari fejlesztésben, a technológiai eljárások hasznosításában, valamint a Szociális Partnerség alapján megalapozott gazdasági együttműködésben valósult meg. A második tényező arra a folyamatra vonatkozik, mely az osztrák szociáldemokrata gondolkodást a piacgazdaság elfogadására, a Keynes-i gazdaságpolitika alkalmazására ösztönözte. Ebben szerepe volt a németországi közgazdasági elméleteknek, amelyek „szociális piacgazdaság” néven közismertek. Ez a közgazdasági elmélet megegyezett a korszak rendkívüli gazdasági fejlődésével, a piacgazdaság államilag támogatott Keynes-i elmélet alapelvével. A harmadik tényező az a gazdaságpolitikai felfogás és gyakorlati program volt, melyet Reinhard Kamitz közgazdász, az osztrák kormány pénzügyminisztere 1952 és 1960 között képviselt.8
Reinhard Kamitz 1933-ban doktorált a bécsi Hochschule für Welthandel főiskolán, majd a bécsi gazdaságkutató intézet tudományos munkatársa, és Oskar Morgenstern gazdasági gondolkodó tanítványa volt. A nemzetiszocialista korszakban vezető szerepet játszott a bécsi gazdasági kamarában és a német birodalmi gazdaságpolitikában. A háború után az osztrák gazdasági kamarában folytatta gazdaságpolitikai kutatásait Julius Raab, későbbi osztrák kancellár támogatásával. Gazdaságpolitikai elméleteit tehát kutatásai, illetve gazdaságpolitikai tapasztalatai alapozták meg.9
Kamitz a háborút követő osztrák gazdasági adottságok és szükségletek alapján fejtette ki gazdaságpolitikai koncepcióját. Ennek forrása 1951-ben elkészített kézirata: Piacra alapozott, ellentétmentes gazdaságpolitika mint egy magángazdasági társadalmi rendszer feltétele. Alapelve a magánvállalati rendszer minél szabadabb kibontakozása volt. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen rendszer fokozatosan jöhetett létre a társadalom, politikai pártok, munkavállaló képviseletek támogatása alapján, mely ugyanakkor az állam szabályozó szerepének jól átgondolt alkalmazása által vált lehetővé. Ez a két tényező jellemezte a Kamitz által bevezetett gazdaságpolitikai folyamatot.10
A Kamitz-reform ezeket a szabályzatokat javasolta és valósította meg. A dollár–schilling árfolyamot leértékelte, a dollár árfolyamát 26 schillingben határozta meg. Ezáltal az export fejlesztést ösztönözte. Csökkentette a magasabb és alacsonyabb jövedelmek adóját több, 1954–58 közötti adótörvénnyel. Befektetéseket ösztönző adójóváírást vezetett be 1953-tól, mely hosszú távra jellemezte Ausztria gazdaságpolitikáját. Pénzügyi intézetek tőkésítését ösztönözte azzal a céllal, hogy átvegyék a Marshall-terv és magántőke szerepét. Intézményeket hozott létre az exportkereskedelem pénzügyi megalapozására. Elfogadta és elindította a végrehajtását a szocialista párt javaslatára az országos infrastruktúra-fejlesztések támogatására, vízművek, a telefonhálózat, úthálózat, vasúti rendszer korszerűsítésére.
A Kamitz-program kiemelt része volt vállalati adóterhek csökkentése, és ezzel a piacgazdasági tevékenységek, fejlesztések ösztönzése. 1953–1962 között rendkívüli volt a gazdasági növekedés Ausztriában. Az időszak bruttó hazai termék (GDP) növekedése 70,4 százalék, az évi növekedés pedig 6,1 százalék volt. Ezt a mértéket az európai államok közül egyedül Németország lépte túl.
A gazdaság kiemelkedő fejlődésében az ipar és építőipar szerepe volt meghatározó. Az 1953. évi állami költségvetés, az előző évekkel ellentétben, jelentős többletet eredményezett. A reformprogram ösztönző hatásai között szerepelt az ipar, építőipar, az export kereskedelem, az idegenforgalom, a hazai élelmiszeripar és fogyasztói áruk termelése és értékesítése.11 A gazdasági növekedés hozzájárult az 1955-ben létrejött államszerződés költségeinek fedezéséhez, ugyanakkor az ország függetlensége jelentősen javította a nemzetközi kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat, valamint a Kamitz-reform gazdasági fejlesztéseinek hatékonyságát. Érdemes megjegyezni, hogy ez a gazdaságfejlesztő program egy új gazdaságpolitikát jelentett, és a nyugat-európai gazdasági folyamatokhoz hasonló irányzatot képviselt.
Gazdasági és gazdaságpolitikai folyamatok és reformok (1962–1970)
Több meghatározó gazdasági és gazdaságpolitikai tényező alakította ezt az évtizedet az osztrák gazdaságpolitikában. 1962–1967 között egy átmeneti gazdasági válság csökkentette az előző évtized növekedését, általános bizonytalanságot idézve elő. A munkavállaló szervezetek arra törekedtek, hogy hatékony befolyást érvényesítsenek az országos gazdaságpolitikára. Részben ennek hatására több kezdeményezés történt gazdaságpolitikai elképzelésekkel foglalkozó szervezetek létrehozására. Ez a törekvés elsősorban a szocialista, munkavállaló intézmények keretében érvényesült, és a Bruno Kreisky által vezetett reformprogram megjelenéséhez vezetett.
A bruttó hazai termék növekedése 4,2 százalékra csökkent 1962 után. Ez nem hiányos gazdaságpolitikát jelentett, de jelezte a gazdasági szerkezet fokozatos átalakulását: az ipari termelés és befektetések, az exportkereskedelem átmeneti csökkenését, a szolgáltatási munkahelyek, az idegenforgalom jelentős növekedését. Elsősorban az állami ipar gazdasági stabilitását érintette, mivel az általa termelt nehézipari termékek piaca válságba került. Néhány év múlva, 1968 és 1970 között viszont jelentős fellendülés kezdődött az ipari termelés, exportkereskedelem növekedésével, sőt külföldi befektetések megjelenésével. A gazdaság összterméke 5,2 százalékkal javult, megközelítve az 1962 előtti értéket.
A piacgazdasági reform bevezetésének hatására a munkavállaló szervezetek gazdasági befolyásuk érvényesítését igényelték. A piacgazdasági rendszert elfogadták, azonban arra törekedtek, hogy szerepet kapjanak a gazdasági rendszer irányításában. Ennek a törekvésnek jelentős eredménye az 1957-ben létrejött megállapodás a munkavállaló, munkaadó szervezetek és a szövetségi kormány között, melynek alapján egy közös szervezeti rendszert fogadtak el, Paritätische Kommission für Preis- und Lohnfragen címen. Lényegében ez a szociális partnerség egyeztetésének a folytatását, illetve bővítését jelentette a piacgazdaság keretében. A megállapodás szerint a partnerségben részt vevő szervezetek az árakra és bérekre vonatkozó javaslataikat a közös szervezeti rendszer vezetőségével fogják egyeztetni és közös megegyezés alapján döntéseket hozni. A szervezeti rendszer elnöke az osztrák szövetségi kancellár volt, tagjai az illetékes miniszterek, valamint a munkavállalók és munkaadók országos szervezeteinek elnökei. A közös szervezeti rendszer hatását Felix Butschek így jellemezte: „A gazdaságpolitikában ezáltal egy kölcsönös bizalmi légkör jött létre, amely csökkentette a gazdasági szereplők bizonytalanságát és a bérrendszerrel, munkakapcsolatokkal előidézett kiadásokat.”12
Részben a jelzett gazdasági válság hatására, valamint a szocialista párt igényére a gazdaságpolitika irányításában több kezdeményezés foglalkozott gazdaságpolitikai elemzések és javaslatok kérdéseivel. Az osztrák gazdaságkutató intézet (Österreichisches Institut für Wirtschaftsforschung – WIFA), a háború előtti közismert intézet jogutódja, alapvető gazdasági adatokat közölt, elemzéseket, kutatásokat végzett. Elismert kutatók és oktatók dolgoztak a politikailag semleges intézetben, és gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkoztak. 1957-ben létrejött egy új gazdaságtudományi intézet a munkavállaló kamara keretében, melyet Stephan Wirlander, szocialista közgazdász hozott létre, elsősorban a Keynes-i gazdasági elmélet ismertetésére. Több szocialista közgazdász csatlakozott az intézethez, akik később jelentős szerepet kaptak Bruno Kreisky, osztrák kancellár kormányában. 1963-ban több munkavállaló szervezet javaslatára az előzőleg említett Paritätische Kommission keretében létesült egy harmadik szervezeti egység, a Beirat für Wirtschafts- und Sozialfragen (Gazdasági-szociális kérdések Tanácsa). Ennek gazdaságpolitikai javaslatok elkészítése, elemzése volt a feladata. A szervezet kiemelten foglalkozott a korszak nemzetközileg elismert gazdaságpolitikai javaslatainak alkalmazásával, és felkérésre javaslatokat készített. Ezek a szervezetek kiemelt szerepet játszottak a korszak gazdaságpolitikai kérdéseinek nyilvános vitáiban és kutatásaiban.
A felsorolt tényezők jelentős átalakuláshoz vezettek az 1960-as évek közéletében. A gazdaságpolitika elismert szerepet kapott a politikai és társadalmi vitákban, melyeket Bruno Kreisky fellépése vezetett be és érvényesített. Amint a sajtó és a televízió beépült az osztrák kommunikációs rendszerbe, a politikai pártok elsődleges feladatuknak tartották a politikai programok nyilvános ismertetését. Ez azt jelentette, hogy a politikai vezetők a választók igényeit, elvárásait, szükségleteit fogalmazzák meg közérthető célkitűzések alapján. Ezt először Bruno Kreisky teljesítette 1967–1980 között, általánosan elfogadott jelszavakkal és programokkal. Amint Oliver Rathkolb megállapította: „a Kreisky által meghirdetett reformprogram alkotta azt a tényezőt, amely politikai sikerét megalapozta”.13
Jelentős politikai események előzték meg a Kreisky-kormány létrejöttét 1970-ben. 1966-ban a szocialista párt elvesztette a választásokat, és a kormányt a néppárt önállóan vette át. A gazdasági válság kezelésére Stephan Koren pénzügyminiszter egy átfogó gazdaságpolitikai reformot javasolt és valósított meg 1966–1970 között. A reform az átmeneti válság és a szerkezeti problémák kezelésére is megoldást javasolt. Ezek között jelentős adókedvezmények szerepeltek vállalati fejlesztések és beruházások ösztönzésére, az export kereskedelem támogatása kedvező árfolyam leértékeléssel, valamint az állami költségvetés egyenleg létrehozására tett lépésekkel, elsősorban az állami kiadások csökkentéséve és adóemeléssel. A reform gazdasági egyensúlyt és növekedést eredményezett: 1968-1973 között az évi GDP-növekedés 5, 5 százalékra emelkedett. Charlotte Natmessing közgazdász így jellemezte a Koren-program jelentőségét: A reform következménye egy olyan „fellendülés volt, amely Ausztria történetének leghosszabb 1973-ig tartó, átlagosan 5.5 százalékos bruttó nemzeti össztermék növekedését jelentette.”14 Ugyanakkor az 1970-es választást Bruno Kreisky nyerte meg. Ez hogyan értelmezhető? Erre szeretnék választ adni a következő szakaszban.
A Kreisky-kormány gazdaság- és társadalompolitikája (1970–1980)
Bruno Kreisky vezető szerepe az 1967. januárban tartott szocialista pártkongresszuson kezdődött. A párt elismert első embere, Bruno Pittermann lemondása után egy új vezetőre volt szükség, aki a korszak reformáramlatait megfelelően tudta képviselni. A pártkongresszus 70 százalékos többséggel Bruno Kreiskyt, Alsó-Ausztria tartomány szocialista elnökét, volt szocialista párti külügyminisztert választotta pártelnöknek, aki elnöki beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy hasznosítani kell a tudományok társadalmi ismereteit, azonban a szocialista párt feladata az emberi jövő tervezése a gyorsan változó társadalmi, gazdasági, nemzetközi folyamatok körében. Társadalmi szemléletét egy váratlan kijelentéssel fejezte ki: „Egyrészről lehetőségünk van társadalmi jövőnk meghatározására, másrészről viszont az egyéni ember jövőképe mindinkább bizonytalanabbá válik. Ez azt jelenti, hogy szembesülnünk kell a bizonytalansággal, a létezés félelmével és az elidegenesedéssel.”15 Egy kivételes kijelentés egy választásra készülő politikustól.
A pártkongresszust követően Kreisky a legfontosabbnak a párt egységének biztosítását, valamint elkötelezettségének meghirdetését tartotta egy átfogó reformprogram megvalósítására. Az utóbbi azt jelentette, hogy a párt képes és elkötelezett egy gazdasági és társadalmi reform létrehozására. A gazdaságpolitika elsődleges volt, azonban jelentős szerepet kapott az a társadalmi reform, mely az egészségügy, a felsőoktatás, a tudományos kutatás, az országos infrastruktúra és jog rendszereinek fejlesztésére vonatkozott. Emlékiratában Kreisky így foglalta össze célkitűzéseit: „Egy modern és emberi Ausztria érdekében […] Egy átfogó modern társadalmi programról volt szó, mint például az egészségügy, a környezetvédelem és a tudomány minisztériumairól, melyek teljesen új rendszerek voltak.”16
1967 áprilisában kezdődött egy országos jellegű tervezési tanácskozás, Kreisky kezdeményezésére. Elismert szakértők nyolc különböző témakörben terjesztettek elő javaslatokat egy gazdasági és társadalmi reform megvalósítására. Az elkészített javaslat 1968. januárban jelent meg, mint a jövendő Kreisky kormány társadalmi és gazdasági programja. Kreisky a konferencia bevezetőjében fejezte ki álláspontját: „Hiányosságokat tapasztaltunk gazdasági rendszerünkben, melyek arra hívták fel figyelmünket, hogy szerkezeti problémákkal kell szembesülnünk. Ezért dolgoztuk ki az osztrák gazdaság reformprogramját, mely meggyőződésünk szerint lehetővé fogja tenni, hogy 1970 után egy modern ipari állam alakuljon ki Ausztriában. Ennek a programnak a megvalósítása lehetővé teszi az osztrák lakosság életszínvonalának gyors emelkedését.”17
Két további tényező indokolja Kreisky sikerét: az 1968. októberi szocialista párti kongresszus 97, 5 százaléka többséggel támogatta az elnökségét és a „modern ipari állam” koncepció elfogadását, ezt követően pedig az ő vezetésével egy országos sajtó- és rádió–televíziós kampány biztosította az 1968-as reformjavaslat ismertetését és a szocialista párt 1970-es győzelmét.
A szocialista párt Bruno Kreisky vezetésével négy alkalommal nyerte meg a parlamenti választásokat, és 1970–1983 között Ausztria szövetséges kancellári tisztségét töltötte be, így indokolt személyes politikai elképzeléseiről egy rövid ismertetés. Bécsben, vagyonos zsidó vállalkozó családban született 1911-ben. Középiskoláit 1921–1929 között végezte. Tagja és vezetője volt egy közismert szocialista ifjúsági szervezetnek és egy szocialista ifjúsági lapnak. Középiskolai éveiben kiemelten érdeklődött az újságírói hivatás iránt. 1938-ban, politikai fogsága után elhagyta Ausztriát és Svédországban külpolitikai cikkeket közölt. A háború után az osztrák szocialista párt lapjához csatlakozott, és külügyminiszterként külpolitikai szerepet vállalt. Megválasztása után bevezette a rendszeres sajtókonferenciákat, arra törekedett, hogy közérthető tájékoztatást nyújtson az általa javasolt reformprogramokról, ezért alakította ki kapcsolatait újságírókkal, szerkesztőkkel. Célkitűzése az osztrák társadalom átalakítása volt, nem forradalommal, hanem a meggyőzés, támogatottság és reform eszközeivel. Ezt a szándékát így jellemezte: „a szocialista párt olyan megítélését elfogadtatni, mely azt képesnek tartja egy felelős, demokratikus kormányzat gyakorlására.”18
Kreisky politikai győzelmében meghatározó szerepet képviselt az 1968-ban megjelent és a párt által elfogadott gazdasági reformprogram. Két kérdés merül fel ezzel kapcsolatban. A javasolt gazdasági reformprogram milyen alapelvek alapján jött létre, és ennek a programnak megvalósítása képezte-e a kormányzat által követett reformpolitikai irányzatot? Julian Uher, a reformpolitika egyik elismert szerzője így fogalmazta meg a gazdasági program ismertetését: „Nem arról volt szó, mint Keynes javaslatában, hogy csupán egy védelmi konjunkturális-politikát kövessünk, hanem arról, hogy a gazdasági struktúrákat a gyorsan változó világgazdaság követelményeihez igazítsuk. Az osztrák gazdaság reformja, mint címe jelzi, a növekedési tényezők tervezett fejlesztését igényelte”.19 Uher három meghatározó célkitűzésben foglalta össze a reformprogram elveit:
1. A befektetések folyamatának biztosítása távlati nemzetközi ipari fejlesztések értékelése alapján, ugyanakkor technológiai tényezők támogatása és alkalmazása. Ezek a folyamatok átmeneti kockázatot jelenthetnek, melyeknek kezelésére társadalmi segélyekre lesz szükség. Ipari befektetések támogatása elsősorban piacgazdasági források alapján. Állami támogatások korlátozott hasznosítása.
2. A gazdaság növekedési feltételeinek javítása: az infrastruktúra tervezett fejlesztése, a vállalkozó szervezeti rendszer hatékonyságának támogatása, a gazdasági szerkezet egyes területeinek változtatása, a kutatás, fejlesztés és továbbképzés kiemelt területeinek támogatása.
3. A kormányzat költségvetési rendszerének törvényhozás alapján történő átalakítása. Távlati társadalmi-gazdasági célkitűzések megállapítása.20
A tervezési konferencia nyolc témakör keretében állapította meg a gazdasági reformprogram javaslatait: 1. Mezőgazdasági szerkezet; 2. Ipari szerkezet; 3. Szolgáltatások szerkezete; 4. Infrastruktúra; 5. Befektetési politika; 6. Technológiai alkalmazás; 7. Területi tervezés; 8. Tervezés és versenyképesség.21
Nyilvánvaló, hogy egy gazdaságpolitikai reformprogram, melyet szakértők, tervezők fogalmaznak meg, másképpen és változó eredményekkel valósul meg, mint azt eredetileg megalkották. Politikai-társadalmi felfogások, kormányzati szereplők, a közvélemény szemlélete, sőt váratlan világgazdasági tényezők alakítják egy reformprogram megvalósítását. Ezek jelentős szerepet játszottak a Kreisky-kormányzat reformpolitikájában. Arra a kérdésre, megvalósult-e ez a reformprogram, az egyik, de nem kizárólagos választ maga Bruno Kreisky adta meg emlékiratának harmadik kötetben,22 mely 1996-ban, halála után jelent meg: „1970 és 1983 között és ezt követően az osztrák társadalmat határozottan megváltoztattuk. Sőt, sokkal inkább megváltoztattuk, mint azok, akik azzal érveltek, hogy egy forradalmi elvet képviseltek.”23
Elsődleges célját Ausztria teljes foglalkoztatásában határozta meg. Ennek érdekében két gazdaságpolitikai irányzatot jelölt meg: egyrészt az országos infrastruktúra fejlesztését, másrészt új befektetések ösztönzését, az export kereskedelem bővítését, valamint az államosított ipar munkahelyeinek támogatását. Így jellemezte az 1970-es évtized olajválsága következtében kialakult gazdaságpolitikai programját: „1974 után felismertük, hogy egy válság következik. Nem volt illúziónk, nem gondoltuk, hogy a válságot teljesen távol tartjuk Ausztriától, hanem az volt az álláspontunk, hogy egy policy of containment-re [visszaszorításra] van szükség a válság kezelésére.”24
Három alapelv alapján foglalta össze a kormány gazdaságpolitikai programját:
1. Egy olyan gazdaságpolitikai program létrehozása, amelyet a szakszervezetek, a munkavállalók képviselői is támogatnak. Ez azt is jelenti, hogy a válság által érintett munkahelyeket lehetőség szerint megőrizzük, és a munkavállalókat támogatjuk.
2. A kulturális demokrácia fogalmát alkalmazzuk. Ez azt jelenti, hogy a középiskolai és egyetemi rendszerek nyitottságát, a képzések elvégzését biztosítottuk a munkavállalók és családtagjaik részére, és a munkavállaló rétegek bekapcsolódhattak a magasabb középiskolai és egyetemi képzésekbe. „Ausztriában a műveltség forradalmát valósítottuk meg. Rövid idő alatt elértük, hogy több tízezer személy részére lehetőség nyílt a társadalom képzési intézményeibe való belépésére.”
3. Az életminőség biztosítása és javítása: egészséges környezet, országunk szépségének fenntartása, azonban rendkívül fontos egy harmadik szempontunk, a társadalom különböző rétegeinek aktív részvétele, hozzájárulása közös jövőnk alakításához. Tehát egy olyan demokrácia, amelynek fenntartásában mindenki szerepet vállal: „Egy olyan társadalomra gondolunk, amely az emberek elképzelései alapján működik, amelyben az emberek részt vesznek a döntésekben, a párbeszédben és a demokráciában, nemcsak a politikában, hanem a gazdasági és kulturális életben.”25
Az a szociál- és gazdaságpolitika, amelyet Kreisky ismertet, jelentősen eltér attól, amelyet az 1968-ban elfogadott gazdasági reform javasolt. Két alapvető eltérésről van szó: egyrészt gazdaságpolitikai szempontból kizárólag a munkahelyek megőrzését és az infrastruktúra fejlesztését fogadta el, a gazdaságszerkezet átalakítását nem, másrészt viszont társadalmi-gazdasági reformjának súlypontja a közoktatás, felsőoktatás átalakítása, az egészségügyi rendszer, környezetvédelem, a lakásrendszer, a tájékoztatási infrastruktúra (telefon, televízió, rádió-sajtó) fejlesztése volt. Ezt az ellentétet egyrészt Kreisky személyes politikai felfogása, másrészt az 1970-es évtized gazdasági válsága indokolta.
Befejező megjegyzések és javaslatok
Ausztria gazdasági és társadalmi reformpolitikájának áttekintése alapján több olyan tényező állapítható meg, mely ezt a folyamatot egységesen jellemzi. Ezek a tényezők jelentősen hozzájárultak Ausztria társadalmi-gazdasági fejlődésének sikeréhez. Megjegyzésem és javaslatom, hogy ezek a tényezők a környező országok, így Magyarország társadalmi-gazdasági rendszerének felújításában, fejlődésében is sikerrel alkalmazhatók. Ezek a tényezők a következők:
1. A gazdaságpolitika folyamatossága. Írásomban ismertetett folyamatok meggyőzően bizonyítják ezt a folyamatosságot a vizsgált 30 éves korszakban. Osztrák gazdasági szakértők ezzel a felfogással egyetértenek és hangsúlyozzák ennek szerepét. Heinz Kienzl, a szocialista párt elismert gazdasági szereplője, a következőt állította a Reihard Kamitz által létesített piacgazdasági programról: „célja egy önálló gazdasági felemelkedés létrehozása volt, amely sikerrel is járt. Ez volt az osztrák gazdasági csoda. Valójában nem csoda volt, hanem egy rendkívül intelligens koncepció eredménye.”26
2. Távlati nemzetközi gazdasági folyamatok értékelése és alkalmazása. Ez a gazdaságpolitikai eszköz alapvető tényezője volt a Kamitz-reform koncepciójának és szintén fontos eleme az 1968-as reform, valamint a Kreisky-korszak gazdaságpolitikájának.
3. Intézményes együttműködési rendszer a munkavállaló, munkaadó intézmények és kormányzat között a gazdaságpolitika alkalmazásáról. Ez az együttműködés szerves eleme volt a Sozialpartnerschaft néven ismert együttműködésnek és hatékony alapja az Ausztriában működő gazdaságpolitikának és gazdasági felemelkedésnek. Ennek az együttműködésnek hatására az egyeztetett gazdaságpolitika a társadalom egyetértésével, támogatásával, jóváhagyásával valósult meg.
4. Szociálpolitikai és gazdaságpolitikai reform egyeztetése. A gazdaságpolitika egy olyan társadalmi-közoktatási reform alapján valósítható meg, mely a társadalom különböző rétegeinek lehetőséget biztosít a gazdasági–társadalmi–kulturális felemelkedésre és részvételre a demokratikus rendszerben. Ez képezte a Kreisky-program alapgondolatát és Kreisky rendkívüli társadalmi elfogadottságát. A társadalmi-közoktatási reform lehetővé tette a társadalmi-kulturális ellentétek mérséklését és a szolidaritás fokozatos megvalósítását az egyeztetett reformprogram érdekében.
5. Nyilvános párbeszéd különböző társadalmi csoportok között. A társadalmi-gazdasági reform javaslata és tárgyalása megalapozza egy társadalmi párbeszéd megvalósítását, sőt egy olyan folyamathoz vezet, mely a különböző felfogásokat, álláspontokat, értékeket egyezteti, ezáltal erősíti az országos együttműködés gondolatát.
Jegyzetek:
1 Enyedi György: Regionális folyamatok Magyarországon. Budapest, 1996, 7.
2 Bod Péter Ákos: Magyar gazdaságpolitika–tűzközelből. Budapest, 2018. 50–51.
3 Index, 2021. 01. 23.
4 Elisabeth Lichtenberger: „The globalization of the economy and the effect of EU policy: the case of Austria,” in Gyula Horváth: Regions and Cities in the Global World. Essays in Honour of György Enyedi. Pécs, 2000, 115.
5 Hans Seidel: Österreichs Wirtschaft und Wirtschaftspolitik nach dem Zweiten Weltkrieg. Wien, 2005, 345.
6 Uo. 328., 324.
7 Charlotte Natmessing: „Österreichs Wirtschaft im Kalten Krieg,” in István Majoros–Zoltán Maruzsa–Oliver Rathkolb: Österreich und Ungarn im Kalten Krieg. Budapest, 2010, 166.
8 Felix Butschek: Vom Staatsvertrag zur Europäischen Union. Österreichische Wirtschaftsgeschichte von 1955 bis zur Gegenwart. Wien 2008, 32–37.
9 Oliver Rathkolb: Die Paradoxe Republik. Österreich 1945 bis 2005. Wien, 2005, 130–132.
10 Seidel 2005, 67.
11 Butschek 2008, 29–30.
12 Uo. 50.
13 Oliver Rathkolb: „Die Kreisky-Aera 1970–1983,” in Steininger–Gehler: Österreich im 20. Jahrhundert. Wien, 1997, 310.
14 Natmessing 2010, 173.
15 Heinz Fischer: Die Kreisky-Jahre, 1967–1983. Wien, 1993, 43.
16 Bruno Kreisky: Der Mensch im Mittelpunkt. Der Memoiren dritter Teil. Wien, 1996, 83.
17 Fischer 1993, 50.
18 Kreisky 1996, 21.
19 Julian Uher: „Entstehung und politische Durchsetzung des Wirtschaftsprogramms 1968,” in Fritz Weber–Theodor Venus: Austro-Keynesianismus in Theorie und Praxis. Wien, 1993, 51.
20 Uo. 52.
21 Uo. 60.
22 Kreisky 1996, 21–36.
23 Uo. 18.
24 Uo. 30.
25 Uo. 33–41.
26 Heinz Kienzl: „Gesamtstabilität, der Weg und das Ziel – Einkommenspolitik und Währungspolitik seit 1951. in Weber–Venus 1993, 65.
