A balatoni építészet modern dilemmái
Valószínűleg sokak számára ismerős a látvány, ha a Balatonnál járnak: a fővárosra jellemző méretű fejlesztési területeken, ahol korábban csak szerényebb villák álltak, egyszerre hatalmas szállodák, otromba, a lokalitás építészeti kultúráját dacosan megvető épületmonstrumok nőnek ki egyik hónapról a másikra.
A modern balatoni turizmus veleszületett dilemmája, hogy az urbanizáció elől itt menedéket keresőt egy önazonos táj fogadja-e be – avagy ugyanaz, a regionális identitást, közös múltat, ideákat nem tükröző épített környezet és természeti sivárság, mely elől idáig menekült. Meglepő lehet, de Magyarországon először a Balatonhoz készült regionális terv, mely összhangba kívánta hozni a hely természeti adottságait, népi, vernakuláris építészeti hagyományát az újonnan épülő, modern üdülőlétesítmények karakterével. Wettstein Domonkos nemrég megjelent, Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században című kötetéből kiderül, hogy hogyan alakultak ki, meddig érvényesültek és miért tűntek el a regionális tervezés szempontjai a Balatonnál.
A kötet bevezetőjében – a későbbi precíz, tudományos stílust már előrevetítő módon – a szerző pontosan, teljes egyértelműséggel határolja le munkájának témakörét. A cím ugyanakkor nagyobb kérdéskört sejtet a kötet tulajdonképpeni tartalmánál: a Balaton-part tágabb értelemben vett üdülőépítészete legmeghatározóbb 50 évének (1929–1979) tervezéstörténeténél. Az alcím (Stratégiakeresés a huszadik században) utal ugyan a szűkebb problematikára, és a kötet elolvasása után érthetővé válik a címválasztás, erről az érdeklődő olvasó azonban a kötet tényleges témakörénél tágabbra asszociálhat.
A mű „interdiszciplináris” szempontból vizsgálja a modern balatoni turizmust kiszolgáló infrastruktúra kiépítésének történetét, így egyszerre mérnöki szakmatörténet, tájtörténet, településtörténet, építészet- és művészettörténet, valamint urbanisztikai történetírás. „A könyv a Balaton-part rekreációs célú építészetéhez kapcsolódó regionális gondolkodás kialakulását és építészettörténeti jelentőségét vizsgálja. Arra keresi a választ, hogyan próbálták meg a korai tömegturizmus hatására kibontakozó üdülőtáji urbanizáció hatásait az építészeti és az urbanisztikai koncepciókkal kezelni a kor szakemberei.” (14. o.)
Doktori disszertációjának átszerkesztett változatát adta közre a szerző, ezzel azonban nem mondott le a tudományos nyelvi stílus használatáról. A szakmai zsargon érezhetően kevéssé kerekedett le, ami sokszor a szöveg leginkább közérdekűnek ígérkező rétegében a legszembetűnőbb: ott, ahol a szerző értelmez, következtet, elvontabb szinten vizsgálódik. Ezekből a részekből a laikus olvasó hiányolhat egy jó értelemben vett ismeretterjesztést, egy esszéisztikusabbra hangolt, kötetlenebb, kevésbé akadémikus ízű együttgondolkodást, melyben a szakmabeli közelebbről szólítja meg a balatoni lokálpatriotizmus képviselőit és a Balaton-problémát sajátjuknak érző, felelősen gondolkodó, a tájhoz az alkalmi turistánál mélyebben kötődő nyaralókat.
Wettstein Domonkos kutatómunkája rendkívül rétegzett, a kötetben feldolgozott források köre széles, mennyisége imponáló. A személyes építészi hagyatékok (Farkas Tibor, Polónyi Károly stb.) feldolgozása mellett a szerző a még élő hozzátartozókkal is személyes beszélgetéseket folytatott, de elmélyült a Balatoni Intéző Bizottság ügymeneti iratanyagában, az építészeti szaksajtóban, a korabeli napi sajtó és a regionális folyóiratok vonatkozó anyagában és egyéb szakpublikációkban (társadalom-, gazdaság-, turizmustörténet stb.).
(Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum).
A szerző – az előzmények ismertetése után – négy alkorszakon belül teszi fel újra és újra a mű alapvető kérdéseit: az üdülőtáji urbanizáció problémáját, az építész szakma éppen aktuális szerepét és súlyát, a tervezéstörténet nemzetközi kontextusát. A periodizáció alapját a regionális tervezéstörténet mérföldkövei adják, úgymint a Balatoni Intéző Bizottság megalapítása (1929) vagy éppen jogkörének jelentős beszűkülése (1968); az egyes, kulcsszerepet betöltő építészek (Kotsis Iván, Farkas Tibor) szakmai fellépése és háttérbe szorulása; végül pedig a regionális terv hatályon kívül helyezése (1979).
A Balaton urbanizációja tulajdonképpen az 1860-as években kezdődött a Balaton déli partjánál elhaladó, a Fiumét a magyar fővárossal összekötő vasútvonal kiépítésével. Ekkor alapvetően változott meg a déli part tájképe, hiszen a szárazföldbe mélyen benyúló mocsaras öblök, óriási összefüggő területű berkek feltöltése a korábbinál jóval egyenletesebb, tagolatlanabb partvonalat eredményezett. A 19. század végén, a polgári fürdőkultúra elterjedésével egy időben megindul az újonnan feltöltött területek parcellázása. Ez a spontán üdülőkörzeti építkezések első korszaka a tónál. Először az első világháború utáni években merült fel a balatoni üdülőkultúra népszerűsítése az anyagilag megroppant, klasszikus arisztokratikus üdülőterületeiben is igen megfogyatkozott Magyarországon. A tervezetlen urbanizáció 1920 utáni újraindulása egyre rendezetlenebb tóparti összképet eredményezett, így felmerült az üdülőkörzetek épített környezetének egységes, regionális léptékű rendezési igénye. 1929-ben megalapították a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottságot (1945 után: Balatoni Intéző Bizottság, BIB). A ‘30-as évekre „a Balaton-parton az építés tömegessége, regionális koncentráltsága európai viszonylatban is egyedi esetnek minősült” (30. o.). Az évtized nyaralóépítészetét – elsősorban a Balatonboglár római katolikus templomát is tervező Kotsis Iván munkásságának hatására – a kísérletezés, az egyszerűség, a helyi táji adottságok figyelembevétele, de az az olasz novecento hatása is jellemezte. Egyes építészek az urbanizálódás veszélyeire már ekkor publikációkban hívták fel a szakmatársak figyelmét. A két világháború között nem valósult meg egységes balatoni fejlesztési terv, ugyanakkor a BIB „tevékenységét rekonstruálva megállapítható, hogy bár a szervezet közismert fejlesztő tevékenysége a későbbi, a szocialista hatalomátvételt követő időszakhoz kötődik, a Balaton regionális fejlesztéstörténetében már a háború előtt megjelent a tájegység építésügyi kérdéseit átfogóan vizsgáló regionális szintű nézőpont”.
Azonban a BIB csak az ötvenes években válik a balatoni fejlesztések legfontosabb felülbíralati szervévé, regionális léptékű irányítójává. Innentől sajátos pozícióját egészen 1979-ig leginkább az alábbi megállapítás jellemzi: „A modernizáció globális tendenciái és a lokális adottságok értéktényezői a regionális gondolkodás számára egy diszkurzív teret alakítottak ki. Ebben a feszültség-térben a regionális szintű koncepcióalkotás a globális és lokális tényezők közti közvetítő eszközként szolgált.” (19. o.)
Az ötvenes években a szocialista központi tervezés részévé vált a regionális tervezés, a helyi hatóságok jelentősége háttérbe szorult. 1958-ra így született meg a Balatonkörnyék Regionális Tervvázlata, majd egy évvel később a Balaton Építésügyi Szabályzata. Előbbi 3–5 éves távlatokban irányozta elő a nagyobb strandok kiépítését, a különbőző fokozatú kempingek, motelek és szállodák kiépítését.
A hatvanas évekre a „települési szerepköröket regionális szinten differenciálták, a profilozás azonban nem érvényesült tisztán. A turisztikailag kiemelt településeken [...] jelentős tömegek számára biztosítottak infrastruktúrát és az üdülőterületeken belül építési övezeteket, míg a kirándulócélként megjelölt Tihanyban is jelentős szállófejlesztés valósult meg. Ezzel az üdülőterületek sem differenciálódtak a tervezett mértékben, ahogy az ősközségekkel kezdetben felvázolt szorosabb kapcsolat sem alakult ki.” (113. o.) A legnagyobb kihívást az üdülőlakosság létszámának rohamos mértékű emelkedése jelentette, melyre a regionális terv nem tudott a kellő reakcióidővel válaszolni. A szakma típus- terveket adott közre, azonban csak ebben az évtizedben olyan ugrásszerű volt a szezonális üdülőlétszám növekedése, hogy ezek csak részben váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. 1960-ban még az állandó lakosság volt többségben a nyaralókhoz képest, ám utóbbiak létszáma az évtized végére háromszorosára nőtt.
Az üdülők létszámának további emelkedésével párhuzamosan a ‘70-es években az intézményi hatáskörök csökkentek. Az évtized elején a kisebb befogadóképességű üdülők és kempingek kivitelezésének átmeneti korszaka után az „évtized második felében [...] a növekvő népességszám kényszerében ismét visszatértek a nagyobb kapacitású, előregyártott szerkezetekből felépített hotelekhez, és ezzel mind léptékében mind eszköztárában elszakadtak a korábbi korszak ideájától.” Az évtized végére teljesen háttérbe szorult a regionális arculati szabályozás, mely az azóta is közismert problémák állandósulásához vezetett. Az építészet ekkorra végleg elveszítette kezdeményező pozícióját, a legnyersebb gazdasági érdekek – a megelőző évtizedek gyakorlatához képest – tehetetlenné tették. A regionalitás gondolatának hatása érdekfeszítő módon mindvégig a mű legfontosabb szempontja marad. Ugyanakkor egy érdekes ellentmondás mintha nem kapna megfelelő hangsúlyt: a mai Balaton-képünket nem egy olyan történelmi tájegység határozza meg, melynek településeit összekapcsolja a több évszázados közös történelem és életmód; egységbe forrasztja egy idea vagy állandó kulturális hatások eredője. A balatoni régió a modern turizmus itt üdülő tömegeinek igényeit kiszolgálva egységesült. A közvetlen a Balaton-parton fekvő települések a 19–20. századi urbanizációjuk előtt jóval erősebb egységet alkottak a kisrégiójukban fekvő, a parttól távolabbi falvakkal. Tehát a régió – ebben a megvilágításban – igencsak ambivalens fogalom, hiszen egy akkora tó közelsége, mint a Balaton, önmagában nem képviselhet egységesítő erőt. Vagy máshogy felvetve a problémát: a műből nem válik teljesen világossá, hogy milyen értelemben kezelték a 20. századi régiófejlesztés intézményei a Balatont egységes, eleve adott egészként és milyen mértékben célozták annak mesterséges kialakítását.
(Fortepan / Umann Kornél).
A kötet jelentőségét ez azonban a legkevésbé sem ássa alá. A mű kiadásával egy kötetben elérhetővé vált a Balaton urbanizációjából eredő, máig megoldatlan kérdések szakmailag kifogásolhatatlan hivatkozási alapja. Ahogy azt a szerző is joggal hangsúlyozza: „A korszak balatoni építészetéről és településfejlődéséről részletes építészettörténeti, urbanisztikai elemzés vagy összefoglaló szándékú munka még nem készült el.” A mű remélhetőleg minél hamarabb a Balatonról való közbeszéd megkerülhetetlen referenciájává, sőt ösztönzőjévé válik.
Az igényes kiállítású kötet végén helyet kapott a további tájékozódást segítő bőséges szakirodalmi bibliográfia, a célzottabb olvasást nagyban megkönnyítő név- és helymutató, valamint egy tízoldalas angol nyelvű rezümé is. A könyv külön kiemelendő erénye a bőséges illusztráció: az építészi hagyatékokból előkerült, máshol nem publikált archív fotók, tervrajzok és korabeli várostérképek igen egyedivé teszik a kiadványt.
(Wettstein Domonkos: Balatoni építészet. Stratégiakeresés a huszadik században. Budapest, 2022, Tarsoly Kiadó, 279 oldal. 5900 Ft.)
