Nem kell különösebb szellemi tisztánlátás ahhoz, hogy lássuk, a nyomtatott folyóiratok hatása nagyon is beszűkült, a „média-fogyasztási” szokások pedig jelentősen megváltoztak 1992, azaz a Magyar Szemle új folyamának megindulása óta (mellyel e sorok írója éppen egyidős). Kétségtelen, hogy össztársadalmi hatást egyébként sem várhatunk semmilyen szellemi alkotástól; minden folyóirat rétegzene, egy szubkulturális jelenség, s különösen az korunkban. Éppen ebből a helyzetből kell tudatosan kiindulnunk a cél, a feladatok és a lehetőségek meghatározása során.

Szekfű Gyula írta 1927-ben, a Magyar Szemle első számának szerkesztői előszavában: „Trianon óta a korábbi feladatok csak egy részét, egy szeletét képezhetik a ma feladatainak, részben pedig aktualitásukat vesztve, közömbössé váltak. Ma már nem indíthatunk magyar folyóiratot, mely tisztán a mívelt és finom elmékhez szóljon és ezeknek szerezzen szellemi kielégülést. (...) Társadalomtörténeti tényeket nem fogunk alkothatni, ezzel tisztában vagyunk. (...) Minél szélesebb körökhöz fordulunk, annál tisztább igazságokat, annál mélyebb értelmet és felfogásokat kell nyújtanunk. Itt természetesen nem ismeretek terjesztéséről van szó, feladatunk a széles körökkel szemben nem lehet egyéb, mint a nemzeti élet legkülönbözőbb terein felmerülő problémák ismertetése és olyan taglalása, hogy lényegük megvilágosodjék s az olvasó a kérdések rengetegében eligazodjék.” (Kiemelések tőlem.) Szekfű helyzetértékelése gyökeresen más feltételek között született, mint az első bekezdésben említettek, a Magyar Szemle eredetileg sokkal szélesebb körben lelt, lelhetett rezonanciára, mint manapság. Célkitűzése egyenesen képtelenségnek hathat, s nem pusztán az online média egyértelmű túlsúlya miatt.

A magyar és az egyetemes problémák, kérdések iránti érdeklődés sok esetben nincs összhangban, nincs olyan középpontinak tekinthető elvi alap, amihez viszonyítva az egyes ember képes lenne elhelyezni a különböző áramlatokat, törekvéseket, szellemi jelenségeket. A következetesség hiánya az előbbiből szervesen következik. Ha létezik a szellemi elit sensus communisa, ami principiális, tehát az alapelvekre vonatkozó, akkor ebből közvetlenül erednek a társadalmi, politikai, gazdasági, művészeti ágakra vonatkozó elvek is, melyeknek összhangban kell lennie egymással. Ilyesféle princípiumot azonban hiába keresünk. A konzervatívnak mondott szellemi élet – némi túlzással – egymással szorosabb-lazább kapcsolatban álló, rendre ad hoc elvek alkalmazásában merül ki. Ezen felül és éppen ebből következően a szellemi élet túl sokat foglalkozik aktuálpolitikával, mellőzve a taktikai, különösen pedig a stratégiai elképzeléseket, másfelől sok esetben csak történeti szempontú tanulmányokkal foglalkozik.

Kodolányi Gyula tette fel a kérdést az Új folyam első számában, hogy „melyik arca az a Magyar Szemlének, amit folytathatónak gondolunk?” Válaszában kettős célt tűzött ki, miszerint a feladat „jelenvalóvá idézni a Magyar Szemlét, mindazt, ami benne folytatandó érték, s jelenvalóvá idézni a Szabó Zoltánokat is”. A névsor, amit vezércikkében említ, a következőket (is) tartalmazza: Kornis Gyula, Mihelics Vid, Halász Gábor, Rapaics Rajmund, Bálint Sándor, Rajeczky Benjamin. Nem minden maliciózus felhang nélkül feltehető a kérdés, hogy hol vannak generációm Bálint Sándorai, Rajeczky Benjaminjai, Szabó Zoltánjai? (Ők mindhárman 30-as, 40-es éveiket taposták az első lapszám megjelenésének idején.) Reményeim szerint a Magyar Szemle szerzői között köszönthetjük őket a közeljövőben.

Biztos vagyok benne, hogy generációnk helyzete szellemileg nem összehasonlítható sem az első Magyar Szemle, sem az Új folyamot elindító nemzedék helyzetével. Míg az első esetben a közös alap magától értődő volt a Monarchia és a Horthy-rendszer szerves, egész társadalmat meghatározó atmoszférájából fakadóan, addig az Új folyam törzsgárdája, korából adódóan szintén organikusan kapcsolódott a kommunizmust megelőző szellemi élethez és nem csak olvasmányaiból ismerte azt. A mi esetünk hangsúlyozottan más a legtöbb esetben. A közös olvasmányélmények, a mindenki esetében meghatározó „nagy elbeszélések” (Lyotard) és meghatározó trendek nem léteznek többé, töredezettség, szellemi „kotorászás” jellemzi nemzedékünket.

A fentiekből részben az is következik, hogy a Magyar Szemlének tudatosan vállalnia kell, hogy réteglap, sokkal inkább, mint bármikor. Értem ez alatt nem csupán azt, hogy egy bizonyos társadalmi réteg olvassa, mint eddig is, hanem azt is, hogy hangsúlyosan jól meghatározott elvek és szempontok érvényesítésére törekszik, tehát lehetőségeihez és a szerkesztőség, illetve a szerzők munkabírásához mérten proaktív, kezdeményező módon járul hozzá a magyar konzervativizmus szellemi életének alakításához.

A kommunizmus egyik legjellegzetesebb programja és tette a valódi elitek felszámolása volt. Andrei Pleșu, Románia volt kultuszminisztere már a román rendszerváltást követően félreverte a harangokat, ami az új elit „kinevelését” illeti. Pontosan látta, hogy az éppen uralkodó ideológiai trendek elitellenesek, és Közép-Kelet-Európa országainak egyik legnagyobb problémája, hogy még olyan elittel sem rendelkeznek, mely ellen lázítani lehetne. (Nálunk némileg más volt a helyzet, az MDF és háttérországa ellen hangzatosan lehetett lázítani, s ezzel ellehetetleníteni az új elit kinevelését.) A háború előtti elitek eltűntek, a kommunizmus alatt kialakult valami, ami ellenelitnek nevezhető, mi pedig minden szempontból vesztett helyzetbe kerültünk. A lokális, ha úgy tetszik regionális elitek szükségességét az elemi igény és a szubszidiaritás elve indokolja. „Röviden azért megemlíteném, hogy saját másságához nemcsak az önmagával eltelt ragaszkodik, hanem az is, aki belefáradt a mondén »internacionalizmus« könnyelmű retorikájába.” (Pleșu)

A patrióta elit ugyanakkor nem teheti meg, hogy „bezárkózik a nemzeti hagyományba” (Komoróczy). A lokalitás és az univerzalitás kérdéskörét valahogy nem tudjuk egészségesen kezelni. Úgy tűnik, újra és újra az a hamis azonosítás határozza meg a magyar – „lokalista” – írástudók egy részének véleményét és ideáljait, ami az univerzalitásra való törekvésben valamiféle körmönfont internacionalizmust vagy globalizmust sejt. Valahol az a probléma, aminek a fordítottját Pleșu éppen Eliadéval kapcsolatban így ragadta meg: „Eliade is, Brâncuși is azt bizonyítja, hogy a világ közepe bárhonnan, bármely peremről elérhető. A kerület bármely pontjából megcélozható a középpont. És főképp: a kerület minden pontjának értelme keresni a maga középpontját és »informálni« mindarról, ami peremvoltának teljes gazdagsága.” Azok a problémák, amiket nemzeti létünk legfőbb kérdéseinek tekintünk, a legritkább esetben axiálisak. Másrészről: hajlamosak vagyunk nemzeti létünk kérdéseit egyértelműen azonosítani az axialitással, ami ezen túl van, a legtöbbek szerint szemfényvesztés. Magyarságunk megélése sokszor nem a középpont felé törekvés jegyében áll, hanem a peremvolt középponttá kinevezésében. Pleșu szerint: a lokalitás, a peremvolt a sajátosság és alkalmazkodás kiegyensúlyozott kettősségével törhet be az egyetemességbe (vö. Kodolányi János: Zárt tárgyalás). A Magyar Szemle általam legjobbnak tartott lapszámai és írásai ebbe az irányba mutatnak meggyőződésem szerint.

Ami a konkrétumok szintjét illeti, egy példával élnék. A piacpárti, nagyvállalati érdekeket szolgáló gondolatkör – amit a neomarxista, s főleg a zöldnek nevezett közeg oly gyakran támad –, aligha találna visszhangra a magyar konzervatív gondolkodás történetében, mégis úgy tűnik, hogy nyugati mintára a konzervatív oldal mostanra sok esetben sajátjaként vállalja ezt az álláspontot. Kétségtelen tény, hogy a magyar értelmiség fordulhat – szabad elhatározásából – a kortárs, államés centralizáció-ellenes doktrinerekhez is a szubszidiaritás és a nemzeti megmaradás és a fenti jelenség kritikájának érdekében, de jóval nagyobb bölcsességre vall, ha mindezek mellett (tehát véletlenül sem csak helyett) a magyar ókonzervatív vagy konzervatív örökség alakjainak írásait vizsgálja meg, s ezekből próbál meg olyan következtetéseket levonni, melyek szerves kapcsolatban állnak a mindenkori magyar viszonyokkal.

Feltétlenül fel kell figyelnünk például a ’68-as marxista, Debord La Société du spectacle című művére, és nem húzódhatunk egy szándékosan értetlen ’68-ellenesség kényelmes védvonala mögé, azonban nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a „pénzuralom”-ra, ezzel együtt a kapitalizmus jövőbeni útjára Dessewffy Emil vagy Asbóth János már a 19. században felhívták a figyelmet, csakúgy, mint számos kortársuk, s a következő nemzedékek nagy alakjai. Érvelésük és gondolataik egy hangsúlyosan magyar és közép-európai gondolkodói hagyományba illeszkednek, s többek puszta historiográfiai tényeknél. Ebbe az irányzatba kapcsolható be a két világháború közötti Magyar Királyságban az a gondolkodói irányzat is, mely a hivatásrendi társadalomra megoldásként tekintett a kommunizmus, a nemzetiszocializmus és a kapitalizmus válaszútjai között. Ide tartozott a fentebb említett Mihelics Vid és Kornis Gyula, ahogy többek között báró Brandenstein Béla vagy Kislégi Nagy Dénes is. Mindannyian XIII. Leó Rerum novarum és XI. Piusz Quadragesimo anno című enciklikáinak elveit adaptálták – a sajátos közép-európai hagyományokat figyelembe véve – a magyar társadalmi helyzetre. De ugyanígy fontos a népinek mondott harmadikutas, agrárius elképzelések feltérképezése is ebből a szempontból.

Gróh Gáspár írja 2017-es főszerkesztői bevezetőjében az eredeti és a ’92-es Magyar Szemlével kapcsolatban, hogy „konzervatívnak lenni akkor is és ma is nem egy múltbéli állapothoz való ragaszkodás, hanem minden érték megőrzésének, folytatásának igénye”. (Kiemelés tőlem.) A Magyar Szemle új folyama legalább annyira képviseli és képviselte a Szekfű Gyula nevével fémjelzett, kurzust építő/védő értelmiség (Bethlen, Hóman, Teleki, Klebelsberg) szellemi erényeit, mint a népinek nevezett mozgalom (Féja, Illyés, Kodolányi, Németh, Sinka, Szabó, Tamási) szerteágazó gondolataiból mindazt, ami érték, de ide kívánkozik akár Magyary Zoltán is, mint a két gondolatkört összekötő kapocs. Bizonyos értelemben az urbánus, polgári hagyományok (Márai, Halász) is a Magyar Szemle szellemi előképei közé tartoznak, sőt, újabban – a megváltozott feltételeknek köszönhetően – éppen ez a polgári hangvétel a leghangsúlyosabb.

Gróf Szécsen Antal írja az alábbiakat 1881-ben: „Nem abban lelte tehát a francia forradalom háborús föllépésének előnyeit és hadviselésének sikereit, hogy ellene a monarchikus Európa elvi hadat indított, nem ő volt a megtámadott (nemcsak alakilag, de szellemileg sem), hanem nagyrészt abban, hogy az európai hatalmak oly harcba ereszkedtek, mely Franciaország bel-mozgalmainak lévén közvetett következménye, annak a magok részéről elvi alapot adni és ahhoz lelkesedett szívóssággal ragaszkodni képesek nem voltak. Mert aki egy tényleges határozott irány ellenében csak negatiókat és határozatlan cselekvési kísérleteket tud fölállítani, a csatát eleve már félig elvesztette.” Nem kétséges, hogy jelen állapotaink nagyon hasonlítanak a francia forradalmi expanzióra adott kontinentális, ellenforradalmi válaszok szécseni értelmezéséhez. Folyamatos defenzióban vagyunk. Legalább akkora vehemenciával van szükség tehát a Hagyomány és az újraértelmezés dinamikájának kimunkálására, mint a „dekadens Nyugattal” szembeállított „negatiók és határozatlan cselekvési kísérletek” felnagyítására és a hazai pozíciók verbális megerősítésére. Az „értelmezés hatalma” (Geertz) olyan alapelv, amiről a konzervativizmus nem mondhat le, ellenkező esetben minden kezdeményező készségének elveszítését kockáztatja. Ezzel kapcsolatban a vitának is helyet kell adni, a Magyar Szemle, s egyáltalán a magyar konzervativizmus nem válhat „korszenvedélyek utólagos igazolásává” (Hamvas).

A fentiek nem a Szemle eddigi szempontjai és módszerei ellenében, hanem azok szerves folytatásaként fogalmazódtak meg, a kontinuitás hermeneutikájának jegyében.