Írd meg, és valami megmarad!

“Világra jöttem,

Hogy lássam a napot és hegycsúcsokat.”

(Vlagyimir Szolovjov)

Magyar kollégám, akivel együtt dolgoztam, és akinek meséltem a múltamról, sokáig győzködött, hogy írjam meg a visszaemlékezéseimet. „Elmégy ebből az életből és magaddal viszed azt a tudást, a benyomásokat, tapasztalatokat, félelmeket és örömöket, amelyekkel leélted az életedet. Írd meg és valami megmarad.” És elkezdtem írni. Így keletkeztek egykori tanárunkról, Jurij Lotmanról írt visszaemlékezéseim (lásd Visgorod 6, 2007). Ott megtalálhatók röviden a személyes adataim is, de egyes tényeket szeretnék pontosítani. 1935-ben születtem. Kisgyermekkorom Leningrádban telt, majd a sors a Szovjetunió különböző sarkaiba, de még külföldre is dobált. De erről részletesen később szólok.

Gondolom az érdeklődést nem az én, pontosabban a családom sorsa kelti fel, hanem a 20. század jelentős eseményei, amelyekkel közvetlenül összefügg a magánéletünk, országunk millióinak élete, de egész bolygónké is. Hogyan hatottak ránk ezek az események, hogyan éltük át, milyen nehézségekkel, gondokkal és tragédiákkal szembesültünk, erről szólok.

Ha visszanézek, akaratlanul is arra gondolok, hogyan éltem le az életemet? Úgy, ahogy szerettem volna? Lehetett volna-e másképp? A körülmények erősebbek voltak-e nálunk vagy győzedelmeskedhettünk volna felettük? Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz válaszolni. És az a feltételezés, hogy saját sorsunk kovácsai vagyunk, nem mindig állja ki a próbát. Most nyugdíjas vagyok, de igyekszem aktív maradni, amennyire ez az én koromban lehetséges. Látogatom a Magyar–Észt Társaság összejöveteleit, az orosz nyelvtanárok módszertani szemináriumaira járok az Orosz Kulturális Központba, cikkeket írok, igyekszem tartani a kapcsolatot a rokonaimmal és ismerőseimmel Észtországban és Oroszországban. Új, érdekes könyveket olvasok, ha sikerül beszerezni ezeket. Igyekszem rendszeresen úszni. Két gyerekünk van: egy fiú és egy lány. Mindketten a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végeztek. A fiunk újságíró, a lányunk tanár és tolmács. A lányunknak két gyereke van, egy fiú és egy lány. Mindketten jól tanulnak, és a közeljövőben befejezik a gimnáziumot. A fiunk kislánya még kicsi.

Alkalmazotti családban születtem, hogy a szovjet idők űrlapjainak nyelvezetét használjam. Apám, Rozgyin Alekszej mordvin volt, helyesebben erzja nemzetiségű, még beszélt anyanyelvén. Az 1920-as évek végén érkezett Leningrádba, hogy elkezdje felsőoktatási tanulmányait. Rendkívül jó matematikai vénája volt és érdekelte is a tárgy, ami segítette abban, hogy elérje a kitűzött célt. Befejezte a matematika-fizika szakot és találkozott anyámmal, Miller Gerlangyijával, észtül Hirlandával, akit oroszul egyszerűen csak Irának hívtak. (A sok fordítás következményeként – észtről oroszra, oroszról magyarra − igazolványomban a nevét Gerlangyijának írják, ha nem tévedek. Oroszul, ha igaz, Girlangyijának írták.) Találkoztak, megszerették egymást és összeházasodtak. Apám még nagyon fiatal volt, mindössze 24 éves, amikor születtem, anyám kevéssel idősebb.

Édesanyám Péterváron született, még a cári időkben. Nagyon szerette ezt a várost. Egész élete ehhez a városhoz kötődött. Anyai nagyapám és nagyanyám fiatalon érkeztek Pétervárra, ott találkoztak és összeházasodtak. Miért ment nagyapám Pétervárra? Ez a kérdés már régóta érdekelt. Láthatóan jópár oka volt rá, de a legfontosabbat csak nemrég értettem meg. 2006 őszén ellátogattam Pääsuke észt fényképész kiállítására, amelyet Budapesten rendeztek. A fiatal észt fotográfus fényképei kendőzetlenül mutatják be a múlt század eleji Észtország életét. A nagyapám nyilván nem akarta ezeket a körülményeket, a szegénységet. Kiváló szakember volt, esztergályos, és egyedül tartotta el négyfős családját: két lányát és feleségét. Mindkét lánya elvégezte az észt gimnáziumot. Abban az időben Pétervárott meglehetősen sok észt volt − nagyjából 100 ezer ember. Voltak észt társaságok, amelyek még a szovjet időkben, a ’20-as években is léteztek. Ezt édesanyám nővérétől tudom.

Miután befejezte tanulmányait, apám elutazott Predtyecsevo faluba (Orlovszkij terület) tanároskodni. Iskolaigazgatóként dolgozott, én is ott születtem. Nagyon rövid ideig éltünk ott. Anyai nagyanyám Leningrádban maradt, ahol a a lakás is volt, ezért nyilván a szüleim igyekeztek visszatérni oda. A faluban, ahol születtem, később sajnos sosem jártam, mint ahogy édesapám szülőföldjén sem. Ezeket a helyeket szeretném még meglátogatni, de ez aligha sikerül már. Predtyecsevót természetesen nem tartom a szülőföldemnek. Sem az én, sem pedig a szüleim élete nem kötődik hozzá. És a gének, amelyeket a felmenőimtől örököltem, nem azon a helyen és éghajlaton keletkeztek és fejlődtek. De az űrlapok személyes adatainál mindig meg kell említenem ezt a helyet, amelynek leírása a magyarok számára nehézséget jelent. Így aztán ezt a szót lassan és betűnként kell kimondanom.

Amennyire tudom, édesapámnak nem sikerült elhelyezkednie Leningrádban, így az agglomerációban kezdett el dolgozni. Ott konfliktusai támadtak az iskola igazgatóságával. Kritizálta a vezetőséget az általános fegyelmezetlenség (késve kezdték az órákat, de volt, hogy meg sem tartották stb.) miatt. A vezetés úgy döntött, hogy megszabadul nyakas beosztottjától. Éppen 1937-et írtak, amely a tömeges politikai megtorlásokról volt hírhedt, különösképpen Leningrádban. Kiagyaltak egy feljelentést. Apámat kikiáltották a nép ellenségének, és 10 évre lágerbe küldték.

Idézek egy anekdotát az akkori időkből: „Az elítéltet az ítélethirdetés után visszakísérik a börtönbe. Az őr megkérdezi: Mennyit kaptál? Az elítélt válaszol: 25-öt. És mit követtél el? – Hát semmit – válaszol az elítélt. – Hazudsz, kutya! A semmiért 10 évet adnak. Ha 25-öt kaptál, az azt jelenti, hogy tényleg elkövettél valamit.”

Ez után a 10 év után még 10 évig nem engedték, hogy a Szovjetunió európai részének nagyvárosaiban éljen. Lágerben való kínszenvedései után apámmal Narvában találkoztam, ahova édesanyámmal érkezett. Akkor 12 éves voltam és még a nagynénémmel éltem. Apám mesélt a lágeréletről, és úgy segített nagynénémnek, ahogy tudott – bútort javított (ezt a lágerben tanulta ki). Rövid ideig élt nálunk, alig több, mint egy hétig. Vissza kellett utaznia, be kellett állnia dolgozni, nyár vége volt.

Amikor később ismét találkoztunk Közép-Ázsiában, már férjnél voltam és elvégeztem a Tartui Állami Egyetemet. Beszélgettünk az életéről, röviden jellemezte a helyzetet: „Ha 1937-ben nem küldtek volna lágerbe, akkor 1941-ben behívtak volna a hadseregbe és megölnek a háborúban.” Nyilván így nyugtatgatta magát a megtorlások többi áldozata is.

Az 1937-es sztálini terror közvetlenül tükröződött egész családunkon. Édesanyám nővérének a férjét 1937 októberének elején letartóztatták. Régi párttag volt, nagy óceánjáró hajókon dolgozott gépészként, majd az egész világot körbejárta. Nagynéném anyagi értelemben nagyon jól élt, még csak nem is dolgozott. A férje a fizetését dollárban kapta. A külföldre járó tengerészek családjainak különleges boltokat nyitottak, ahol valutáért és más értékekért lehetett hozzájutni majdnem mindenhez, még déligyümölcshöz is. Nagynéném számára a férje letartóztatása olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Az éjszaka kellős közepébe hasított a csengő. Lent az utcán várta a „fekete varjú”. Johannesznek gyorsan fel kellett kelnie, felöltöznie, össze kellett szednie a legfontosabb dolgokat. „Semmit sem követtem el”, ezek voltak az utolsó szavai. Nagynéném sosem látta többet. Később bizonygatta: „Sohasem hiszem el, hogy bármiben is bűnös volt.”

Mint észtet, aki ráadásul külföldre utazgatott, kémkedéssel vádolták meg. Egy hónap múlva meghalt az NKVD-n, de erről a családot nem értesítették. Csak azt közölték, hogy sem levelet, sem csomagot nem küldhetnek neki. Hruscsov alatt rehabilitálták, de a halál idejét és azt, hogy letartóztatása után röviddel agyonlőtték, csak 1990 után tudta meg a fia. De addigra nagynéném már meghalt. Johannesz nevét megemlítik a Leningrádi mártírológiában (Könyv a politikai megtorlások áldozatainak emlékére. 1937–1938, 3. kötet, 1937. novembere, Szentpétervár, 1998.)

Nagynénémet elsős kisfiával együtt még az 1937-es esztendőben száműzték északra, valahova Kotlasz környékére. Elkezdődtek a gyötrelmek: a helyi lakosok közül senki sem akart szobát kiadni a „nép ellenségeinek”. A csillagos ég alatt a hideg elérte a mínusz 50 fokot. Unokatestvérem nem tudta folytatni az első osztályt: a helyi gyerekek kinevették, mert az általa használt nyelvezet különbözött az övékétől. (Ott nyilván tájszólásban, eltérő nyelvhasználattal beszéltek. Hogy egy példát mondjak: „sikáld meg fedővel” azt jelentette, hogy mosd meg a hátamat.) De a ruhája és a viselkedése is különbözött a többiekétől, így nagynéném kénytelen volt visszaküldeni hozzánk, Leningrádba. Így az elemit Leningrádban végezte, nyáron pedig édesanyjához utazott északra.

A nagynéném élete nagyon nehéz volt északon. Emlékszem egy beszélgetésére egy ismerős asszonnyal, amit a szomszédos szobából hallottam. Nagynéném arról beszélt, hogy az öngyilkosság gondolata többször felmerült benne. Egyszer döntött és elment gyalog a vasúti sínekhez, a mozdony elé akart ugrani. De útközben belehasított a gondolat a fiáról, aki akkor kicsi volt és még csak elemibe járt. „Ki fogja gondját viselni, ki neveli fel?” Nem találta a választ, visszafordult.

A kollektivizálás idejét megszenvedte apai nagyanyám is. Valamiért száműzték Szibériába, bár nem volt gazdag paraszt. Ott maradt utána két egészen kicsi gyermek: apám kishúga és öccse. A rokonok elhozták őket Leningrádba. Szerencsére a nagymamám nem maradt sokáig Szibériában – „elhajlásból” a kollektivizálás idején is sok volt. Hamar visszatért, és magához vette kisgyermekeit.

Leningrádi anyai nagyanyám hamarosan megbetegedett, volt valami a lábával. Nem tudott menni, elesett, hamarosan meghalt. Emlékszem, hogyan temették: lovak vitték a koporsóját a szmolenszki evangélikus temetőbe. Akik kikísérték nagymamát a temetőbe, gyalog mentek. Hamar elfáradtam. Felültettek a koporsó mellé. Éreztem, hogy nem hétköznapi dolog történik. Lehet, hogy pont ezért maradt meg ilyen élesen az emlékezetemben.

Apámra egyáltalán nem emlékszem. Emlékeimben csak egyetlen pillanat maradt meg – a karján visz, siet a konyhából a szobába, óvatosan, gyengéden magához szorít.

Nincs apám. Helyette minden nap látom vezérünk, barátunk, tanítónk és apánk hatalmas, világos színekkel megfestett portréját a Vasziljevszkij sziget 20. utcájának és a Bolsoj sugárútnak a sarkán. Mosolyog, és egy kislányt tart a karjában egy nagy csokor virággal. Szerettem nézegetni ezt a portrét. Elképzelésem sem volt arról, hogy kiféle-miféle ember és milyen szerepet játszik abban, hogy életünk így alakult. Amikor anyukám levelet kap apukámtól, mindig keservesen sír. A könnyek csak folynak és folynak az arcán, semmi sem tudja elállítani. Letörli, és újra olvasni kezd. Ismét sír. Sokat kell dolgoznia, másfél állásban, máskülönben lehetetlen megélni. Nagyon elfárad, ezért napközben is gyakran alszik az éjszakai műszak után. Nővérként dolgozik.

Nagymama halála után édesanyám óvodába írat. Korán reggel kellett kelni. Félálomban voltam, anyám a kezemnél fogva húzott maga után. Valamiért pont a rövid, sötét és hideg téli leningrádi napok kezdetére emlékszem. A gyerekek gyakran betegeskedtek, megfertőzték egymást. Elkezdődnek a szinte szünet nélküli gyermekbetegségek. A betegségek idején sokszor kellett otthon maradnom teljesen egyedül. Unokatestvérem iskolában, édesanyám munkában. Azzal kötöttem le magamat, amivel tudtam: játszottam a gyerekekkel az udvaron, vagy rossz időben otthon ültem – a földszinten laktunk – és néztem, hogyan ömlik a végeérhetetlen balti eső – hosszú vízáramok esnek a kiáradt széles pocsolyákba, betöltik az udvart. Esés közben nagy sebességre tesznek szert, nagy erővel törik szét a vízfelszínt, mintha nagy léggömböket képeznének bugyborékolva. Ugrándoznak, aztán megint − most már örökre − egyesülnek a tócsával, egyre növelve azt. Képes voltam sokáig mozdulatlanul nézni az eső áramának és a víznek a játékát, hallgattam a táncoló buborékok csobbanását. Nem mondhatom, hogy a betegségeknek csak rossz hatásuk volt: megedzettek és immunrendszerem is megerősödött. Később már szinte nem is voltam beteg. Az óvodában rendszeresen foglalkoztak velünk: énekeltünk, táncoltunk, rajzoltunk, gyurmáztunk stb. Nagyon szerettem a csoportos játékokat és a táncot.

1941 májusának végén, amikor az unokatestvérem elvégezte a 4. osztályt, anyám egész nyárra a nővéréhez küldött bennünket. Akkor még senki sem sejtette, hogy a baráti kapcsolatok ilyen hamar véget érnek [a Szovjetunió és Németország között. (A fordító megjegyzése.)] Molotov–Ribbentrop-paktum, Lengyelország felosztása és a Baltikum „újraegyesítése”. Elkezdődik a háború a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió között. Nem gondoltuk, hogy 4 évre válunk el.

1941 végére nagynénémnek sikerült északról közelebb költöznie Leningrádhoz. Bebizonyosodott, hogy a szovjet vezetés – ahogy mondják – megenyhült. (Fél füllel hallottam, hogy itt is voltak elhajlások, ahogyan a kollektivizálás során is.) Nyilván rengeteg levelet küldtek a Kremlbe, panaszkodtak a létrejött törvénysértő helyzetre. Ügyét felülvizsgálták. Nagynénémnek és a hozzá hasonlóknak engedélyezték, hogy közelebb költözzenek azokhoz a városokhoz (100 km-re), ahonnan száműzték őket. Letelepedett a faluban, a tolmacsovi vasútállomás mellett. Nem messze folyt a Luga folyó. Erdők, folyó, Leningrád közelsége. Mindez kedvezett annak, hogy a városiak üdülőövezetet hozzanak létre. A környéken jó néhány úttörőtábor volt. Ennek köszönhettük, hogy 1941–42 telén nem maradtunk a csillagos ég alatt.

1941 tavasza-nyara napos és meleg volt. Leningrád kőrengetege után élveztem a puha, meleg föld és zöld fű közelségét. A falu magaslaton volt, és lent, a faluval párhuzamosan folydogált egy patakocska. Békésen játszottam a falusi gyerekekkel és lassan megszoktam a nagynéném elvárásait. Anyám elkényeztetett, ám néném szigorú volt. Nagyon hatékony nevelési módszereket alkalmazott. Édesszájú voltam, csak édességet akartam enni. Édesanyám nyilvánvalóan elnézte ezt nekem. A kinézetem ennek az étkezésnek volt az eredménye. Néném gyakran ismételgette: „Amikor megérkeztél Leningrádból, teljesen zöld voltál. De egy hónap múlva már kezdtél normálisan kinézni.” Rögtön az első napon, ebédnél kijelentettem, hogy csak édességet eszem. (A gyerekeim a nagynémet „Vaslédinek” nevezték, pedig csak egy hetet töltöttek nála.) Néném a következőképpen válaszolt: „Ha nem eszed meg a levest és a másodikat, nem kapsz édességet sem.” Nem mondtam semmit sem, elmentem játszani. Vacsorára úgy megéheztem, hogy megettem az ebédet, az édességet és a vacsorát is. Ettől a naptól kezdve nem nyavalyogtam többet az ennivaló miatt.

De térjünk csak vissza az 1941-es év eseményeihez. Nagyon gyorsan történt minden, váratlanul kitört a háború. Az emberek nem gondolták volna, hogy a németek ilyen hamar megjelennek ezen a vidéken is. Kora reggel, nagyon gyorsan, harc nélkül, motorokon érkeztek meg a faluba. Nagyon jól emlékszem arra a reggelre. Már sütött a nap, ragyogó napfény öntötte el az egész utcát. Néném odament az ablakhoz és kinyitotta a felső kisablakot. Furcsának tűnt neki a katonai egyenruhák színe, más volt, mint a szovjet. Meghallotta a német beszédet. A gimnáziumban németül tanult, értette és beszélte is a nyelvet. Az átellenben lakó idős nő egy tálcával állt, amelyen kenyér és só volt. Amikor megtudtam, hogy németek vannak a faluban, nagyon megijedtem. A szovjet propaganda folyamatosan azzal ijesztgette az embereket, hogy a fasiszták majd megalázzák a szovjet embereket. Például levágják a nők mellét, lenyúzzák a bőrt a hátukról… Iszonyattal néztem nagynénémre, borzasztóan féltettem.

De a németek teljesen mással voltak elfoglalva – nem jártak, hanem rohantak a főutcán, bementek a házakba, és hamar ki is jöttek onnét. Valószínűleg szovjet katonákat kerestek. Egy, a II. világháborúról készült francia filmben jól érzékeltetik a német katonák hangulatát a Szovjetunió területén a háború kezdetén. Könnyedén győztek, gyorsan haladtak előre és biztosak voltak abban, hogy ugyanolyan villámgyorsan kebelezik be a Szovjetunió európai területét, mint ez megtörtént Nyugat-Európában. Túlságosan is optimisták voltak. Emlékszem, ahogy egy fiatal német katona elmutogatta Sztálin Moszkvából való futását: megmarkolt egy közönséges bőröndöt és ugrálva, szaporázva gyorsan eltűnt a ház mögött, amely előtt álldogáltunk. Meggyőződéssel mondta, hogy hamarosan, vagy két hónap múlva Moszkva utcáin sétál majd.

De ne általánosítsunk. Nagynéném később felidézte beszélgetését egy idősebb német katonával. Németországban maradt a felesége két gyerekkel. „Hitleren kívül senkinek sem kell ez a háború”, mondta. Neki láthatóan hiányoztak a gyerekei, a felesége és az egész család. Egyáltalán nem érezte jól magát.

Térjünk vissza az 1941-es év eseményeihez Tolmacsovo mellett. A folyó túlsó partján még a mi katonáink voltak. Az átkelés a folyón nem bizonyult olyan könnyűnek, mint a bejutás a faluba. Elkezdődtek a harcok. És a következő napok egyikén, miközben lövedékek záporoztak, kigyulladt a falu. A házak fából voltak, a szél a falu felé fújt, amely így porig égett. Az emberek hajlék és tartalék ennivaló nélkül maradtak télre. Jól emlékszem: a pince mindenhol a konyha padlója alatt volt. Mivel a pince hideg volt, ott tárolták a zöldséget: krumplit, sárgarépát, káposztát. Nyár vége volt és az emberek eltették télire a szükségeset. A tűzvész mindezt felemésztette. Az úttörőtáborok épületei valamennyire enyhítettek a kialakult helyzeten, de ezeket az épületeket a nyári időszakra tervezték, télen nagyon hideg volt bennük. 1941–42 telén megtapasztaltuk az éhezést és a hideget.

1941 őszén gazdag termés volt. A kolhoz földje tele volt krumplival, zöldséggel, de a németek nem engedélyezték a betakarítást. Féltek a partizánoktól. Sok szovjet katona elszakadt a visszavonuló hadseregtől, erdőkben bujkált. A németek azt feltételezték, hogy a helyi lakosság, ha összeszedi a zöldséget a kolhoz mezőiről, az éhező partizánokat fogja támogatni. A polgári lakosság helyzete nem érdekelte őket. Több tízezer szovjet ember, többnyire nők, gyerekek és öregek haltak éhen azon a télen.

Nagynéném nem adta meg magát. Még ősszel, fittyet hányva a tilalomra, éjszakánként kúszva indult, hogy krumplit és zöldséget szedjen. Indulás előtt mindig búcsút vett tőlünk. Nagyon veszélyes volt, amit tett, ugyanis a német őröknek kiadták a parancsot, hogy lőjék le azokat, akik a termést összeszedik. De nénémnek mégis sikerült valamit összeszednie. Ráadásul tudott varrni is, volt egy kézi hajtású varrógépe. Reggeltől estig varrt. Azonban a varrásért nagyon keveset kapott, az emberek maguk is szükséget szenvedtek. Az újesztendő beköszöntéig nem éheztünk, volt zöldség. De aztán nagyon rosszra fordult a sorunk. Nagynéném minden nap főzött ebédet. De milyen étel volt ez? Pár liter vízben úszott néhány darab kis fagyott krumpligumó, amit feljavított 2-3 kanál liszttel. Egy ilyen étkezés után ugyanolyan éhesen keltem fel az asztal mellől, mint amilyen éhes előtte voltam. (Ugyanakkor ennek köszönhetően a gyomrunk egészséges maradt.) Azonban bármilyen különösnek is tűnik, egyáltalán nem voltunk betegek. Máig emlékszem erre az állapotra: az éhes ember nem tud semmi másra gondolni, csak az ételre. Később nagynéném gyakran felidézte, mennyire dicsértem a kotyvalékát. „Milyen jól főzöl” – mondogattam. Áprilisra lefogytunk, csont és bőr voltunk, legyengültünk. Hosszú napokon át ültem mozdulatlanul a tűzhely mellett, amely téglából készült. A szobában olyan hideg volt, hogy a sarokban mindig zúzmara (vagy hó?) fehérlett, bár unokatestvérem egész nap táplálta a tűzhelyet, ami kötelességeinek egyike volt. Nagynéném elkezdett felfújódni. Megijedt, hogy éhen hal, és akkor mi lesz velünk? Akkor voltam 6 éves, unokabátyám pedig 12. Akkor néném kiötlötte, hogy átmegy velünk Észtországba.

Anyósa, unokatestvérem nagymamája Narvában élt. Olyan rosszul néztünk ki, hogy nagynéném nem akart rögtön anyósához utazni, akit életében még sosem látott. Először karanténba küldtek minket Paldiskibe. Lefertőtlenítettek, a ruhánkat elgázosították és ott is tartották vagy két hétig.

Körülbelül egy hét múlva csomag érkezett Narvából, a rokonoktól, mennyei étellel. A csomagban vaj, kolbász, sajt volt. Miután megettük, tönkrement a gyomrunk. Aztán parasztgazdák érkeztek: észtek, akiknek munkásokra volt szükségük. Minket senki sem akart elvinni: kiéhezett, gyenge nők, két ugyanolyan gyenge, sápadt gyerekkel. Milyen munkások is lettünk volna? De mindig vannak a világon jó emberek. Felbukkant egy aranyszívű ember: Edgar Palmar egy kis faluból, Vihasooból, amely Tallintól 60, Loksától 5 kilométerre van. Megsajnált és magához vett bennünket. Neki is volt egy egészen kicsi szoptatós gyermeke, Rutt nevű lánya, akivel ma is levelezek. Később Palmar szomszédai emlegették, hogy úgy néztünk ki, mint az auschwitzi tábor lakói. Edgarnál magunkhoz tértünk.

1942 tavaszára és nyarára, amelyet Vihasooban töltöttünk, úgy emlékszem, mint életem egyik legszebb időszakára. Sohase, sem addig, sem pedig utána, nem sütött a nap olyan fényesen, mint akkor. Visszatértünk az életbe. Edgarnak nagy gazdasága volt: 4 ló és 2-3 csikó, 5 tehén és pár különböző korú borjú. Voltak disznók, birkák és tyúkok is. Épült a nagy ház, aztán még ráhúzták az emeletet is. De a legfőbb: ott az ennivalóval nem volt gond.

Májusban 7 éves lettem, és érdekelni kezdtek a könyvek. Tudtam, hogy a gyerekek iskolába járnak, ahol írni-olvasni tanulnak. De iskoláról szó sem lehetett, háború volt, ráadásul nem volt megfelelő az időpont, kezdődött a nyár.

Láttam, hogy a felnőttek olvasnak, és szerettem volna megtanulni olvasni. A felnőtteket lekötötte a nehéz munka, senki sem akart velem vesződni. Ekkor Edgar gazda segített. Nemcsak jószívűnek bizonyult, hanem született pedagógusnak is. Hirtelen elkezdtem észtül beszélni, 1-2 hónap alatt, hiszen nagymamám és édesanyám még Leningrádban észtül beszélt velem. Edgar szerzett egy észt ábécéskönyvet, megmutatta a betűket és nyár végére már olvastam. Nagynéném szintén tanult: kitanulta a paraszti munkát: tehenet fejt, szénát készített, segített a cséplésben. Esténként visszahajtottam a teheneket a karámból az istállóba. Unokatestvérem ugyanabban a faluban őrizte a teheneket az egyik gazdaasszonynál. Esténként szerettem hallgatni, ahogy Edgar tangóharmonikázott vagy zongorázott, zenei tehetség volt. Rutt, a lánya örökölte apjától a zenei vénát, zenetanár lett.

A téli ünnepekig éltünk Vihasooban. Néném itt is sokat varrt, pénzt gyűjtött az útra. Aztán elutaztunk Narvába.

Unokabátyám nagymamája Narva külterületén élt, a 2-es Kulga és az erdő között. Ő és két lánya egy hatalmas, alaposan megépített házban lakott, ahol akadt hely nekünk is. Volt tehene és tyúkja, így aztán az éhezés ideje mögöttünk maradt. Nagyon szívélyesen fogadtak. Nagymamához való viszonyom olyan volt, mintha vérbeli nagymamám lett volna. Nagyon jó ember volt. Lehet, hogy pont azért, mert sajnálták, nem mondták el a teljes igazságot négy fiáról, akiknek tragikus fordulatot vett a sorsa: ketten 1937-ben a jezsovscsinának[1] estek áldozatul, a harmadik Leningrádban, a kórházban halt meg a 30-as években, a negyedik pedig még egész fiatalon a szerelmével megismételte Shakespeare tragédiájának, a Rómeó és Júlia főhőseinek tragikus halálát Narvában. Életüknek öngyilkossággal vetettek véget a Narova folyó hullámaiban.

Nagymamának és két lányának szívesen olvastam fel a Bibliából, téli estéken. Távolról a sötétben villództak Narva fényei. Ez a kép valamiért még most is, amikor ezeket a sorokat írom, a szemem előtt van.

Nagymama jósága megnyilvánult a szovjet hadifoglyokhoz való viszonyában is. Nagymama földjének szomszédságában dolgoztak: rendbe hozták az óriási préselt szalmabálákat. Közülük néhányan a német őr kíséretében a mi kutunkhoz jöttek vízért. Nagymama mindig adott nekik ételt: ami ebédről megmaradt, vagy ami kéznél volt. A hadifoglyok szívesen vették és hálásak voltak nagymama adományáért. Az őrök többsége ezt jó néven vette, megengedték a hadifoglyoknak, hogy elfogadják az ételt. De voltak esetek, amikor ezt durván megtiltották.

Nagymama vallásos volt, engem is elvitt a templomba, és kitartott amellett, hogy minket, engem és unokatestvéremet, megkereszteljenek az evangélikus templomban. A keresztapa Edgar Palmar lett.

Narvában nem laktunk messze az erdőtől. Nagyon szerettem az erdőben sétálni, bogyót és gombát szedni. Pont ezt a narvai erdőt szerettem meg a maga gazdag adományaival, nedvességével és tisztaságával. Az erdő egész télre ellátott bennünket szamóca-, málna-, áfonya- és törpemálnalekvárral. Gomba is sok volt. Leszedtük, télre besóztuk és bepácoltuk. Akkor még minden tiszta volt: mi, gyerekek fürödtünk és ittuk a Narova egyik mellékfolyójának mocsaras barna vizét és nem betegeskedtünk, sőt. Nemrég tudtam meg, hogy a fekete áfonya orvosság a szemnek. Valóban, amíg Narvában éltem, nagyon jó volt a látásom. Olyan, amilyen a pilótáknak van. Ahogy átköltöztem Leningrádba, a látásom rögtön romlani kezdett. Egy-két év múlva rövidlátó lettem.

Még a régi Narva él az emlékeimben, ahol nagymama idős, beteg rokona élt, akit rendszeresen látogattunk. A régi Narva sajátos, csak rá jellemző történelmi arculattal bírt, az unióban ez volt az egyetlen barokk stílusú város: 2-3 szintes, nem túl magas házak piros cseréptetővel, tiszta, tekervényes, keskeny utcák. Csendes, szinte embermentes. Ha nem lettek volna légitámadások, úgy éltünk volna, mint békeidőben.

Lassan közeledett a front. A németek kitelepítették a városból az összes narvai lakost. Nekünk engedélyezték, hogy rokonokhoz menjünk, édesanyám nagynénjeihez (nagyapám rokonaihoz, akik négyen voltak fiútestvérek), Endla faluba, Észtország közepébe, az Endla tó szomszédságába. A rokonok ott is mezőgazdasággal foglalkoztak. Találkoztam harmadunokatestvéreimmel: a fiúkkal és egy lánnyal, akivel máig megmaradt a kapcsolat. Ott viszonylag békésen átéltük az ütközeteket. Csak a Tallinn feletti távoli pír árulkodott a harcokról és tűzvészekről. 1944 végén visszaköltöztünk Narvába.

A régi Narva teljesen megsemmisült. Egyetlen épen maradt házat sem láttam. Valamilyen csodának köszönhetően a Narva melletti két falu, első és második Kulga, megmenekült. Megmaradt nagymama háza is, csak az erkély szakadt le. A házunkban tábori kórházat rendeztek be, az épület megtelt sebesült vöröskatonákkal. Mindenhol katonák feküdtek, még a folyosón is, kötszerbe burkolva, amelyen átütött a vér. De minket is elhelyeztek valahogy.

A tábori kórház viszonylag hamar továbbállt. Láthatóan sietett a front után. Nálunk csak egy szabó és egy cipész maradt. Pár hétig velünk éltek. Mindketten jók voltak hozzánk, segítettek, ahogy tudtak. Amikor elutaztak, egy zsák kölest hagytak ott. Ezután majd minden nap kölest ettünk. Persze megcsömörlöttünk tőle, de legalább nem éheztünk.

Milyen nehéz idők is voltak! Az iskolát a város túlsó felén nyitották meg. Egy kolostor toldaléka épen maradt. Az iskola felszerelése nagyon szegényes volt, pontosabban nem is volt felszerelve. A tábla helyett sárga furnér volt. Orosz gyerekből hirtelen sok lett, észtből alig. Miért? Hiszen a háborúig Narva még észt város volt. Éltek ott oroszok is. A lakosság vegyes volt, ahogy ez az összes határvárosban van. De az oroszok kevesebben voltak, mint az észtek. A háború után a helyzet teljesen megváltozott. Ennek nyilván több oka volt. Maradjunk ezek egyikénél.

1941. június 14. ma gyásznap Észtországban. Mi akkor ott éltünk és nem tudtunk erről. Az újságokban semmit sem adtak hírül. Pár évvel ezelőtt Magyarországon megjelent egy kis könyvecske, amelyet a balti köztársaságok ezen időszakának szenteltek. 1941. június 14-e éjszakáján a diplomával rendelkező észteket és családjaikat összeszedték, és lágerbe, no meg Szibériába vitték, kitelepítették őket. Különösen megráztak az akkori események, amikor nemrégen levelet kaptam egyik volt tartui évfolyamtársamtól, Evi Tomson-Teppótól. Ezeket az eseményeket ő még kisgyermekként élte át, és a levelében elmondott bizonyos szomorú részleteket. Édesapja jogász volt. Evit édesanyjával és kishúgával, a csupán 11 hónapos Tiiuval együtt letartóztatták, és marhavagonban elvitték Szibériába. Amikor a családot letartóztatták, édesapja nem volt odahaza. Elrejtőzhetett volna, de ezzel meg sem próbálkozott, hiszen semmiben sem volt hibás.

Az észtek, de a magyarok is, 1945 után nem tudták elképzelni, hogy ártatlan embereket le lehet tartóztatni. Agyonlőhetik őket bírósági eljárás nélkül, lágerbe küldhetik, kitelepíthetik őket. Evi Herman édesapja hagyta, hogy letartóztassák abban a reményben, hogy csatlakozhat a családjához. Nem tudta, hogy a férfiakat elválasztják a gyermekes nőktől. A férfiakat külön haláltáborokba vitték. Herman a Szverdlovszki területre került, a sziszvai lágerbe. Arról, hogy 1943-ban meghalt, a család később szerzett tudomást a nagynéni leveléből.

Evi kishúga meghalt az uszályon, amelyen a Tomi folyón szállították őket Szibériában. Evi édesanyja jól elboldogult a mezőgazdaságban, ügyes és dolgos volt. Az Észtországból magukkal hozott holmi egy részéért sikerült egy fél tehenet vennie és „ez vált megmenekülésünk alapjává”, írta Evi. Harmadikos korában súlyosan megbetegedett, tüdőbajt kapott. Megint édesanyja mentette meg. „Erkölcsi értelemben győztesek voltunk. Nem volt bennünk düh és gyűlölet” – írja később. Szibériában kezdődtek a szívpanaszai. Aztán először neki, majd édesanyjának engedélyezték, hogy visszatérhessen Észtországba. De egészsége odalett, „többet feküdtem ágyban, mint jártam” − mondta/írta. Fokozatosan elveszítette látását. Most a lánya a szeme, a keze.

Nagyok sok észtnek jutott ez a sors. Érthető, hogy aki tudott, emigrált. Sokan meghaltak a háborúban, sokan maradtak a rokonoknál. Az észtek nem akartak visszatérni a lerombolt Narvába. Lehet, hogy vannak még okok, amelyekről nem tudok. Arról írok, ami megmaradt az emlékezetemben. Az észt iskolások, akik az első négy osztályba jártak, mindannyian elfértek a nem nagy helyiségben, az oroszok pedig megtöltötték az 1., 2., 3. és 4. osztályt.

Első osztályba egyáltalán nem is jártam. Otthon tanultam, Vihasoo-ban. Második osztályba csak a második félévben mentem, 1945 januárjától, amikor már 9 éves voltam. Azért vettek fel a másodikba, mert tudtam írni-olvasni. Nagynéném észt iskolába íratott be, mert az oroszt teljesen elfelejtettem és semmit sem tudtunk a szüleimről. A leningrádi blokádról szóló hírek hozzánk is eljutottak és néném biztos volt abban, hogy édesanyám éhen halt. Az iskolában elkezdődtek a gondok a matematikával. Az otthoniak közül senki sem értett a számolás módszertanához. Emlékszem, hogyan sírtam a házi feladatok elkészítésekor. Ez a szenvedés 3. osztályig tartott.

Nyáron, már a háború vége után, kiderült, hogy édesanyám, akit 1941-ben mozgósítottak nővérként, túlélte a blokádot. Súlyos légnyomást kapott, de életben maradt és magához akart venni Leningrádba. Néném átíratott az orosz iskolába. Megint kezdődtek a gondok, most már nyelvi problémák is. Emlékszem, hogy mivel nem értettem a szöveget, hallás után tanultam meg az órán egy meglehetősen hosszú Nyekraszov-verset, a Toptigin generálist, csupán az osztálytársaim feleleteit hallgatva. A nevem az osztálynapló végén volt, mert „R”-rel kezdődött. Így aztán már kívülről fújtam a verset, mire rám került a sor. Igaz, hogy az orosz gyerekek, különösen a fiúk, hangosan nevettek azon, ahogy beszéltem. A hasukat fogták a röhögéstől, nyilván rossz kiejtésem miatt. Mégis jó jegyet kaptam és elégedett voltam.

Viszonylag gyorsan megtanultam oroszul, eszembe jutott a nyelv. Év végére már jó tanuló voltam, negyedikben pedig kitűnő. És ami a legfontosabb, idős tanárunk jól elmagyarázta a matematikát, amit megértettem és már ötösöket kaptam.

1945–46-ban az iskola gondoskodott rólunk, ebédet kaptunk. Egyszerű étel volt: sokszor adtak scsít (orosz káposztalevest), másodikra pedig zabkását, krumplit, néha húst és halat. Az volt a legfontosabb, hogy rendszeresen kaptunk enni. Az iskolába jutás sok időt vett igénybe. Általában osztálytársammal, Tonya Maliginával mentem iskolába. A 2-es Kulgán lakott, tőlünk nem messze. Bementem Tonyáért és útközben általában átismételtem vele az otthonra feladottakat. Tonyának egy rakás kisöccse és húga volt. Mint legidősebbnek, segítenie kellett az édesanyjának a ház körül. A házi feladatra nem maradt ideje. Szívesen korrepetáltam. Úgy gondolom, hogy ez nem csak Tonyának, de nekem is hasznomra vált. Fejlesztette a bajtársiasság érzését, a felelősségérzést. Megjegyzem, hogy Tonyának meg kellett ismételnie az 5. osztályt. Sajnáltam.

Jól megedződtünk. Bármilyen időjárás volt, 6 kilométert tettünk meg az iskoláig, esőben és hóban, a mínusz 25 fokos hidegben, és ugyanannyit vissza. Ennek az edzésnek máig örülök. Télen, amikor a magyarok többsége elkezd köhögni a nyirkos, hideg időben, én mindezt könnyen viselem.

Unokáim, de nem csak ők, sajnos ilyen – de mondhatom, semmilyen – edzésben sem részesülnek. A napokban olvastam egy cikket magyarul a Bécsi Naplóban, ahol pont ezt a problémát tárgyalták. Úgy tűnik, hogy Magyarországon, de egész Közép-Európában sem edzik a gyerekeket, nem szoktatják őket hozzá a fizikai munkához, ami hátrányosan befolyásolja a munkájukat, különösen az elején. Magam is észrevettem ezt az iskolában, mikor helyettesítettem. A gyerekeket nem csak a munkához nem szoktatják hozzá, de a rendszeres tanuláshoz sem. Évről évre romlik a helyzet. Az első három elemi osztályban a gyerekeket még rossz teljesítmény esetén sem kötelezik évismétlésre. A követelmények csökkennek, és a gyerekek ezzel természetesen visszaélnek. Aztán amikor dolgozni kezdenek, a helyzet gyökeresen megváltozik. A következmény természetesen kellemetlen: kiábrándultság, elégedetlenség…

Fokozatosan gyógyították be a háborús sebeket. Az iskolával mi is részt vettünk ebben: segítettünk szétszedni a lerombolt házakat, kiástuk és összeraktuk az épségben maradt téglákat, eltakarítottuk a szemetet stb., erdőt is ültettünk. A háború az erdőt is elpusztította. A vasút mentén ezt különösen jól láthattuk. A sérült fák nyomorékokként álltak, ágak híján, törött törzzsel, megtépázott csúccsal. Eltűnt az árnyék az erdőből, a nap átsütött rajta. Ráadásul a Narva melletti erdő a háború végén életveszélyes hellyé vált, mert az ütközetek előtt a németek aláaknázták a földet a város körül. Ezek alapvetően nehéz és nagy, sötét színű páncélelhárító aknák voltak. Csak a tankok súlya alatt robbantak fel. Még nagymama 2 hektáros földjén is meglehetősen sok volt belőlük, több, mint 20. Meglepő, hogy csak a széna begyűjtése után fedeztük fel az aknákat. Senki sem sérült meg, bár az aknászok 3 könnyű aknát is találtak köztük, amelyeket embereknek szántak. Egyik amellett az ösvény mellett volt, ahol nap mint nap jártunk. Miért nem robbant fel ez az akna?! Ésszel fel nem fogható, ki óvott bennünket. Két észt osztálytársam alatt, az egyikkel elsőben, a másikkal harmadikban jártam egy osztályba, 1945 nyarán, amikor a háborúnak már vége volt, az erdőben felrobbant az akna. Az elsős édesanyját elemésztette a bánat, egyetlen gyermekét veszítette el, és teljesen magára maradt. A férje még a háborúban meghalt.

Kora reggel a házunk előtt minden nap utászok mentek az erdőbe, tisztogatták az erdőt az aknáktól. Nagyon veszélyes munka volt. Munkájuk ellenére hosszú ideig minden évben ismétlődtek a tragikus esetek, még a mi családunkban is. Mária néninek, aki nagymama lánya volt, s aki hosszú napokra eltűnt az erdőben annak ellenére, hogy megpróbáltuk meggyőzni, ne menjen oda, fél lábát letépte az akna. Szerencséjére az aknászok nem messze dolgoztak, meghallották a robbanást és elsősegélyben részesítették. A kórházban megműtötték, majd protézist kapott, és ahogy korábban is, járt tovább az erdőbe bogyót szedni.

Akkor tudtuk, hogy miért élünk rosszul − nemrég ért véget a háború. Úgy tűnik, hogy a mi korosztályunkon, akik kisgyermekként átéltük a háborút és a vele járó csapásokat, mindez kétségkívül mély nyomokat hagyott. Igénytelenek voltunk, szerények, rendületlenül álltuk a csapásokat.

Narvában befejeztem az 5. osztályt, a 6. osztályt pedig már Leningrádban kezdtem. Nagyon nehezen viseltem a költözést. Narvában maradtak a hozzám közel állók, akiket megszoktam, és akikhez kötődtem: néném, a szomszédok, barátnők, osztálytársak. (Meg kell említenem Kruglova Innát, aki később nagyon sokat segített nekem édesanyám ápolásában Leningrádban.) Leningrádban beteg édesanyámmal éltem. Gyakran került kórházba és ilyenkor nekem kellett magamról gondoskodnom. Édesanyám rokkantnyugdíjából éltünk. Nagyon kicsi összeg volt, vagy, ahogy ezt találóan mondja egykori tanárunk, Jegorov B. F. visszaemlékezéseiben, nyomorúságos − bár az igazat megvallva, ő ezt általában a fizetésekre érti. Olyan összeg volt ez, mint az ösztöndíj, 300 rubel, bár kiemelt ösztöndíjasként én ennél többet kaptam. Ebből az összegből kettőnknek kellett megélni. Ezért anyám, ahogy és ahol csak tudott, másodállást vállalt. Ez nagyon nehezen sikerült, mivel beteg volt. Mielőtt kézhez kapta a nyugdíjat, elvitt minden lakásban található értéket a zálogházba. Mostanság hallottam egy ismerős magyartól, aki nagyjából ebben az időben dolgozott pilótaként a Szovjetunióban, hogy 5000 rubel volt a havi fizetése. A különbség megdöbbentő. Elképedtem. „Mit csinált ezzel a halom pénzzel?” – kérdeztem. „Elköltöttem. Jól éltünk akkor. Családom volt, kicsi gyermekeim. Semmit sem tagadtunk meg magunktól” – válaszolta mosolyogva. Nekem nem volt kedvem mosolyogni. Keserű íz gyűlt a torkomba és ott is maradt. Hallgattam.

Apámat 1947-ben kiengedték a lágerből. A szüleim közös életéből semmi sem lett. Apám még 10 évig nem költözhetett sem Leningrádba, sem pedig a Szovjetunió európai részének nagyvárosaiba. Közép-Ázsiában maradt, ahol a láger utolsó éveiben dolgozott. Megszokta a meleget, a gyümölcsöket, és ami a legfontosabb – krónikus hiány volt mindenféle szakemberből, így el tudott helyezkedni matematika-fizika szakos tanárként. Zárójelben: Összes irata elveszett, így magántanulóként le kellett vizsgáznia mindenből. Édesanyám orvosi megfigyelés alatt volt, semmiképp sem tudott búcsút venni szülővárosától, Leningrádtól.

Már nem nagyapám régi háromszobás lakásában laktunk. 1945-ben a blokád túlélőit falura küldték, hogy összeszedjék magukat. Amikor visszatért, anyám meglátta a feltört, kirabolt lakást, amelyből majdnem mindent elvittek, még a konyhai mosogatótálcát, de a WC-kagylót is, a ruhát, a bútor egy részét stb. Lehetetlen volt benne élni, pénz pedig nem volt a felújításra. A lakást el kellett cserélnie egy szobára. Ebbe a szobába sosem sütött be a nap. Ablakából balfelé a folyosó feletti pirosas tető látszott, amely a lépcsőnk felé vitt, lent pedig a keskeny udvar sötétlett, ami olyan volt, mint egy kút. Szemben egy hatemeletes szürke épület állt.

Leningrádban nekem semmi sem tetszett. Elszoktam anyámtól, jobban kötődtem nénémhez. Lányiskolába kerültem, ahol a lányok illedelmesen egymásba karolva, sorokban sétáltak a szünetekben. Rendbontás kizárva. A tanulmányi követelmények magasabbak voltak (a korábbiaknál), de a tanárok nem mindig bizonyultak jobbaknak. A természet hiánya miatt is szenvedtem, amelynek közelségéhez Narvában úgy hozzászoktam. Bár kétlépésnyire laktunk a Vasziljevszkij-sziget zöldellő Bolsoj sugárútjától, ez sem segített rajtam.

Leningrádban fejeztem be a középiskolát. Hálával és meleg szívvel idézem fel a Vasziljevszkij-sziget Szverdlovszki kerület 16. számú középiskolájának két idős tanárnőjét, Szalazkina Tatyjanát, a tudós Szalazkin lányát, akinek cikkei véletlenül kerültek kezembe a Tartui Egyetem alapkönyvtárában, valamint Szokolova Ligyiját. Mindkét tanárnő még a cári időkben végezte el a Besztuzsev igazgatása alatt álló felsőoktatási intézményt. Intelligensek, széles látókörűek voltak, beszélték az európai nyelveket, és még fiatalon bejárták Nyugat-Európát. Mindketten szerették az irodalmat, nemcsak az oroszt, hanem az európait is, és szenvedélyesen tanították is azt. Elvittek bennünket a Russzkij Muzejbe (Orosz Múzeum), az Ermitázsba. Meg kell emlékeznem a hozzám közel álló barátnőimről és szüleikről: Vlaszova Nyina, Melnyikova Tamara, Gen Zoja. Ezek nélkül az emberek nélkül leningrádi életem még keserűbb lett volna. Természetesen nem kérdőjelezem meg azt, hogy Leningrád mint kulturális központ, sokat adott nekem. Jártuk a múzeumokat az iskolával és anélkül, színházba mentünk – a karzatra olcsó volt a jegy −, jártunk a kultúrház szakköreibe, a könyvtárakba. Rendszeresen sportoltam a sportiskolában, sokat olvastam…

A legrosszabb az volt, hogy a középiskola elvégzése után nem vettek fel a Herzen Pedagógiai Intézetbe. A jegyeim alapján bekerültem, de tapasztalatlanságom okán beleírtam önéletrajzomba, hogy édesapám megtorló intézkedések áldozata volt. Később sokan mondták nekem, hogy mivel nem élt velünk, meg sem kellett volna említenem, annál is kevésbé, mivel ekkorra már új családot alapított. Ez volt aztán a pofon! Sokat olvastam, szerettem az irodalmat, az idegen nyelveket, nagyon szerettem volna tovább tanulni. Alekszandrovna Ligyija dicsérte a fogalmazásaimat, úgy rémlik, hogy az egyiket, amelyik Oblomovról szólt, még fel is olvasta az osztály előtt. Érettségi vizsgán ötöst kaptam fogalmazásból.

Hogyan tovább? Döntöttem: jövőre Észtországba utazom, a Tartui Állami Egyetemre. Egy évig Leningrádban dolgoztam könyvelőként, és rájöttem, hogy az ilyen ülőmunka nem nekem való.

1954. július vége–augusztus eleje volt, amikor először jártam Tartuban. Leningrád után Tartu nagyon megtetszett: csendes, tiszta, zöld város. Az egyetem bölcsészkarának orosz tanszékére adtam be az irataimat. Barátságosan fogadtak az egyetem felvételi bizottságában. Oroszul és észtül egyaránt beszéltem, ami jó benyomást gyakorolt az ott lévőkre. A felvételi bizottságban dolgozó észt férfi, amikor meghallotta anyanyelve hangjait, őszintén megörült. Mondták is nekem, hogy éppen ilyen emberekre van szükségük. Mindez nagyon kedvezően hatott rám. Azt mondják, hogy az első benyomás meghatározó a jövőre nézve. Esetemben ez beigazolódott.

Tartuba beadott önéletrajzomban már semmit sem írtam apámról. A felvételi vizsgán ötösöket kaptam és felvettek. Az észt nyelv, amelyet nem felejtettem el, nagyon jól jött. Észt és orosz kortársaimmal az Ülikooli utcai kollégiumban, amely közel volt az egyetemhez, rendben folyt az élet. A könyvtárak jók voltak – mind a szemináriumi, mind az alapkönyvtár −, minden kéznyújtásnyira, minden a tanulásnak szentelve. Évfolyamtársaimmal jól kijöttem, sokukkal még ma is tartom a kapcsolatot.

Milyen volt az évfolyamunk? Szerintem jó, baráti volt a viszony. Segítettük egymást, ahogy tudtuk. Még Lotman Ju. is felidézte évfolyamunkat egyik levelében és jó véleménnyel volt rólunk. Azokkal az évfolyamtársaimmal, akikkel egy szobában laktam vagy szomszédaim voltak, vagyis gyakran találkoztunk, közelebbi kapcsolatba kerültem: Sikula R., Szolodova G., Szokolinszkaja L., Pogornaja t., Szorokina V., Annert H., Tükke H., Jerohina E., Tkacsenko R. Ha nem tévedek, a legjobb tanuló Tükke H. volt. Megbarátkoztam a tartui diákokkal is: Polina F., Plakszina L., Morozova R., Szapogova G. Összehozott bennünket az őszi kolhozmunka is Nyugat-Szibériában a szűzföldeken, valamint az egyetemi stadion építkezésén.

Néha létrejött a kapcsolat a felsőbb évfolyamokkal vagy más szakok, karok diákjaival, így például Allikmets K.-val, Titijevszkij E.-vel, Geisberg Szanyaval. Sajnos már sokan elmentek „a másvilágra, ahol csend van és boldogság”.

Az egyetem tanáraival normális volt a viszonyunk. Ha gondunk volt, segítettek. Megemlíthetem a tanszékvezető helyettest, Jegorov B. F.-t, aki évfolyamunkat patronálta, Lotman Ju. M.-t és Trummal A. I.-t. Emlékszem az irodalmi kör munkájára, más felsőoktatási intézmények diákjaival fennálló tudományos munkakapcsolatokra, például a jerevánira. Abovyan örmény író tartui életével és munkásságával (1830–1836) foglalkoztam. Iszakov Sz. G. akkor még egész fiatal tanárként vont be a munkába. El kellett olvasnom Abovyan naplóját, amelyet Tartu-Dorpatban (Dorpat Tartu német neve) írt. Nem tudtam örményül, képtelenség volt elolvasni. Kiutat kellett találnom és meg is találtam. Tartuban a Szovjetunió egész területéről szolgáltak pilóták. Eszembe jutott, hogy lehet köztük örmény is. Sok évfolyamtársam ismerte a repülőtiszteket, hozzájuk fordultam segítségért. Találtunk is örményt. Nagyon segítőkésznek és szimpatikusnak bizonyult, segített, ahogy tudott. Abovyan nyelvezete a 19. század első feléből az ő számára sem volt teljesen érthető, hogy a kézírásáról ne is beszéljünk. Sajnos már nem emlékszem segítőtársam nevére, de a fényképén, amelyet nekem ajándékozott, ott az aláírása − Koko. A legfontosabbat azonban sikerült elérnem: elképzelni Abovyan Hacsaturjan életét és tanulmányait Dorpatban. Kiderült, hogy Abovyan magántanulóként tanult a Dorpati Egyetem professzorainál, mivel nem fejezte be középiskolai tanulmányait, ami az itteni tanulmányok előfeltétele volt. Így Parrot kérésére Blumberg, Friedlander, Walter, Gras és leginkább maga Parrot német professzorok foglalkoztak vele.

Emlékszem hogyan zajlottak Lotman kezdeményezésére a politikai információs összejövetelek. Mi készítettük az anyagot a heti újságtermés alapján, Jurij Mihajlovics pedig a végén kiegészítette a közlést vagy kifejtette saját véleményét. Ugyanígy az évfolyamfelelős tanárral együtt megvitattuk az új, nagy port felvert filmeket, megvédtük saját nézőpontunkat, néha vitatkoztunk.

A tanulás mellett ősszel a kolhozban dolgoztunk, segítettünk a betakarításban, alapvetően krumplit kapáltunk, betakarítottuk a zöldséget: a káposztát, céklát, répát, sárgarépát, és szénát készítettünk. Jártunk az egyetemi stadion építkezésére is, 1956–57 (?) nyarán pedig a Kusztanajszkij terület szűzföldjeire utaztunk.

Emlékeim Tarturól a legjobbak. 1954 – egy év múlt el Sztálin halála óta. Ezt az időszakot olvadásként szokás emlegetni. Az élet könnyebb, szabadabb lett. Már nem féltem kérdezni a marxizmus és filozófia órán. 1959 – az egyetem befejezésének éve. Az évfolyamfelelősöknek jellemzést kellett adniuk rólunk. Lotman Ju. M. ezúttal is demokratikusan járt el: érdekelte a diákok egymásról alkotott véleménye. Mindnyájan arról az évfolyamtársunkról írtuk a jellemzést, akinek a nevét kihúztuk. Jurij Mihajlovics tekintetbe vette a véleményünket. Igyekezett a lehető legjobb jellemzést adni, igen alaposan megindokolva: „Képzeljék el, hogy annak az iskolának az igazgatója, ahova magukat az egyetem elvégzése után küldik, alkoholista. Milyen konfliktusok és kellemetlenségek várhatnak magukra, hogyan használhatja fel az adott főnök a jellemzésükben lévő bármilyen negatív tulajdonságot.” Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor meghallottam, hogy egy iskolaigazgató alkoholista lehet. Felidéztem azokat az iskolaigazgatókat, akiknek az iskolájában tanultam. Nem volt köztük alkoholista. Sőt, feltűnt előttem középiskolánk igazgatójának imponáló alakja. Magas nő volt, úgy tartotta magát, mint egy grófnő, nem ment, hanem úszott a folyosón. Féltünk tőle. Nem tudom miért, de a tanulók közül senki sem akart hozzá kerülni elbeszélgetésre az irodájába bármilyen csíny miatt. De mi meg nem történik a nap alatt! Jurij Mihajlovics szavai beigazolódtak. A csapi iskola igazgatója rögtön megerősítette Lotman feltevését. Első találkozásunk alkalmával imbolygott, alig állt a lábán. Készen álltam, hogy segítsek neki, ha elesik. Szerencsére ez nem történt meg.

Lotman Ju. M. volt diplomamunkám témavezetője. Szakdolgozatomat Puskin életművéről írtam. Jurij Mihajlovicsnak megtetszett a munkám és javasolta, hogy tanuljak tovább az aspirantúrán.

Ez év nyarán férjhez mentem egyik évfolyamtársamhoz, a magyar Csirpák Emilhez. Ebben láthatóan nagy szerepet játszott bizonyos fokig hasonló múltunk. Ezalatt édesapja és nagybátyjai sorsát értem: a jogász Gecse Istvánét és a lelkész Gecse Endréét. Istvánt közvetlenül Kárpátalja „felszabadítását” követően deportálták a szovjet hatóságok a teljes 18 és 55 év közötti magyar férfi lakossággal együtt, akár rész vettek a háborúban, akár nem. Ezt az eljárást a helyi kárpátaljai területi lakosság „málenkij robotnak” nevezte el. A szókapcsolatot nem biztos, hogy megértik azok, akik nem éltek Kárpátalján és nem ismerik történelmét, a II. világháború utáni helyzetét. A szókapcsolat részévé vált látszólag a kis munka orosz kifejezés, vagyis a magyar férfiaknak nem mondták meg az igazat, hogy hova és milyen hosszú időre küldik őket. Egyszerűen azt mondták, hogy 2-3 napra építkezésekre és helyben, vagyis Kárpátalja területén, a vasúti sínek helyreállítására küldik őket. Ezért aztán a behívottak nem tudtak felkészülni rendesen a hosszú és veszélyes útra (akkor dühöngött a tífusz és más fertőző betegségek), nem vittek magukkal meleg ruhát és élelmet. Gecse István valószínűleg tífuszban halt meg a szambori gyűjtőtáborban. A gyűjtőtáborokat senki sem fertőtlenítette, így emberek tömegei haltak meg különböző fertőző betegségekben, a száműzöttek többsége még azelőtt, hogy rendeltetési helyére ért volna. Még a közvetlen hozzátartozók sem tudják, hogy ki hol és mikor halt meg, hol temették el. Férjem unokanővére, Gecse István lánya így egyszer sem tudott édesapja sírjához ellátogatni. Másik nagybátyja, Gecse Endre református lelkipásztor volt, négy református templomot építettett és újíttatott fel Kárpátalján. Tisztességgel és felelősséggel végezte munkáját, szentbeszédeivel hatott az emberekre. Szerették és tisztelték.

Az 1956-os forradalom után Magyarországon és a szomszédos országokban a hatóságok megijedtek attól a lehetőségtől, hogy az ott élő magyarok támogatni fogják ezt a forradalmat. Ezért az államhatalom részéről különböző elnyomó intézkedéseket hoztak. Leginkább a romániai magyarok szenvedték ezt meg, de Kárpátalján is kibontakozott a KGB tevékenysége. A választás Gecse Endrére esett. A szerény, csendes, ártatlan embert 1958 végén letartóztatták. Egy hónap múlva meghalt a KGB munkatársainak kezei közt. Az 1956-os év magyar eseményei után ő az egyetlen kárpátaljai mártír. Halála negatívan befolyásolta a KGB tevékenységét, amely kapcsolatban állt az 1956-os magyar forradalommal Kárpátalján. 2003-ban megjelent egy kis könyv, amelyet emlékének szenteltek.

Csirpák Emil egyik jellemvonásánál állapodok meg. Mindenhez kritikusan viszonyult és viszonyul. A magyarban van egy kifejezés: „bólogató János”. Igen, a férjem ennek tökéletes ellentettje. Megjegyzem, a magyarokat általában nagy kritikusoknak tartják, ha nem is tekintjük a fentebbi mondást. Érdekes volt Emil szájából hallani a mindig új véleményt, amelyet logikusan adott elő, és amely általában nem esett egybe a hivatalos állásponttal. Régen, az úgynevezett szocializmus idején az összes tömegtájékoztatási eszközből, legyen az újság, rádió vagy TV, egyoldalúan kész információt kaptunk. A hatalom arra törekedett, hogy minden ember egyformán gondolkodjon, egyformán viszonyuljon az eseményekhez. Az ilyen embereket könnyebb manipulálni, vagyis irányítani. Ezen alapult a tömegpropaganda is. Az emberek csak nagyon kis százalékban képesek ellenállni az állandó, napról napra megismételt szuggesztiónak, 70 százalékuk könnyen megadja magát az agitációnak és a propagandának, még amerikai adatok szerint is. Rémesen unalmas és kilátások nélküli az élet egy olyan társadalomban, ahol mindenkinek azonos a véleménye, hiszen az igazság vitában születik meg. Emillel mi vitatkoztunk, időnként közös nevezőre jutottunk, időnként nem. De unalomról szó sem lehetett.

Az 1959-es év telve volt eseményekkel: az egyetem befejezése, férjhez menés, anyám halála, műtét, Emil betegsége. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, igyekszem a lényeget említeni. Leningrádban éltünk, de Emil rosszul bírta a nyirkos és hideg leningrádi éghajlatot. Nem sikerült megfelelően elhelyezkednünk. Fiatalok voltunk és tapasztalatlanok, nem használtuk fel Lotman Ju. M. ajánlólevelét, amelyet saját kezdeményezésére írt nekünk.

Egy év múlva, 1960-ban elutaztunk Közép-Ázsiába, Dél-Kazahsztánba, hogy ott dolgozzunk és megismerkedjünk apámmal. Ott tartós szakemberhiány volt minden téren. Elhelyezkedtünk egy iskolában, nem messze apámtól. Gyakran találkoztunk vele. Sok közös vonást fedeztem fel közte és köztem: ízlésben, emberekhez és általában az élethez való viszonyában.

Akárhova mentem, mindig éreztem a helyi lakosok merő figyelmét magamon, amelynek okát viszonylag hamar megértettem. Bőröm színe volt a magyarázat, amely túlságosan világos volt. Ezt az érzést a későbbiekben sose tapasztaltam. Még külföldre költözésünkkor sem, amikor Magyarországra jöttünk. A nyári hőség (Kazahsztánban) elérte az 50-55 fokot, ami számomra túl sok volt. Emil, aki megszokta a magyar éghajlatot, nálam sokkal könnyebben viselte el ezt a hőséget. Egy évig dolgoztunk ott, majd után szülési szabadságra mentem és elutaztunk onnan.

1962-ben megszületett a fiunk és úgy döntöttünk, hogy férjem szüleihez utazunk Kárpátaljára. Csapon sikerült elhelyezkednünk, a magyar középiskolában. A családban, a munkahelyen az iskolában, de még az utcán is akkor még alapvetően magyarul beszéltek, hiszen Kárpátalja az I. világháborúig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, aztán 1938 és 1945 között Magyarországhoz. Gyorsan meg kellett tanulnom magyarul. Spontán tanultam, hallás után, nagy érdeklődéssel, hiszen a magyar finnugor nyelv, ezért a nyelvtan egybevág az észt nyelvtannal. Például a magyarban, hasonlóan az észthez, nincsenek nemek és az alapszókincsben sok a tőszó. Ugyanazok a helyzetek ismétlődtek napról napra és velük együtt a szavak és kifejezések is. Előfordult, hogy már megjegyeztem a magyar szavakat, a pontos jelentésüket azonban nem tudtam. Akkor megkérdeztem a férjemtől a jelentésüket, és rögtön az emlékezetembe is véstem. Fél év elteltével, amikor Magyarországról megérkezett hozzánk férjem nagynénje, magyarul kezdtem vele beszélni. Persze eleinte nagyon rövid, egyszerű mondatokat mondtam. Később, amikor részletesebben és alaposabban megismerkedtem az idegennyelv-tanulás különféle módszertanaival, kiderült, hogy az akkori idők legdivatosabb nyelvtanulási módszerét használtam. Viszonylag hamar megtanultam magyarul olvasni. A magyar, hasonlóan az észthez, fonetikus nyelv, vagyis a szavakat alapvetően ugyanúgy kell kiejteni, mint ahogyan írjuk őket. Ezért aztán nem jelentkeznek olyan nehézségek, mint például az angol nyelv tanulása alatt. Ugyanakkor nem tanultam magyar nyelvtant, aminek a hiányát máig érzem.

Két év múlva megszületett a lányunk. Ma sokan, legalábbis Magyarországon, nem akarnak családot alapítani és gyereket vállalni, mivel úgymond, ez sok gonddal jár. Bár nem tartom magam ideális anyának, csak egyet mondhatok: a gyerek több örömöt okoz és melegséget jelent, mint amennyi gonddal jár.

1963-ban beiratkoztam német levelező szakra az Ungvári Egyetemre és 1968-ban végeztem. Ez a lépés összefüggött iskolai munkámmal: felajánlották, hogy taníthatok németet, mivel nincs elég némettanár az iskolában. Éreztem német tudásom hiányosságait, ráadásul otthon remek lehetőségem adódott a gyakorlásra: apósommal németül is beszélgethettem. Jól beszélt németül, mivel amikor az I. világháború idején Oroszországban osztrák tisztekkel együtt hadifogságba került, tökéletesítette német nyelvtudását. Ez a hadifogság hat évig tartott! Ott megtanult oroszul is.

Nem volt könnyű dolgom, két kisgyerek, a magyar és német nyelv, tanulmányok, új kulturális közeg, új család – és még az éghajlat is teljesen más volt. Nyáron, amikor a hőmérséklet elérte a 35-45 fokot, mindig vissza szerettem volna utazni északra, a Baltikumba. Csapon éltem át a honvágyat, nagyon nehéz állapot volt.

Anyósom háza körül volt egy kis kert. Gyümölcsfák voltak benne: cseresznye, szilva, körte, őszibarack és kajszi, még a szőlő is beérett. Kezdtem megérteni, mit jelent a dél. Még a földet sem kell megtrágyázni minden évben úgy, mint Észtországban. Szerintem a növények itt egyszerűen több energiát kapnak a Napból.

A ’60-as évek Csapon teltek el. Lotman meghívott Tartuba levelező aspiránsnak. Odautaztam, levizsgáztam és bekerültem. Disszertációm témája módszertani volt, kapcsolatos iskolai munkámmal: orosz nyelvoktatás, különösképpen az orosz irodalom oktatása a kárpátaljai magyar iskolákban, ami rengeteg gondot vetett a felszínre, mivel a magyar iskolák számára készült orosz nyelv és irodalom tanmenetek és tankönyvek szinte semmiben sem különböztek az orosz iskolák tanmeneteitől és tankönyveitől. A magyar gyerekek rendkívül nehezen tudtak ezekből tanulni. Ezért érthető, hogy disszertációm témája miért állt közvetlen összefüggésben az orosz irodalomtanítás problémáival a kárpátaljai magyar iskolákban. Azóta több, mint fél évszázad telt el. Ma a Kárpátaljai terület Ukrajnához tartozik, de sajnos a helyzet ma is ugyanaz. Volt tanítványaim mesélik, hogy ugyanez ismétlődik meg az ukrán nyelv tanulásánál, amit saját gyermekeik és unokáik szomorú tapasztalatai mondatnak velük.

Eleinte módszertani témával foglalkoztam, saját gyakorlati tapasztalatomból kiindulva. Az Ucsonije zapiszki [Tudományos jegyzetek] 1973. évi 306. számában Tartuban megjelent módszertani cikkem: Orosz irodalom tanmenet a nemzetiségi iskolákban elemzéséhez. Párszor elutaztam Tartuba, konzultáltam Jurij Mihajlovoccsal. Az első konzultáció alkalmával meghatározta munkám alapvető irányát, hozzávetőlegesen felvázolta a munkatervet, sorolom: 1. Tantervek, 2. Tankönyvek, 3. Módszerek (saját elképzelések), 4. Gyakorlati javaslatok. A pszichológiai megközelítés fontosságáról beszélt, arról, hogy figyelembe kell venni az adott gyermek korosztályának olvasmányok iránti érdeklődését. Ezen cél érdekében javasolta, hogy menjek el a csapi könyvtárba és ellenőrizzem, hogy iskolánk tanulói közül hányan látogatják, és milyen könyveket olvasnak, valamint faggassam ki a gyerekeket otthoni olvasmányaikról. Ehhez hasonlóan leellenőriztem iskolai könyvtárunk adatait. A következő konzultáción annak szükségességéről beszélt, hogy a magyar iskolások orosz irodalommal kapcsolatos irodalmi asszociációit fel kell tárni (az anyag átvétele előtt és utána is). Ezt a módszert később, amikor magyar felsőoktatási intézményekben tanítottam orosz irodalmat és Magyarországon éltem, alkalmaztam. Az ezzel a módszerrel összeszedett anyag segített abban, hogy megírjam következő disszertációmat, immár Magyarországon.

„A tanulók nem mindent értenek meg, ezért ezt nem is kell megkövetelni”, mondta Jurij Mihajlovics és példaként hozta fel Lermontov Jövevény című költeményét. Hadd mondják el a tartalmát maguk a tanulók. Segítségül érdemes lerajzolni nekik a tartalom vázlatát. Elbeszélés, költemény vagy vers olvasásakor a tanulók nem értik meg a szöveg összes szavát, ez lehetetlen. Ezért ki kell választania a kulcsszavakat, amelyek ismerete nélkül a tartalmat képtelenség megérteni. Ezeket a kulcsszavakat a tanárnak meg kell magyaráznia. Hasonlóan fontos a tanmenet variálhatóságának elve. Emiatt a tankönyvek vastagabbak lesznek, de a tanulóknak lehetősége lesz a szöveg megválasztására a körülményeknek megfelelően. Élni kell a kamaszok érdeklődésével, amelyet a krimi és a kalandregény irányában táplálnak. Bele kell venni a tanmenetbe az egyszerű, szellemes tartalmú rövid elbeszéléseket.

Jurij Mihajlovics meghívott a saját gyakorlati foglalkozására, amelyen a diákokkal orosz költők verseit elemezték. Megtetszett a módszere. Szorosan a szöveget követve elemezte azt, és rögtön levonta a következtetést, mielőtt a költő áttért az új témára. Ezzel a módszerrel próbáltam elmagyarázni magyar diákoknak orosz költők verseit és sikerem volt: „Így jobban értjük a verseket, mint korábban”, mondták nekem.

Az 1970-es években a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán dolgoztam. A főiskola kiadványában jelent meg Puskin és Lermontov verselemzésének pár kérdése című cikkem 1977-ben. Ezt a cikket Lotman erős hatása alatt írtam.

Magyarországra való átköltözésünk után is felhasználtam Lotman bizonyos tanácsait és útmutatásait, így az irodalmi asszociációkon alapuló szövegfeldolgozást. A kapott adatokkal részben kandidátusi disszertációmban dolgoztam, amelyet Moszkvában védtem meg, részben pedig azokra a módszerekre támaszkodtam, amelyeket Cserkezova M. V., a pedagógiai tudományok nagydoktora dolgozott ki, aki tudományos témavezetőm lett.

Csapon élve hozzászoktam a magyar szokásokhoz és kultúrához. Csak akkor értettem meg, milyen tragédiát éltek át a magyarok az I. világháború után, amikor a nagyhatalmak feldarabolták az Osztrák–Magyar Monarchiát, egy államot ötvenvalahány millió emberrel. Anyósom számára ez valóságos katasztrófa volt. Egy nap sem múlott el anélkül, hogy fel ne emlegette volna Trianont. Az összes Magyarországgal határos állam kapott Magyarország egykori területének több, mint kétharmadából, többet, mint a megmaradt, kirabolt Magyarország, és a magyar lakosság egyharmadát.

A legmostohábban Kárpátalja lakosságának sorsa alakult. A kárpátaljai lakosok 25-26 év alatt, anélkül, hogy lakóhelyet változtattak volna, (egymás után) négy különböző állam polgárai lettek: Ausztria-Magyarországé, Csehszlovákiáé, ismét Magyarországé és a Szovjetunióé. Ezek a változások nem maradnak következmény nélkül, erősen hatnak az emberek lelkére és természetesen nem a legjobb irányban. Az emberek mintha elveszítenék a talajt a lábuk alól, hiszen minden, a nyelv, a követelmények, az élethez való viszony, a mentalitás, teljesen meg kell, hogy változzon. Mindez bonyolult, és fájdalmas átélni, gyakran torkollik tragédiákba.

1971-ben átköltöztünk Magyarországra. Ez az ország jó benyomást keltett bennem: jól ellátott, jó utakkal, közlékeny, aktív, munkaszerető emberekkel. „Vidám barakk” a szocialista táborban – így aposztrofálták a külföldiek Magyarországot a 70-80-as években. A NDK-ból érkező németek valamennyire még irigyelték is a magyarokat az iparban bevezetett újításokért, a nagyobb mozgásszabadságért stb. Az NSZK-ból és NDK-ból érkező németek nyáron a Balatonra utaztak, hogy találkozzanak rokonaikkal és egy kis időt együtt tölthessenek. Én is találkoztam egy idős némettel a Balatonon. Nagypapa volt, aki így tudta megismertetni egymással a saját unokáit, akik két külön országban éltek: Nyugat- és Kelet-Németországban. Ő is nagyon elégedett volt, hogy a nyár egy részét velük tölthette.

Fokozatosan szoktam hozzá életem új helyszínéhez. Akár akartam, akár nem, magától értetődik, hogy összehasonlítottam a magyarországi helyzetet a szovjettel. Már a legelején különösen meglepett a hazaszeretetre való nevelés hiánya az iskolában. Pontosabban, ez nem olyan hangoskodóan történt, mint a Szovjetunióban. Még valami. Amikor megpróbáltunk elhelyezkedni, kitapintható volt a vezetőség kapcsolataink iránt tanúsított élénk érdeklődése. Nem a tanári képességeink, nem is a szakmai múltunk, a tudásunk, gyakorlatunk és érdeklődésünk érdekelte őket.

Az élelmiszer- és áruellátás még a falvakban is jobb volt, mint a Szovjetunió városaiban, de ez nem lepett meg, köztudott volt. Minden csapi lakosnak (a magyarokra gondolok) volt magyarországi rokona. Vendégként megfordultak náluk és aztán meséltek a Magyar Népköztársaságban folyó életről.

Mint szovjet aspiránsoknak − a férjem is aspiráns volt levelezőként Moszkvában − sikerült Magyarországon felsőoktatási intézményekben elhelyezkednünk orosz nyelv- és irodalomtanárként. Anyagi szempontból a helyzet kissé javult és különösképpen a rendelkezésünkre álló idő nőtt meg, mivel a munkaterhelés jelentősen csökkent.

De természetesen voltak gondok. Nem sikerült rögtön ugyanabban a városban elhelyezkednünk, át kellett költöznünk Budapestre. Ott lakásproblémák voltak, de lassanként minden elrendeződött, a család ismét egyesült. Tovább kellett tanulni. 1975-ben megvédtem az egyetemi doktori disszertációmat, vagy ahogy itt nevezik, a kisdoktorit, kiváló minősítéssel, az ELTE-n. Ahogy tudtunk, segítettük a család idősebb tagjait, anyósomat és nővérét. A házuk nagy volt, de régi, fel kellett újítani. A ház körül kert, tavasszal és nyáron sok benne a munka: kapálni kell, zöldséget ültetni, öntözni, permetezni és metszeni. Ugyanakkor ezt meg kellett tanulni.

Lassanként folytattam a kandidátusi disszertációmat, bár sok mindent felül kellett vizsgálnom amiatt, hogy megváltoztak a munkahelyi körülmények. Kiderült, hogy Magyarországon senki sem foglalkozik ezzel a témával (az orosz tankönyvek ugyanakkor sokkal jobbak a kárpátaljaiaknál), így Moszkvában kellett körülnéznem. A dolog elhúzódott. De nem adtam fel, részt vettem a MAPRJAL (Orosztanárok Nemzetközi Szervezete) kongresszusain, előadtam magyarországi konferenciákon, publikáltam, folytattam az anyaggyűjtést.

Tartuból átmentem a Nemzetiségi Iskolák Kutatóintézetébe levelező aspirantúrára. Utolsó kandidátusi vizsgámat Moszkvában tettem le. Disszertációm témája szintén megváltozott: Orosz irodalomoktatás kölcsönhatásban az anyanyelvivel Magyarország tanárképző felsőoktatási intézményeiben címet kapta. Témavezetőm Cserkezova M. V. lett, a pedagógiai tudományok nagydoktora. Végül 1989-ben megvédtem kandidátusi disszertációmat Moszkvában.

A magyarban van egy mondás: Jó pap holtig tanul, amely nagyjából megfelel egy orosz mondásnak. Én is tanultam egész életemben és elégedett vagyok. Biztos vagyok benne, ha az ember nagyon akarja, sok mindent el tud érni.

Budapest, 2015.03.15.

Fordította: Csirpák Lilli

(Megjelent a tallinni orosz nyelvű Vishgorodban.)