A neves és szülőhazájában is népszerű magyar-amerikai történész (1924–2019) az antikvitásnak, és benne a latin nyelvnek is tudósa volt. Könyveiben és leveleiben gyakran használt latin kifejezéseket, az Egy eredendő bűnös vallomásai című könyvét pedig így dedikálta örökké gyászolt feleségének: „Dilectissimae Stephaniae”. Írói példaképe Livius volt, magáról is azt mondta, hogy „történész, de mindenek előtt író.” Valóban, magvas munkáinak stílusa távol áll a szikár szaktörténeti munkáktól, és ebben is a nagy elődre emlékeztet.

Két ország, két nemzet tekintheti magáénak őt, a nem konvencionális történetírót. „Magyarország a hazám, Amerika az otthonom, Magyarország az anyám, s Amerika a feleségem” – mondogatta. Legtöbb könyve Amerikáról szól ugyan, de a nagy sikert arató magyar kiadások nyomán rájött, hogy – talán tudat alatt – szülőhazájának is írta azokat. Megírta, hogy örmény-zsidó származású hívő katolikusként 1946-ban, 22 évesen, a kommunista diktatúra elől az Egyesült Államokba menekült, és 1953-ban lett amerikai állampolgár. Ettől kezdve főként angolul írt, azon a nyelven számolt és gondolkodott, de élete végéig magyarul imádkozott.

            Konzervatívnak nevezhető? Munkáit olvasva, vele sokat beszélgetve úgy vélem, hogy nem szorítható be semmiféle kategóriába, gondolati irányzatba. Egy igen sokoldalú, rendkívül művelt és sokat tudó történész volt: a múltról eredeti módon gondolkodó történetfilozófus és egy termékeny, ragyogó stílusú író.

Az 1984-ben (magyar fordításban 1988-ban „Az Egyesült Államok 20. századi története”) megjelent Outgrowing Democracy című műve nem a világ legerősebb hatalmává vált ország sikertörténete, hanem annak bemutatása, hogy a világ amerikanizálódása együtt jár az amerikai jólét és hatalom hanyatlásával. A „hegyen épült város” („city on the Hill,” Máté evangéliuma), a Tocqueville illetve a Bölöni Farkas Sándorunk által leírt és követendő mintaszerű demokráciát kinőve Amerika „olyan nemzetté vált, amely sem nem polgári, sem nem városias”, ahol a valódi kultúra, a tisztesség, az előzékenység lassan kimegy a divatból. Lee Condon remek elemzésében rámutatott, hogy Lukács ideálja a polgári (burzsoá) kultúra, amely városias, udvarias, vallja a magánélet szentségét, önfegyelemmel ötvözi a szabadságot. Ugyanakkor azt is tudja, hogy az igazság (truth) fontosabb mint az igazságszolgáltatás (justice), a birtoklásban és a lakóhelyben is az állandóságot kedveli. Sajnálkozva állapítja meg, hogy az ötvenes évektől a demokratikus rendszer bürokratikus állammá vált. A lakosság többsége már nem javakat termel, a társadalom jellemzője az infláció, amely előbb a szavakban, a népesség növekedésében, a bürokrácia terjedésében, az ú.n. „jogok”, szabályok, az egyetemi fokozatok, a tájékoztatási eszközök megsokszorozódásában nyilvánul meg, és ezt követi a pénz inflálódása. Elvetik a mértékletességet, az önfegyelmet az étkezésben, a költekezésben, az örömszerzésben. Ráadásul minden korlátot önkényesnek és mesterségesnek tekintenek, mint ami ellentétes a kezdeményezőkészséggel, a haladással, az amerikai életmóddal. Végül megállapította, hogy „a populáris demokrácia reklámversennyé süllyedt.”

Lukács szemben állt az előítéletekkel, a közhelyes gondolkodással és a történetírás megrögzött tételeivel. Lenin hatásánál sokkal jelentősebbnek tartja a vele egyidős Wilson elnökét, az általa szorgalmazott „nemzeti önrendelkezés katasztrofális eszméjének” az elterjedését. Egyik hőse Winston Churchill volt, aki Roosevelt elnökkel, Eisenhowerrel és az akkori amerikai közvéleménnyel ellentétben nem táplált illúziókat Sztálin, azaz „Uncle Joe” megszelídülése iránt. 1944 nyarán a brit miniszterelnök már nem egy balkáni, hanem egy észak-olaszországi partraszállással próbálta megmenteni Közép-Európát, benne Lukács szeretett szülőhazáját a bolsevizmustól, s amikor ezt az amerikaiak elutasították, októberben a „százalékos egyezménnyel” akarta korlátozni a szovjet befolyás kiterjedését. Lukács János a hidegháború tetőpontján sem hitt a kommunista berendezkedés tartósságában. „Most mindent felfal az orosz, amihez hozzájut, olyan mint az éhes farkas a nyáj között. De az evés után jön az emésztés. Nem tudja egész Kelet-Európát megemészteni.” Amikor a new yorki értelmiségiek Sztálin illetve Trockij híveire oszlottak, Lukács továbbra is bízott abban, hogy a kommunista utópia egy múló jelenség. A szovjet rendszert a cárinál, a kommunista Kínát pedig a nacionalista Kínánál jóval rosszabbnak tartotta. Egy 1966-ban, az amerikai magyaroknak tartott előadásában ki merte mondani, hogy „a szovjeturalom lassú, de valószínűleg gyorsuló fölbomlása máris folyamatban van”; végének bekövetkezését az 1980-as évek tájára várta. De nem hitte, hogy ezzel meg fog szűnni az orosz veszély, pontosabban az orosz hadsereg által jelentett veszély.

Kamaszként lázadásból még szocialistának vallotta magát, együtt érzett a szegényekkel, lenézte és elutasította a szélsőséges nacionalistákat. A Mussolininek hősiesen ellenálló abesszinek és a spanyol köztársaságiak pártján állt. 16 évesen olvasva műveit Marxot „elviselhetetlenül unalmasnak és avíttnak” találta, úgy gondolta, hogy írásainak „vajmi kevés köze a huszadik századi valósághoz”. Amikor érettségije után a nagyapja óhaja miatt egy nyomdában inasként belekóstolt a munkások világába, hamar rájött, hogy nyoma sincs bennük a proletár öntudatnak, hiszen „pontosan ugyanarra áhítoztak, mint mindenki más: rangra és javakra, biztonságérzetre és megbecsülésre.” Ekkoriban, a II. világháború elején rájött, hogy a konzervatívok két táborra oszthatók: magukat reálpolitikusnak hívő doktrinerekre és opportunistákra, mint Németoszágban Papen vagy Neurath. Hasonlóképp a Népszövetség és az általános leszerelés iránt illúziókat tápláló angol Chamberlain illetve az elveikért kiálló, nem nacionalista hazafiak, mint Churchill és követői. Magyarországon ilyennek tartotta „az antiliberális és helyenként zsidóellenes Három nemzedék” szerzőjét, Szekfű Gyulát, aki alig húsz év múlva „a Harmadik Német Birodalomban és közönséges, brutális magyar követőiben látta a legnagyobb veszélyt.” Lukács szerint mára értelmetlenné vált a „baloldali” és „jobboldali” jelző, még inkább eszerint osztályozni az embereket. A 30-as évek baloldali politikusai, mint Benes, a francia szocialisták, sőt Sztálin is (hozzáteszem a norvég Quislinget) hamar behódoltak Hitlernek, „a demokratikus csehek még csak meg sem kísérelték a harcot; a hazafias és ’jobboldali’ lengyelek küzdöttek, mint az oroszlánok.”

Ez utóbbiak magatartása részben vallási (katolikus) alapon nyugodott. Az ifjú Lukács ugyan hosszúnak és unalmasnak találta a miséket, de rendkívül fogékony volt a vallásos művészet szépségeire. Vallásossága „olvasásból fakadt, s nem prédikációkból, irodalomból, s nem teológiából”. Taszította a kereszténység és a nacionalizmus összemosása, ami jellemző volt a két világháború közti Magyarországra, ahol „a ’keresztény’ azt jelentette, hogy nem zsidó, nem marxista, nem liberális, nem kozmopolita.”

Mindezek alapján kijelenthető-e, hogy konzervatív Lukács János? Az Egy eredendő bűnös vallomásaiban kifejti, hogy a nagyon képlékennyé vált „konzervatív” jelző helyett magát „reakciós”-nak tekinti. „A reakciós nem mindig ellenzi a változást, és nem veti el mindenestül a haladást. Az állandó haladás eszméjét veti el; azt az eszmét, mely szerint nemcsak az ember anyagi körülményeit lehet jobbá tenni, hanem a természetét, szellemi és lelki természetét is.” (14.) „Legfőbb ideje újraértékelni bizonyos szavakat – például, hogy a ’haladó’ nem okvetlenül jót jelent, a ’reakciós’ nem okvetlenül rosszat.” (15.) „A reakciós mérlegeli a jellemet, de gyanakvással tekint a propagandára; hazafi, de nem nacionalista; híve a tradícióknak és a konzerválásnak, vagyis a régi állapotok fenntartásának, de nem híve a konzervativizmusnak, [...] a történelemben hisz, nem pedig az evolúcióban.” (17–18.) „A konzervatív pártolja Ronald Reagant, és bízik benne; a reakciós nem, mégpedig nem azért, mert Reagan valaha hollywoodi színész volt, hanem mert mindig is az maradt.” (17.)

Atyai barátom gondolatait újraolvasva visszhangzik bennem megannyi találkozásunk, beszélgetésünk. Ezek alapján is van egy feltételezésem, hogy miért kezdte magát Lukács János reakciósnak tekinteni. Amikor még Magyarországon élt, úgy 1945–46-ban, a négypárti koalíciós kormányzás idején a hatalomra törő Kommunista Párt állandóan követelte, hogy „ki a reakcióval a koalícióból”, vagyis zárják ki az 1945-ös választásokon 57 százalékot szerzett Kisgazdapártból a kommunizmust legerőteljesebben elutasító parlamenti képviselőket. „Küzdelem a reakció ellen” volt az MKP másik állandó toposza. Ez elsősorban nem Horthy és rendszere egykori híveire vonatkozott, hanem a demokráciáért küzdő bátrakra.

Szélesebb értelemben a „reakciós” Lukács a puritanizmussal (talán a reformációval is) szemben előnyben részesítette a reneszánsz életörömét, a francia forradalommal, kivált a jakobinus diktatúrával szemben Burke és Tocqueville demokrácia-felfogását, a tömegdemokráciával szemben a 19. század parlamentarizmusát, a nacionalizmussal szemben a hazafiságot, Reagannal és utódaival szemben Lincolnt.

Szép számú magyar tisztelőjének Lukács konzervatív-liberális-reakciós történelemszemlélete jó iránytű a magyar történelemhez is. Legfontosabb és ma is aktuális üzenete, hogy a nemzet kettéválása, szinte polgárháborúja mennyire hozzájárult a magyar katasztrófákhoz. 1990. május 2-án, a szabadon megválasztott Országgyűlés megalakulásakor ő adta ezt az 1945-ös Nemzetgyűlés elnöke, Varga Béla szájába az általa megírt beszédben: „De most a magyar egység ne legyen felületes szólam. Mohács után, az első világháború után, a második világháború előtt és alatt is a magyar egység hiánya, a lelkekben dúló polgárháború hozzájárult nagy nemzeti tragédiáinkhoz. […] A kibontakozó szabadság fényét se sötétítse el pártoskodás… az úgynevezett turáni átok.” A keleti vagy nyugati orientáció dilemmája a II. világháborúban az angol- vagy németbarátságban, 1945 után pedig a kényszerű szovjet-orosz és az euro-atlanti szövetség ellentétében testesült meg. Ennek elmúltával figyelmeztette nemzetét, hogy „hibáinkért most mi egyedül vagyunk és leszünk felelősek.” Egyik utolsó magyarországi előadásán, főként fiatalokból álló közönségének is ezt magyarázta: „A nyugati országok sokszor semmit vagy keveset tettek értünk, De mégis. […] Az oroszokat el kell ismerni… A Nyugat gyakran volt a keresztünk, de vállalnunk kell, mert az a csillagunk is.” Mind a baloldal, mind a jobboldal mítoszait meggyőző erővel cáfolta. Megállapította a reformkor utáni harmadik nemzedék felelősségét az 1918-as összeomlásban és 1919–1920 két szélsőségének, a vörös és a fehér terrornak a létrejöttében. Szomorú tény, hogy a „gyenge és gyarló” vezetők nem tudtak a trianoninál kedvezőbb határokat kivívni, mivel „nálunk akkor Mannerheimhez, Pilsudskihoz, Kemalhoz hasonló formátumú vezető nem akadt”. (178.) Horthy államfőként jól viselkedett, de Hitlerrel szemben nem volt képes államférfiúi erényeket felmutatni. Viszont javára írta, hogy nem volt diktátor, nem is törekedett az lenni, s hogy 1944. nyarán a budapesti zsidóság nagy része az ő beavatkozásának köszönhette életét. Horthy látta a magyar nácibarátok és a nyilasok veszélyességét, és szembe is került számos egykori szegedi bajtársával, akik azután 1944. október 15-én, élükön az általa létrehozott tisztikarral elárulták őt. Lukács aktuális éllel idézte Horthynak Teleki Pálhoz 1940-ben írt leveléből, hogy „nem fogják megbocsátani azt a hangot, mellyel a kormányhoz közel álló sajtó Angliát és az Egyesült Államokat támadja.” (39.) A Lukács által a magyarok iránti rokonszenvéért is igen nagyra tartott Churchillnek a vitatott 1944. októberi, Sztálinnal a felszabaduló országokról kötött „százalékos” megállapodását mindig megvédte annak bírálóival szemben.

Charles Gáti (Károly) 1956-ról írt, magyarul Vesztett illúziók címen megjelent könyvéről elismerőleg írt a Népszabadság 2006. szeptember 2-iki számában. „1956 drámáját magyar ember lévén szívdobogva követtem amerikai vidéki otthonomban...” Gáti könyve legfontosabb részének és érdemének az Egyesült Államok akkori politikájáról írottakat tekinti. „...amit ő most ír és itt-ott bizonyít, én ötven évvel ezelőtt és azután is éreztem, sejtettem, olvastam, találtam, bizonyítottam (tessék e szavak sorrendjét figyelembe venni), és néha írtam is erről. Az Eisenhower-Dulles kormányzat világnézete és világpolitikája – minden hangos, sőt gyakran ordítozó antikommunizmusa ellenére – Európa kettéválasztásán egyáltalán nem kívánt változtatni. [...] 1956-ban egy pillanatig sem vártam (vagy kívántam), hogy Amerika Magyarország miatt atomháborút indítson vagy atomháborúval fenyegesse az orosz birodalmat. [...] ha egyáltalán valamilyen megoldás – pontosabban kiút – lehetett volna 1956 októberében (és ma tudjuk, hogy az oroszok milyen dilemma előtt álltak, legalábbis egy ideig határozatlanul), az politikai, illetve földrajzi síkon volt egyáltalán lehetséges: tudatni Moszkvával, hogyha ők kivonulnak Magyarországról, Amerika is kivonná szövetségéből valamelyik nyugat- vagy dél-európai országot.” Ahogy azt Lukács híres barátja, „az Eisenhower és Dulles által mellőzött George Kennan” javasolta, már a forradalom előtt. Tanulságként Lukács azt ajánlotta a további magyar nemzedékeknek, hogy ne a külföldi támogatókban, hanem önmagukban bízzanak. „Az valamikor elég lesz. Valamikor.”

Lukács halálakor az egyik legfontosabb vonására emlékeztetett nekrológjában Dobozi István, a Világbank egykori vezető közgazdásza. Egy az általam rendezett washingtoni előadása után megkérdezte tőle, hogy „Mi a véleménye a magyar politikai közéletről? Lukacs kapásból válaszolt: ’Nagyon hiányolom belőle az úri felfogást.’ ’Úri felfogás’: nem teljesen értettem a korosztályom által nem sokat hallott műszó értelmét az adott összefüggésben. Úgy gondoltam, hogy igazi anglománként Lukacs a finom, kellemes úri modort, az általa annyira tisztelt ’gentlemanlike’ viselkedést hiányolja a magyar politikusokból, szerintem is teljes joggal. Ahogy azonban a beszélgetés továbbgördült, megvilágosodott, hogy a történész nem az eldurvult, olykor útszéli hazai közbeszéd stílusára gondolt. Nem, számára az úri felfogás valamiyen emelkedettséget, a gyűlöletkampányok, a túlhajtott tribalizmus, a megszilárdult szekértáborok, a permanens belső politikai polgárháború fölé való kerekedést jelentette. Bizonyos közös értékbázist a közjó, a létfontosságú nemzeti érdekek szolgálatában. ’Hiányolom az úri felfogást’ – számomra ez marad a legértékesebb lukacsi mondás”, írta Dobozi az Élet és Irodalom 2019. május 24-i számában.

Lukács János olyan úr volt, aki a vacsora háziasszonyának, egy órával megérkezése előtt virágot küldetett, aki mindenkivel udvarias volt, az amerikai billentyűzetű írógépén magyarul írt leveleiben mindig gondosan kézzel kitette az ékezeteket, és gyakran azzal zárta, hogy „Híved”. Élete végéig gyászolta szülei és fiatalkora szokásait és eszményeit. Mi, akik ismertük, mindhalálig gyászolni fogjuk őt.

Requiescat in pace.

 

(A szerző Nemzeti Közszolgálati Egyetemen „John Lukacs és az amerikai konzervativizmus” című pódiumbeszélgetésen angolul elhangzott előadása alapján.)