Hangsúlyváltások – 1960–19891

 

A romániai magyar költészet küldetéstudatáról

 

Variációk a helyzettudatra

 

A két világháború közötti baloldali, illetve az 1950-es években születő lírában, a munkásosztály és a paraszti réteg alkotta kettősség fényében a mindennapi lét anyagi oldalát jelző szociális aspektusok (megélhetés, társadalmi ranglétra és ennek egyenlőtlenségei stb.) nagyobb szerepet játszanak, mint a kisebbségi státus és életérzés,2 az 1960 utáni évtizedekben azonban előtérbe kerül az etnikumra alapozódó közösségi sors költői megjelenítése.

A változás összefüggött az időszak politikai-társadalmi körülményeivel, ahogyan a romániai magyar irodalom is hosszú ideig (bizonyos mértékben ma is) a kisebbségi élethelyzet tematikai függvénye. Cs. Gyímesi Éva több írásában foglalkozott ezzel, megállapítva, hogy a romániai magyar költészetnek két funkciója különböztethető meg. Az egyik a közösségelvű szerep, amely „nyelvi mivoltával függ össze, vagyis azzal, hogy jelez, kifejez, közvetít a közösség kortárs tagjai és – történetileg nézve – nemzedékei között”.3 A másik „az a minőség, amellyel e közösség kulturális értékeit gyarapítja, azaz: művészi jellegével összefüggő arculata”, hiszen „a költői műalkotás [...] nemcsak üzenet voltában érdekes, hanem önmagára utaltan is, sőt [...], az utóbbi mozzanat az, ami természetének, létezési módjának lényege, jóllehet az olvasók számára bizonyos körülmények között a másik oldala nyilvánvalóbb”.4 Az ilyen lírát éltető közösség (célközönség) hajlamos figyelmen kívül hagyni vagy minimalizálni a költői alkotás esztétikai funkcióját (és emiatt felfogásában a költészet „a versek szövegén kívülre, egy közösség helyzetére vonatkoztatható jelrendszerként működik”5), megelégedve azzal, hogy az irodalmi alkotás válaszol egy közös élmény- és tudatanyagra egy bizonyos társadalmi-politikai-kulturális helyzetben.

Szerzőknek és befogadóknak az effajta reagálását Tamási Áron közhellyé vált mondatára („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) vezeti vissza Cs. Gyímesi, és lehet, hogy ez a megfogalmazás általánosítja a romániai magyar irodalom szülőföld-központúságát. Cs. Gyímesi szerint ez a szerzői-befogadói magatartás egy csapdahelyzet állapotmutatója. Ily módon a versek „olyan erkölcsi értékrendet sugallnak, amelyben nem annyira a kezdeményező lendületesség, mint inkább a kötelességszerű helytállás eszménye körvonalazódik”, és – a „kisebbségi humánum” (Gáll Ernő), a megmaradás-kitartás, a felelősség- és áldozatvállalás jegyében felvállalva – a költő „az adottságot [...] úgy poetizálja, mint az egyetlen lehetségest. Vagyis szentesíti.”6

Az idézett megállapítások a Cs. Gyímesi Éva által szerkesztett kétkötetes antológia, a Múlt, jövő mezsgyéjén (Romániai magyar költők 1919–1979)7 előszavában kaptak helyet, mintegy előrevetítve a szerző hasonló problematikájú, későbbi írásait. Utóbbiak közül az 1985-ben megfogalmazott, később az irodalomról való kritikai gondolkodás terén gyakori hivatkozási alappá, a '89 előtti időkben pedig kalandos sorsúvá vált alapos esszéjében (Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban8) eljut – a „romon virág” (Reményik-Dsida), „súly alatt a pálma”(Ligeti Ernő) motívumok értelmezése nyomán – ehhez a következtetéshez: „A gyöngykagyló-motívum tehát egy értéktudat modellje [...], amelyben nem áll fenn az elvileg szolidáris értékek – az élet, a szabadság, az önmegvalósítás – dialektikus egyensúlya. Az egyik érték felfüggesztésével előidézett feszültséget azonban erkölcsi dimenzióban katartikusan feloldja, és így az eszmény erejével hat. S mint eszmény, nem a konfliktus reális megszüntetésének távlatát kínálja, hanem a harmónia hiányának folytonos újratermelését ösztönzi.”9

Láng Gusztáv referenciává vált eszmefuttatásában (Séta egy definíció körül10) hasonló fenntartásokat fogalmaz meg: „a kisebbség vagy nemzetiség anyanyelvi alapon történő meghatározása miatt a nyelvi műveltség legrangosabb képviselőjévé az irodalom vált. [...] éppen ezért nem mindegy, hogy milyen identitást vállal önként az irodalom, hiszen ettől függ gyakorlati, köztudat-alakító és köztudatteremtő funkcióinak köre is.”11

A másik (a művészi-esztétikai jelleggel összefüggő) funkció/szerep esetében a szöveg megalkotásának mércéje az „emberi teljesség”, egyetemesség iránti igény, amely a műveket keletkezésük során áthatja, és amely szövegükben megmutatkozik a mindenkori értelmezés-befogadás során. Ezt aktuális, az idők próbáját kiálló költészeteszménynek véli Cs. Gyímesi Éva, aki Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos néhány mérvadó alkotását (például: Fekete-piros, Halottak napja Bécsben – Bartók Amerikában, Óda, Haláltánc-szvit) hozza fel példának. (Szilágyi Domokossal kapcsolatban egyébként említi azt a fajta játékosságot és kísérletezőkedvet, amelynek kifejlődését – megítélése szerint – eleve meggátolja a csupán a helyzettudatból táplálkozó alkotásmód, és amelynek előképe Dsida Jenő írásművészete). Mindkét költő esetében az egyetemesből kiinduló, a sajátos irányába forduló, avagy épp fordított irányba, utóbbitól előbbihez tartó szemlélet munkál a versek létrejöttében.

Végső soron a heroizmussal, optimizmussal, lendülettel vagy gyötrődve vállalt-megélt, hit és remény – mint állandók – által nyomatékosított passzivitás és a verset szövegtetté átminősítő cselekvőkészség közti ellentét az, amely meghatározza a jelzett költői modellek két arculatát, s ennek fényében – helyettesítve az esztétikai és erkölcsi értékek kényszerfrigyéből fogamzott erények lírikumát a harmóniaigényével – Cs. Gyímesi szerint a Tamási-diktum időszerű átfogalmazása helyénvaló lehetne a következő formában: „[...] azért vagyunk a világon, hogy lehetőségeinket valóra váltsuk benne.”12

 

Szövegvizsgálat és kategorizálás

 

A különböző Forrás-nemzedékekhez sorolható szerzők (illetve néhány elődjük) verseiben a jelen tanulmány címében szereplő fogalmak észrevehetően összefonódnak, illetve egymásból eredeztethetőek. Az első kettő (haza, nemzet) poetizálása bizonyos mértékben a szövegek hátterében zajlik, az esetek zömében hangsúlyozottan metaforikus hangfekvésben, illetve – a kisebbségi léthelyzet ambivalens jellegéből adódóan olyan szemantikai áttételekkel, amelyek a '89 előtti időkben kialakult „kettős (vers)beszéd” jelentéstartományába tartoznak.

A romániai magyar költészet általam jelzett időszakának eszközkészletét (jelképek, metaforák stb.) és annak használatát alapvetően meghatározza a jellegzetes földrajzi-történelmi tér, az a világ, amelyet e költészet szülőföldjének, otthonának tekint.

Adott tehát a közös helyzettudat: szerzője válogatja, hogy ki miképpen jeleníti meg ezt verseiben. Az alkotói viszonyulásnak négy alaptípusa rajzolódik ki:

1. a léthelyzet heroikus-heroizált vállalása, megélése;

2. a léthelyzet tényszerű ábrázolása, tematizálása;

3. a léthelyzethez való ironikus viszonyulás, esetleg annak ilyen módon bekövetkező elutasítása;

4. „ellenhelyzet” megteremtése „reálisnak látszó távlat vagy pedig az utópia segítségével”.

Ebben a sorrendben csökken a különböző magatartások megnyilvánulásának gyakorisága is, azaz a negyedik a legritkább. Ami a stílusbeli lírai hagyományokat illeti, Cs. Gyímesi három hangvételt különböztet meg az alkotások terén: népi, nyugatos, avantgárd. Ezek ötvözetét részben Kányádi, részben – fokozottabban, szintézisszerű formában – Szilágyi Domokos alkotásában véli felfedezni.13

E kategorizálás jegyében az 1960–1989 időszak romániai magyar lírájának jellegzetes szerzői beszédhelyzeteiben láthatunk kapcsolódási pontokat, illetve váltásokat – a költészet helyzettudatának jelképeit –, ami jelzi, hogy létezik átjárás a poetizált toposzok között. A következőkben idézett verssorokból kiolvashatóak azok a különbségek, eltérő „színek”, amelyek elhatárolják egymástól az első és második, valamint a harmadik és negyedik Forrás-nemzedék szerzőinek jellemző alapállását.

Természet és ember szerves kapcsolata főként az 1960-as évek előtti szerzői attitűdök kialakulásakor bizonyult meghatározónak. Interiorizált, ezáltal megszemélyesülő külső táj jelenik meg a versekben, egyfajta panteisztikus életérzés kíséretében: „Magamba szívtam a napot, / az egyetlen éltető mérget: / belém költöznek a növények, / a táj tájjá változtatott. / Vagyok a föld zaja és csendje, / a felhő s a felhőtelen, / véges, ki néz a végtelenbe / e véghetetlen végeken. (Horváth Imre: Őrhelyem – teljes szöveg); „így viszem el én is a közeledő tél / jégrácsos börtönébe e csodás táj / meleg tekintetemtől szelíddé szépült / vonalát; lelkesedésemtől lelkes / erdők lombsusogását, riasztó sziklák / látóvá varázsolt vak tekintetét, / az emberszemekben villanó öröm / szikráit, melyektől éled a holt anyag, / beszédes lesz a hegytetők gránitja, / dallamos zenévé a vízcsobogás, / bölccsé a gondolattalan hegy orma / és anyaöllé a tarka völgyi rét.” (Salamon László: Hidegszamosi rapszódia).

Az 1950-es évek közepe táján több alkotás előlegezi meg a későbbiekben gyakori változatokat: az ember a kozmikus, ősmítoszokat idéző dimenziók ölelésében keres közösséget vagy a természettel, vagy embertársaival (miközben illeszkedik a felsejlő elidegenedéshez vagy szembefordul azzal). Ennek a lebegő állapotnak a múlt, a történelem szolgáltatja az alapot vagy a hátteret, a vérségi kapcsolódások révén. Például: „Tekerőzve nyújtózik a föld alá a lágy gyökérzet / Föld alá, hol csukott szemmel aluszik az őstörténet. / [...] / Legfelül (a kéreg alatt) valamennyi ősöm csontja. // Lám a világ! Egyetlenegy pillantásba fogja szemem. / Fölöttem a csillagok, és alattam a történelem. / [...] / Ember, aki immár minden hiúságot levetkőzött: / Állok itt a lázas idők és a hűvös egek között. // Nem lelhetek otthonomra sem alattam, sem fölöttem. / Hacsak nem a bürökszagú, bolyhos éjben – körülöttem. / (Székely János: Csillagfényben).

A természeti környezet, a tárgyi világ (a fákkal és kövekkel mint állandó motívumokkal) a lélek univerzumával kölcsönhatásba lépve válik élővé, mintegy tükrözve-átvéve annak akár az urbánus világot is átható rezdüléseit: „ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett – / köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.” (Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek); „Egymásra talál / – végül s mindörökre – / egymást imádó / föld és ember, [...].” (Király László: Túlmélyi árnyék, túlmagosi fény. Horváth István halálára); „Nem tudom, mióta halódom e tájban, / krónikák ködében az idő ziláltan / őrzi az őseim kiszikkadt arcát, / de mint a gyökerek fogják a köveket, / látatlan hálóba sorsom így köttetett, / s borostyán börtöne fogja át meg át.” (Páll Lajos: Nem tudom...).

A társtalanság vagy a társas magány poetizálása is gyakori, szintén kozmikus távlatba helyezetten, és olyan toposzok, mint a kő vagy a fenyő tematizálása révén is. A titokzatos természeti környezet úgy jelenik meg ezekben az alkotásokban, hogy rejtélye megfejtetlen marad: „Jaj fiúk / egymástól messze kerengők / sereg-nélküliek / Mindenbe belebotlotok így / mit a föld jóra-rosszra kivet / Szomorúan ültök a mezők szélén / lovaitok az ég harmatát isszák / És kövek görögnek alá a hegyekből / és fenyők zuhannak suhogással / pusztítva lassan / észrevétlen / a kövek s a fenyők titkát” (Király László: Lovasok).

Olykor az egyéni döntéslehetőség hiánya, a közösségi sorsszerűség érzése mutatkozik meg a szövegekben, amely az esetlegesség, a véletlenszerűség és valami különös elrendeltetés mentén alakul ki: „Szél hozta, földre szórta, / őt is avarba dugta, / pállott, megázott, / faggyal nem számolt, / csak megkapaszkodott, / mert úgy tett minden társa / – így teszünk mindnyájan, / senkinek se több a dolga, / amikor születik; / [...] / nem lettünk többek, / se kevesebbek, / mi csak születtünk kérdezetten, / meghalunk neveletlen, / az erdő nem gyümölcsös.” (Palocsay Zsigmond: A fákról).

Egy másik, negatív jelentésmezőjű toposz a (külső-belső) tél, amely – némileg burkoltan ugyan, de érzékletesen – a társadalmi-politikai valóságra is utal. Az általa hordozott fullasztó bezártságérzet feloldásaként az Ének, azaz a szó, a kommunikáció tűnik fel eszközként (azzal az utópikus optimizmussal, amely például Vörösmarty Mihály néhány jelentős gondolati verséből – A vén cigány, Előszó – ismerős): „Alagutakat a hóban! // Hű szándék, mozdulat, törékeny álom, didergő elme / ne éljen a hó húsában / örökre elkeverve. // S ha majd e mennyei vatta / szánkból kifordul, / s nem a fagy bandái zenélnek, / viduljon taposó táncra a láb, / olvasszon világ-nagy termeket / körénk az Ének.” (Farkas Árpád: Alagutak a hóban).

A szenvedélyes töprengéstől a tényszerű megfogalmazáson át a rezignációig terjedő hangvételben bontakozik ki az ily módon poetizált világhoz való ellentmondásos viszony, a szülőföldhöz és annak értékeihez való ragaszkodás módozataiban: „Orra bukva az avaron, / és menni tovább mégis, / ébreszteni a nagyra nőtt, / de alvó jegenyét is, / nem hagyni, hogy a fenyvesek / zöld tűkkel beférceljék / mindazt, mi mítosztalan már, / de lelkiismeret még – // Orra bukva az avaron, / a veszélyt megkeresni, / derékig csonterdőben is / csak menni, egyre menni, / mint kire országló erőt / s egy ilyen földet szabtak, / hogy óvja lélegzetenként / e keserves hatalmat!” (Farkas Árpád: Avaron); „lehessek ott, hol nem vagyok, / menjek el, s higgyem: maradok, / legyen hazám egy nevetés, / egy könyv, egy függönylebbenés, / ünneplők maradék bora, / vagy egy vers utolsó sora, / de nem lehet! most már nem lehet! / elhagytál engem, képzelet, [...]” (Markó Béla: Invokáció az álomhoz).

A közösséghez való viszonyban észlelhető eltérések mutatkoznak a különböző periódusokban született írások között. Ez a leggyakrabban egzisztenciális támpontként vagy ellensúlyként szerepel, a történelem vagy a vérség, illetve a kölcsönös elvárások nyomvonalán. Az ezzel kapcsolatos szerzői attitűdök skálája a feltétlen, patetikus, közvetlen azonosulástól az elvontabb elutasításig, illetve az ironikus (ön)szemléletig húzódik. Előbbit példázza ez a két részlet: „hogy megleljük az utat hazáig, / [...] / apáink hűlő, drága arcán járunk.” (Farkas Árpád: Apáink arcán); „ha valamennyi testamentum elkallódna / a Házsongárdban mint rovásjeleket egymás mellé / kell illeszteni a sírköveket s a soron következő / áldozatok arca is ott fehérlik mint örök hó a / harc nélkül hőkölő bástyafalon” (Lászlóffy Csaba: Koloswar) – míg az utóbbiakat olyan megfogalmazások szemléltetik, mint az itt következők: „E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk. / Nemcsak a gyávák úszták meg szárazon, / s nemcsak a hősök tettek valami emlékezeteset. / Húsz és harminc között hányan rohadtak el. / Jobban kell utálnom őket, mint a múlt századot. / Kiszállok menet közben a kortársi liftből, / velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.” (Lászlóffy Aladár: Férfiak); „Ó, az élet egyetlen közös tulajdonunk. / A halál kinek-kinek magánügye. / Aki meghal, magára marad körülhatároltan, mint a pont, / aki él, mint a fény, mások életébe árad.” (Hervay Gizella: Többes számban).

A küldetéstudat megélésének szövegnyomai között szintén változatos magatartásformákat találni: lendületes vállalás, frusztrált megélés, vátesz-szerű, paternális hozzáállás, érvénytelenítő gesztus, rezignált viszonyulás, megbízatásként, őrhelyként való értékelés, ahogyan ez a következő példákból látszik: „Amíg össze nem rogyunk végül, / jelt kell hagynunk az emberségből. / S tudom, hogy mennyi bajjal lehet / ember koránál jobb s emberebb. / S mi a fizetség, azt is tudom, / annak, ki elöl jár az úton. / Elöl tövisek, hátul szitok / sebzik mindig az utat nyitót. / Nem volt még kornak nagyobb terhe, / mint amit korunk egy emberre / rárakott. Csoda roskadásom?...” (Horváth István: Nyílt levéllel); „Én ember vagyok, nem Emberiség! / [...] / Nekem nem vigasz a szertartás a halálom után, / a végtelen, ahol már nem lehetek jelen. / Nem vigasz az indok, hogy miért nincsen / megbízatásom az életre, ami illet, / az egyetlenre, amire alkalmas vagyok.” (Hervay Gizella: Szertartás); „alulírott, szolgálatos / a tájon, ahol tinta tóban / béka hangol, sás sötétség sustorog / csillagokat csördítenek láthatatlan / ostorok (...) / alulírott, éjjeliőr egy / tört-ezüst-koron [...]” (Szilágyi Domokos: Kérvény); „Mégis itt állok, »bolond őr«, mégis itt, / leválthatatlan őrhelyemen.” (Horváth István: Leválthatatlan őrszem).

A (kisebbségi) humánum, helytállás és hagyomány-folytonosság megjelenítése gyakran összekapcsolódik a versekben a (folklorikus) dallamvilággal és koreográfiával, valamint a köznapi teendők és szokások rendjével (utóbbi esetben a szabályos, kitartó ritmika idézheti fel a népi muzikalitást): „Honnan járják, honnan hozták? / Honnan e mozdulat-ország? / S milyen titkos adó-vevők / fogják, folyton sugározván, / az egyazon vér és velő / hullámhosszán? // [...] // Egy pár lány, két pár lány / feketepiros fekete táncot jár. // A magnó surrog így. / S amit ha visszajátszol: / Koporsó és Megváltó-jászol.” (Kányádi Sándor: Fekete-piros); „Mert az ember itt marad, / az ember, az ember megmarad, / hol szánt, vet s talán majd arat. / E talpalatnyi föld jogunk. / Hát maradunk. / Mi maradunk.” (Magyari Lajos: Dal).

Nem ritka, hogy a kisebbségi léthelyzet mint csapda, az értékvesztés és a kilátástalanság terepe jelenik meg a szimbolikus-metaforikus, illetve allegorikus elemekből építkező versekben: „Kiáltozunk / ebből a mély szakadékból / föl a csúcsra / ebből a feneketlen szurdokból / ahová akaratunk ellen zuhantunk / próbáltunk már kikapaszkodni / sima kürtőjén de / nincs mibe fogózni egyre csak / visszacsuszamodunk / tükör s jégár fala / síkos a hó / egyre hidegebb és egyre / sötétebb van alant / kiáltunk is / jó nagyokat / fönt a peremen / a napban a fényben / vidáman fecsegő csapatok / menetelnek tova / s hangunkat többé / meg se hallják” (Szemlér Ferenc: Kiáltozunk); „Testem a kor leltári tárgya. [...] / Lelkem a kor leltári tárgya.” (Lászlóffy Aladár: Születésnap).

A transzilvanizmus alapjainak fenntartása vagy továbbgondolása az a párhuzam, amely változó mértékben kirajzolódik Európa és Erdély között. Utóbbi a (virtuális-szellemi) haza, otthon, illetve a nemzetiségi együttélés ideális modellje, vélt-remélt gyakorlati megvalósulásának őrzője / színhelye: „A Maros, az Olt s a két Küküllő / keresztvizébe magyarul mártott; / románul a románt, / németül a szászt, / gyermekeiként egy keresztvízbe. / Egyformán oltotta magát szívünkbe / a mi anyánk: / Erdély.” (Horváth István: Erdély); „Ácsorgok Európa kivilágított ablakai alatt, / arcomról csurog a holdfény, a mennyei mész. / Véresre körmöl a szél, betakargat a zápor: / Duna vize, Olt vize hull, / mossa maradék gúnyám. / [...] / Ácsorgok Európa tágra nyílt ablakai alatt, / hatalmas huzat kél, hazafújja rólam a holdfényt.” (Farkas Árpád: Idegenben); „[...] Igenis itthon vagyok. / Teremtek tájat magamnak. Szavakból / természetesen. Jó tartós szavakból. / [...] / Születtem, mint más. A felelősséget / vállalom. Közép-európai / számítás szerint.” (Hervay Gizella: Űrlap).

Helyenként ez az összevetés a szabadság- és teljességigény kinyilvánításának jegyében történik, illetve a(z) (anya)nyelvi sík vonatkozásában erre enged következtetni a szöveg: „Világot nem járok, álmodni már nem szokásom / idegen földekkel; / [...] lélegző része vagyok az EGÉSZNEK; [...]” (Palocsay Zsigmond: Trópusok); „Hány nyelvet kell még megtanulnunk addig, / amíg végül mindnyájan egy nyelvet beszélünk? / S hogy mondják akkor emberül majd: / ember?!” (Szász János: Ballada a nyelvekről).

Főként a harmadik Forrás-nemzedék lírikusaitól nem szokatlan, hogy az európaisághoz (a szabadsághoz, a megszorítások hiányához stb.) való csatlakozás (mint kulturális kapocs) jelölése játékos, ilyenképpen ellenpontozással hangsúlyosított formában történik: „egy rövid európai a-t kérnék / köszönöm / három / négy” (Cselényi Béla: /Ének/).

Haza, szülőföld, otthon gyakran együtt jelenik meg a versekben: „A szépség, a vérség mind kevés, / több kell ide: hű számvetés – / itthon vagy, itt lehetsz magad, / kötések kötnek, hogy légy szabad, / léted csak itt lelheti igazát, / lényegét: házat és Hazát” (Magyari Lajos: Nem a fenyők...); „Szülőföld / szorítsad fogjad a kezem / véred buzogjon át / az ereimen / hogy ne törjön bennem / ez a megszenvedett / egyetlen varázs / s érezzem örömét / ha dúdol meződön / a szőke kalász!.” (Molnos Lajos: Csendesen ballagó). E folyamat működését átlényegítő – tárgyiasító vagy antropomorfizáló – szerzői gesztusok, plasztikus megfogalmazások érzékeltetik, amelyek célja a tematizált fizikai környezet bensőségessé tétele, illetve a negatív érzések, élmények kivetítése: „egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk, / csak tudják: ott vagyunk, / [...] / egy nap hazamegyünk, / hazavisz mindenkit a fájdalom, / [...] / egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval, / és egy krumpliföldön előrebukunk.” (Hervay Gizella: Nosztalgia); „Valahol van egy táj, valahol látható lesz, / amint a legutolsó esőből első hó lesz. / Lehull egy lap-levél, röptében már a másik, / libegnek összesen a teljes lombhullásig. / Az idő ősze jön egy lelki Ázsiából, / s akkor könyvtáraink szállnak le majd a fáról, / mivel tovább a szó, a szó sem ad hatalmat. / S az eső halkan veri a világirodalmat.” (Lászlóffy Aladár: Az első hó éjszakáján).

Aforizmaszerű, maradandó, nagy szemantikai sűrítettségű megfogalmazásokból sincs hiány a korszak költészetében: „Arcom, ez az alkalmi táj [...]” (Lászlóffy Aladár: Arcom); „Ahogyan élek, az a hazám” (Balla Zsófia: Ahogyan élek).

Olykor a szövegeket átitató vagy egyenesen működtető költői két- vagy többértelműség a versen kívülre mutató utalásokat is létrehoz; a következő részletben vélhetően így mutat a versszövegen kívüli társadalmi körülményrendszerre a „vöröslő szülőföldem” szókapcsolat: „Egyik oldalamon mindig ott áll a szülőföld / a hely ahonnan jövök s ahova megtérek / [...] // A másik oldalamnál / nők váltják egymást és versek / és iratok / [...] // (...) az egyik oldalamtól / el nem mozdul a szülőföld / [...] // Egyik oldalon mészfehér ösvény / másikon sejthető rakétaív / Mindkettő lehet az égig elvezet // Nyeregben állva felágaskodom / s csattanó cserdítéssel költöm / hajnalba vöröslő szülőföldemet” (Király László: Virradat).

Az önmagán túlmutató szó, nyelv, mindenekelőtt az anyanyelv mint otthon, biztonságforrás, menedék, haza – talán ebben a legnagyobb a konszenzus a szerzői beszédpozíciók terén, a költők nemzedéki besorolásától függetlenül: „Szavak: bolond kis jelek: fussatok. / Zuhanjatok. Emelkedjetek. Szívem erdejében. / [...] / [...] Erdőszagú-mezőszagú szavak: termő szavak. / Ó szavak – / Patak szavak. Egyszerű, tiszta szép szavak. / [...] / Kicsi testvéreim, apró kis pajtásaim, megváltó társaim. / Utánatok megyek. [...]” (Bartalis János: Szavak); „Mit sejtek csak zenén, más hangokon, / bennük tapintom és lélegzem. / Varázslatukra lett csak otthonom / az értelem-fagyasztó végtelen. // Miattuk érzem, hogy itthon vagyok / a földön... élnem s küzdenem szabad. / Magamra hát sohase hagyjatok, / világteremtő, hűséges szavak!” (Szemlér Ferenc: Szavak); „Úgy szabták rám ezt a nyelvet: / Lelkem csak ezzel felelhet. // Más nyelven is mutathatok / Önmagamra, hogy – ím, vagyok! / De hogy milyen vagyok és ki, / Anyanyelvem mondhatja ki. [...]” (Horváth István: A nyelv csak élve tündököl); „mert megőrzik e világot, korokon át, / nyelvünk szavai, hű sorkatonák.” (Magyari Lajos: Szavak. Sütő Andrásnak); „[...] most csak ezt / a szót vedd és védd meg mintha várba / bajvívni mennél s úgy szeresd / mintha nélküle halál várna.” (Lászlóffy Csaba: Anyanyelv); „Mondják a vének: megtartó erősség, / magas mentsvár, erődítmény a nyelv! / Temérdek, mint egy csipkézett oromfal: / Félelmetes, mert égi szirten épült! // [...] // Bölcsek beszélik: elveszett erősség, / Lakatlan vár, panaszfal, kő a nyelv. / Tömör, kemény, miként a végítélet – / Nem érthető, mert magunkat sem értjük.” (Kovács András Ferenc: Magna Hungaria).

Olyan verset is találni a jelzett időszakban, amely a tájat a szó mentén, révén, annak tükrében értelmezi, gondolja át: „Szavakat járok a tájra. / [...] / Megyek: betűzöm a történelmet a sűrűtől errefelé. / Értelme azonos a tájjal. / Kimondhatatlan, de ismerős / Akár az otthoni, gyermekkori erdő.” (Csiki László: A végtelen mondat).

Érdekes az elszigetelődésre vonatkozó kulturális párhuzam (az indián-motívum gyakori szerepeltetése), illetve az ünnep/ünnepnélküliség/ünneplésképtelenség motívumának gyakorisága. „Összegyűlnek olykor magányos / ünnepeikre. Sem a város, / sem az erdőség, sem a táj / nem tud róla. Még az se fáj, / ha haragudnék érte, ki / értelmét meg sem értheti, / mert ők sem értik már. [...] / [...] / De azért összegyűlnek olykor / megülni vagy feledni így / nem létező ünnepeik.” (Szemlér Ferenc: A rézbőrűek); „Emlékeztek még a titokra, / nyílt szívű egykori barátok, / a megosztott szép rejtelemre, / mely mint a szélfútta zsarátnok // sziporkázott kamasz-szemünkben? / [...] // Aki azt könnyelműn kiadná, / mondtunk fejére szörnyű átkot. / Be tiszták, be fehérek voltunk, / patyolat-bőrű indiánok.” (Jancsik Pál: Titok); „Indián testvérem, nekünk már rezervátumunk sincsen. / Gettó, bantusztán, rezervátum jól fogna sokszor, egyik sincsen.” (Szőcs Géza: Indián szavak a rádióban. William Least Heat Moon költőnek).

 

Ambivalens hangsúlyváltások

 

Amint észrevehető a szövegek olvasásakor, a romániai magyar irodalom (ezen belül a költészet) vizsgált három évtizedét egyfajta „tudathasadásos” állapot jellemzi, a szerző szerepe és az irodalmi mű funkciója szempontjából. Ambivalencia és paradoxon – a költői műteremtés elemeként is, azaz tudatosan – sűrűn jelentkezik a szövegekben.

A beszédpozíciók alakulására érezhetően hat az Ady Endrét idéző költői magatartásmodell: „mégis-morál”, „muszáj-Herkules”, „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”, „Minden Egész eltörött” stb.

Az első, de részben a második Forrás-nemzedék alkotói is vállalhatónak vélik azt a beszédpozíciót, amely a közösségért és a közösség nevében hoz létre irodalmi szöveget (lásd például Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Lászlóffy Aladár és Csaba, Páll Lajos, illetve – másabb hangfekvésben – Hervay Gizella, Király László, Palocsay Zsigmond, Szilágyi Domokos verseit). Egyfajta antik rezonanciájú magatartásnak vélhető ez, amely az ókori görög polgárnak a poliszért és annak közösségéért érzett felelősségtudatát idézi fel: a jelzett magatartást vállaló költő is kevésbé magán-, mint inkább közember. Nem meglepő, hogy az ezt az attitűdöt kinyilvánítók közül többen vállaltak közéleti szerepet 1989 után, sejtetve: a közösség elvárásaira válaszolniuk kell, úgy, ahogyan az ókori dráma hősének is figyelnie kellett a kórus által megfogalmazott észrevételekre. Még a kritika által az alkotó magány költőinek minősített szerzők esetében is megfigyelhető, hogy nem vonatkoztatnak el teljesen a közösségtől.14

A harmadik Forrás-nemzedékbe besorolható alkotók (az előbbiekben szereplők közül például Balla Zsófia, Cselényi Béla, Markó Béla, Szőcs Géza) nemcsak generációs jellegükben, vállalt közösségi „feladatukat” tekintve is különböznek az előző generációtól. A játékosság, az esztétikum iránti nagyobb figyelmük, kísérletező kedvük, (ön)iróniájuk, a szélesebb kulturális referenciamező és konnotáció-háló, valamint a lazább és mélyebb személyesség jellemzi ezt a nemzedéket.

Az 1980-as évek közepétől színre lépő negyedik Forrás-nemzedék újabb hangsúlyváltozást, új árnyalatokat hoz be az összképbe. Vezéralakja, Kovács András Ferenc művei bizonyítják, hogy a szerző már nem tartja vállalhatónak a vátesz-szerepet, a szószóló beszédpozícióját, az idevágó küldetéstudatot, de még a közvetlen, hangsúlyos erdélyiséget sem, ehelyett a specifikustól az univerzális felé halad. A „kulturális memóriát” őrzi meg és gondolja újra, a kultúra szabadságát követi, álarcos és időutazásos versekben, amelyekben kidolgozott idézéstechnika, ezen kívül intertextualitás, szabad szövegformálás, kontextuális nyitottság és filológusi pontosság működik – erős metaforikusság képi talaján.

Az 1990 utáni romániai magyar költészet pedig – bár bizonyos, a transzilvanizmus alapgondolatait felvállaló beszédpozíciók továbbélnek benne – a Szőcs Gézáék és Kovács András Ferencék által kijelölt úton haladt tovább.

 

Jegyzetek:

 

1 A tanulmány a szerző által tartalmilag nem módosított részlet a 2010-ben megvédett doktori disszertációjából. (A harmadik Forrás-nemzedék költészetének funkcionális verstani vizsgálata – tudományos vezető: dr. Molnár Szabolcs.)

2 Vö. Cs. Gyímesi Éva: Helyzettudat és esztétikum. In Kritikai mozaik. Polis, Kolozsvár, 1999. 7-27. A hivatkozott megállapítások itt: 10-11.

3 Uo.

4 Uo.

5 In Cs. Gyímesi 1999, 8.

6 In Cs. Gyímesi 1999, 11.

7 Dacia Könyvkiadó, 1980, Kolozsvár.

8 In Cs. Gyímesi Éva: Honvágy a hazában. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993, Budapest, 21-107.

9 In Cs. Gyímesi 1993, 73.

10 In Láng Gusztáv: Kivándorló irodalom. Komp-Press, 1998, Kolozsvár, 27-41.

11 In Láng 1998, 30.

12 In Cs. Gyímesi 1999, 12.

13 Uo.

14 A közösségelvű beszédpozíció buktatóit nem érintem, csak utalok Bíró Béla A tragikum tragédiája című mérvadó művére (Kriterion, 1984, Bukarest). Az abban olvasható előrejelzéseket igazolta az idő: olyan színdarabok például, mint Sütő András egyes történelmi drámái, amelyek hatalmas közönségsikert váltottak ki 1990 előtt, a rendszerváltással, a számukra inspirációs keretül szolgáló, általuk kritikusan szemlélt társadalmi-politikai berendezkedés letűnésével együtt elveszítették korábbi katartikus erejüket, esztétikai hatásukat.