Ötven éve, 1971. október 15-én tízezrek búcsúztatták a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Kemény Jánost, az erdélyi magyar irodalom legnagyobb mecénását. Ki volt ő valójában? Az ezerholdas erdőbirtokos? Az író? Színházvezető? Vagy csupán a „mannatermészetű” ember, ahogy Sütő András nevezte őt? Ősei között emlékíró erdélyi fejedelem is akadt, anyja révén magáénak vallotta a skót újvilági pionírokat, nagyanyja révén az első kolozsvári kőszínház igazgatóját, Káli Nagy Lázárt, de a Hunyadit megmentő Kemény Simon vitézt is.
Amikor 1904-ben az éppen egyéves Jánossal, két nővérével és világszép édesanyjukkal befutott a kolozsvári állomásra a vonat, a Keményeknek más dolguk volt, mint az ősökön merengeni. Az volt a kérdés, hogy ki gyámkodjon az árvák felett? Apja, báró Kemény István (1863–1904) Amerikában halt meg, ahova nem a kalandvágy, hanem a családi ítélkezés vezette: egy barátja kérésére váltót írt alá nagyobb összegről, és az adós megszökött. A jóhiszemű huszárhadnagy Istvánnak kellett volna fizetnie helyette, de ez a teher a marosvécsi vár urára, a nagyapa testvérére, Kemény Kálmánra hárult. Az ő feleségének, Bánffy Polixénának az volt a kikötése, hogy hagyja el Erdélyt, s költözzön a messzi Amerikába. A fiatal arisztokrata így lett dokkmunkás, vendéglői mosogatólegény, szállodai liftkezelő, de lassan felküzdötte magát, jobb állásba, méltóbb anyagi körülmények közé. Pittsburgban vette feleségül a skót bevándorló családból származó Ida Berenice Mitchellt (1871–1956), akitől három gyermeke született: Gizella, Berenice és János. Amikor az apa meghalt, az elárvult család kénytelen hazatérni Erdélybe.
1907-ben a négyéves kisfiút Kemény Ákos, az apja legidősebb testvére vette magához Marosvécsre. A vár ura és felesége, mivel nem volt gyermekük, a kisfiút tették meg örökösüknek. Így dőlt el hősünk, és ezzel együtt jórészt a két világháború közötti Erdély magyar irodalom sorsa is. Az árva a néhai Kemény János fejedelemtől nemzedékről-nemzedékre öröklődött várkastély és erdőbirtok várományosa lett. Ő így látta a várat: „Ehhez hasonlót én még nem láttam: a várfal, s mindenek fölött az ötszögletű donzson bástya (főtorony, vagy öregtorony, a legvastagabb falu, legerősebben megépített torony), úgy feszült a magasba, mintha át akarta volna lyukasztani villámhárítós csúcsával az égkupolát. Szép volt és félelmetes.” (Marosvécs Szászrégentől északra, a Maros folyó jobb partján települt falu fölötti dombon emelkedik Erdély egyik legrégibb vára, a vécsi. A saroktorony néhol 3 m falvastagságú, az északi toronyban volt a hajdani kaszabörtön – mély üreg, pince, melynek falába kiélezett kaszák előbb-utóbb halálra sebezték a kivégzésre ítélt áldozatot -, amely a XVII. században leégett. Eredetileg ezen a helyen római kori castrum állt, majd az Árpád-korban királyi parancsra a romból vár épült; első említése 1228-ból, II. Endre idejéből való. Kezdetben a Bánffyak birtoka, később, 1507-ben Vécs vára Szobi Mihályé lett, majd Werbőczy István fia, Imre kapta apjától 1533-ban. A hagyomány szerint a király ítélőmestere, Werbőczy István itt dolgozta ki a Hármaskönyv (Tripartitum) egyes részeit. A XVI. század utolsó harmadában az erdélyi hadak főparancsnokáé, Hagymási Kristófé lett a vár, majd özvegye révén a Báthory családhoz került. 1612-ben Wesselényi Istvántól Bethlen Gábor szerzi meg, aztán I. Rákóczi Györgyé, majd II. Rákóczi György a hűséges hívének, Kemény Jánosnak, a későbbi fejedelemnek adja 1648-ban. Ettől kezdve Marosvécs a Kemény család birtoka.)
Tanulóévek következtek Alsójárán, majd Nagyenyeden. Kolozsváron először a Református Kollégiumba járt, de az unitárius kollégiumban érettségizett, mert a család egyik része, a Káli Nagyok unitáriusok voltak. Kolozsváron a legjobb barátja Jancsó professzor két fia, Jancsó Béla, a későbbi diákvezér és Jancsó Elemér, a majdani irodalomtörténész. Osztálytársuk volt egy másik Jancsó is, a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert belső munkatársa, a majdani kétszeres Kossuth-díjas Jancsó Miklós tudós akadémikus, akit szintén Nobel-díjra terjesztettek fel gyógyszertani kutatásaiért.
A romániai magyar irodalom elindításában jelentős szerepük volt a kolozsvári Református Kollégium diákjainak. Lapjuk, a Remény közölte az írással barátkozó fiúk első munkáit. A szerkesztőjük, Jancsó Béla létrehozta a Gyulai Pál Önképzőkört, ahol felolvasták első írói próbálkozásaikat. Irodalmi próbálkozásokkal a Tizenegyek Antológiában jelentkeztek, ahol Kemény János versekkel debütált. Az ott indulókból többen írók lettek, így Tamási, Kacsó Sándor, Balázs Ferenc.
A színház varázsával már Alsójárán találkozott egy vándor színtársulat jóvoltából, ezután nővéreivel színházat” alapított”, a család szórakoztatására játszottak maguk kitalált szerepeket. Enyeden barátaival kézzel írott gyerekújságot is szerkeszt Jóbarát címmel, amely négy „kiadást” ért meg. A város hangulata, a környező táj, az Őrhegy szépsége egy életre beivódnak a lelkébe. A boldog gyerekévek egyik helyszíne Enyed, a Kemény-Zeyk kúriában töltenek gyorsan elillanó nyarakat. A kúriát a János dédnagyapjának testvére, Kemény Simon építette a XVIII. század végén, akinek leányát, Juditot Zeyk Károly vette feleségül. A kastélyt a városban Burgnak hívták. A különálló épületet, mely a szállásuk volt, a gyerekek „csokoládéháznak” nevezik. Vita Zsigmond írja a hajdani Enyedről: „A Burg csendes falai között a fiatalok is álmodoztak és tanultak. A Kemény család egyik bájos fiatal leánya minden héten várva várta a hétfő délutánokat, akkor jött Áprily Lajos magyar irodalom órákat tartani. Csendes, nyugodt léptekkel jött a költő, és a magyar irodalmat magyarázta, szinte hangtalanul távozott a Burgból, de a költészet csodálatos világát hagyta maga mögött.” Sokat kirándultak a környéken, Csombordon boldog napokat töltenek rokonuknál, báró Kemény Árpádnál, itt ismert meg két 1848-as veteránt, és itt fürdött először a Marosban. A kisfiút elbűvöli a táj, a későbbi író így emlékezik Enyedre: „Mint liliputországbeli pompás erdő, olyan volt tavasszal az Enyed feletti Örhegyen a gyöngyvirágrengeteg, mely a sűrűség alatt hófehér kárpitot borított a földre. De ibolyaszőnyeget, meg vadrózsavirágzást se láttam olyant sehol, mint ott.” A „csokoládéházban” töltött egyik nyáron egy életre szóló élményt kapott az emberek közti szolidaritásból. Nyári viharban tűzvész tört ki a közeli utcában, ő az ablakból figyelte a felcsapó lángokat. A felnőttek a házakból rohantak a bajbajutottak segítségére, a bámészkodó kisfiúnak feladatot adtak: amíg mi a tüzet oltjuk, te őrizd a házat, hogy semmi el ne vesszen! Az a te kötelességed, gyermek! Akkor még nem tudta, hogy életre szóló feladata lesz őrizni a házat, a nyelvet, a szellemet, a hagyományt, minden értéket. Együtt volt minden élmény már a korai éveiben, mely elkísérte mindvégig: természet, a Maros, az erdő, a táj harmóniája, az írás, a kötelesség, a színház, a művészet. Nem véletlen, hogy éppen ide, az Őrhegyre jönnek majd össze a Helikon ügyét megbeszélni Áprily Lajossal, akit az enyedi őszök és tavaszok oly sokszor ihlettek versírásra.
A vécsi vár, a hatalmas erdőbirtok, a gazdálkodás, az ezzel járó kötelesség más pályára küldte Keményt, mint amire készült. Bécsben erdőmérnöknek tanul, barátai között ott találjuk Kassák Lajost és Balázs Bélát. Az Alt Wien kávéházban találkoznak a magyar emigránsok, a modern művészetről, Picassóról beszélgetnek. Itt érte a hír, hogy meghalt nagybátyja, és át kell vennie a birtokot, a vécsi örökséget. Fiatal még, nincs készen a feladatra, de nem léphet vissza. Segít a sors, a véletlen Marosvécsre messzi földről érkező idegeneket hoz, az angol–görög származású Augusta Patont és bátyját. A fiatal báró megérzi, hogy Augustában rátalált a társára. A házasság gyors elhatározás eredménye volt, de egy életre szól. A boldog és fiatal szülők családjába egymás után érkeznek a gyerekek: János, Mikolt, Klió, Zsuzsa, Árpád és Miklós. A kétéves Jánoska halála hozza a szülők számára az első bánatot, de gyermekeik érkeznek sorban, vigaszt nyújtva.
Erdélyben léteztek irodalmi társaságok 1918 előtt is, például a Marosvásárhelyen működő Kemény Zsigmond Társaság, de ezek inkább a konzervativizmus jegyében működtek. A fiatalok azonban szeretettek volna más fórumhoz is jutni, és megtörni a főváros, Budapest hegemóniáját. Kós Károly már 1912-ben szerkeszti Sztánán a Kalotaszeg című kiadványát, amelyben síkra szállt az erdélyi értékekért. Szentimrei Jenő körében, az Új Erdély mellett ott találjuk a későbbi helikonos írók zömét, Áprily Lajost, Berde Máriát, Reményik Sándort. Ők vállalják Erdély kulturális hagyományának ápolását, hirdetik a nemzetiségekkel való együttműködés fontosságát, és a kulturális autonómia eszméjét. És később vállalták a kisebbségi sorsba került magyarság eszmei irányításának feladatát is.
Marosvécsen, az Istenszéke alatti nagy rengetegben, a Görgényi havasok aljában lesz Kemény János lett házigazdája annak az írói csoportosulásnak, amelyiknek célja az erdélyi irodalom felélesztése volt. A különböző pártállású alkotókat összekötötte a transzilvanizmus ideológiája.
Noha az 1919. december 9-én Párizsban aláírt kisebbségi szerződés lényegi pontját, a magyar és a szász közületek önkormányzati jogát vallási és tanügyi kérdésekben román részről elfogadták, a megvalósításukra mégsem került sor. Sőt, a kisebbségi létben élő értelmiségre egyre súlyosabb gondok nehezedtek. A polgári radikálisok mellett a népi radikálisok, így Kós Károly, Tamási Áron, majd a Budapestről hazatért Benedek Elek a székelyföldi, kalotaszegi, Körös-vidéki földművesekben látták politikájuk alapját. 1921-ben, a Kiáltó Szóban Kós Károly fogalmazta meg a transzilvanizmus egyik alaptételét: „Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transilvania, vagy bármi nyelven nevezte is és nevezi a világ, külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel.” A sokféle mozgalom abban értett egyet, hogy a nemzet életében kulcsfontosságú kulturális életben az irodalmi intézményeknek különleges szerep jut. Gyarapodtak az irodalmi társaságok, sokasodnak a folyóiratok, napilapok, mellékletek. Csak 1919 és 1929 között 330 erdélyi magyar nyelvű lap, újság létezett. Marosvásárhelyen Osvát Kálmán elindította a Zord Idő című lapját, Brassóban a Brassói Lapok hirdetik az igét, Váradon Tabéri Géza szerkeszti a Magyar Szót, Aradon a Periszkóp jelenik meg Szántó György szerkesztésében. Kolozsváron több lap is indul. A legjelentősebb talán a Pásztortűz, melyet Reményik Sándor, Nyírő József, Áprily Lajos, Dsida Jenő és Gyallay Domokos szerkesztenek. De ugyanitt 1921 óta működött a Napkelet Paál Árpád, Ligeti Ernő, Kádár Imre és Szentimrei Jenő szerkesztésében, és megjelent az első marxista szemléletű lap is, a Korunk. Fellendült a könyvkiadás, szaporodtak a kiadóvállalatok, és számos csődbe ment vállalkozás után Kós Károly, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Nyírő József Paál Árpád és Zágoni Dezső 1924-ben megalapítják az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, amelynek anyagi hátterét az előfizetéses rendszer biztosította. Az előfizetők mellett a pártoló tagok a sorozat különleges kötésű példányaira a bibliofil, a félbőr vagy a félpergamen kötésűekre fizettek elő. Ezek névre szóló Ex Librissel voltak ellátva, számozott példányokkal. Ezek előfizetői ára az előállítási árnál jóval magasabb volt, de ezzel lehetővé vált, hogy kevésbé jómódú emberek kedvező áron olcsó, puha papírkötésű könyvekhez jussanak. Kós Károlynak köszönhetően működött is a kiadó 1944-ig. Ez idő alatt 166 könyv jelent meg a Céh kiadásában. (Bár volt egy év, 1926, amikor anyagi nehézségek miatt Kós kénytelen volt váltót aláírni, a fedezet Sztána, az otthona volt, de az összeg megengedte, hogy a fölöslegből 1928-ban megindíthatták az Erdélyi Helikon folyóiratot.
1926 nyarán Kemény János azzal a tervvel tért haza Kolozsvárról, hogy meghívjon a vécsi várába harminc írót. Felvázolta egy írótalálkozó és egy megalapítandó írói társaság tervét. Kuncz Aladár ezt írja Hatvany Lajosnak: „Az egész Helikont én találtam ki, én főztem meg rá Kemény Jánost.” Tudjuk, hogy Berde Mária is javasolta már 1923-ban Gernyeszegen egy templomszentelésen, hogy ott kellene megcsinálni az erdélyi Helikont. Kemény János is jelen volt azon az ünnepségen, majd ezt a javaslatot vetette fel két évvel később egy szászrégeni írótalálkozón, amikor megkérdezte Berde Máriát, hogy elég idősnek tartja-e őt, a huszonhárom éves fiatalembert, hogy kézbe vegye a Gernyeszegen felvetett erdélyi Helikon ügyét.
Az érdemi megbeszélés végül Kuncz Aladár és Kemény között történik, hogy miként lehetne összeszedni a különböző gondolkodású írókat. Kemény később csak ezt jegyzi meg: „Én csak otthont adtam harminc embernek, hogy kibeszélhessék problémáikat.” Erről az „otthonteremtésről” Hunyadi Sándor így ír az Ellenzékben, 1926 februárjában: „Egy nagy, négyszögű teremben állunk, melyben még nincs bútor, csak a falak és a faburkolatos mennyezet van rendbe hozva, meg a sárga cserépből rakott kerek, erdélyi kályha ragyog új fényben. Szép, nagy szoba, mi? – mondja Kemény János – világos, levegős. Ezt úgy szeretném berendezni, hogy kényelmesen lehessen benne tanácskozásokat, felolvasásokat tartani. Hogy, ha lehet, itt legyen az erdélyi Helikon.”
Itt kezdődött tehát a marosvécsi írói találkozások története, az „erdélyi Verszália” majd húszéves munkás története. Június 20-án az ország minden szögletébe eljutottak a meghívók: „Ennek a vécsi első találkozónak az volna a célja, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Tamási Áron akkor még New-Yorkból írja Jancsó Bélának szóló levelében: „Olvasom az újságban, hogy Kemény János erdélyi Helikont tervez. Te többet tudsz róla bizonyára. Írtam is neki néhány sort, dicsérvén az eszméjét, de tartózkodtam minden részletbe menő dolog említésétől, bizonyára lesz annyi érzéke, ahogy ismerem őt, hogy a fiatal generációt is bekapcsolja. Illenék és szükséges volna ide legalább hármunknak bejutni.”
Az első marosvécsi találkozó vendégei az alábbiak voltak: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bartalis János, Bárd Oszkár, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyadi Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kós Károly, Kovács Dezső, Kovács László, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyírő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sípos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron és Tompa László.
Robotos Imre írja Tabéry Géza (1890–1958) Szarvasbika című 1924-ben megjelent regénye előszavában (Kriterion, Bukarest 1969), hogy Tabéry felemás érzelmekkel fogadta a marosvécsi meghívást, mert a Szarvasbika megjelenése után peres ügye támadt a Kemény családdal a mű női főszereplője, Teleki Anna ábrázolása miatt. Báró Kemény Simon felesége volt Teleki Anna, a XIX. század elején egy ideig a vécsi várban éltek, s a művelt, gyönyörű Teleki Annáról készült festményt a vár könyvtárában őrizték a második világháborúig. Akkor a húszezres könyvállománnyal együtt, a jelentős számú Barabás Miklós-festménnyel, az emlékíró fejedelem-ős kézirataival együtt ezek a családi értékek is elpusztultak, mint sok egyéb érték. Kemény Simon és Teleki Anna szerepelnek a Szarvasbika című Tabéry regényben a saját nevük alatt. Bolyai Farkas kísérője volt göttingeni diákévei alatt Kemény Simonnak, mindketten Gauss köreiben tanulva, innen a regény egyik eseményszála, melyben Tabéry összekapcsolja Keményné Teleki Anna és Bolyai Farkas személyét, vonzódásukat egymás iránt. (A házaspár egyik fiának, Györgynek volt a gyermeke Ödön, a Kemény János nagyapja.)
Tabéry feszélyezett hangulatát azonban a házigazda egy udvarias mozdulattal feloldotta, és kapcsolatukat a későbbiekben sem zavarta semmi. Tabéry kétszeres jogon is volt jelen Marosvécsen, tagjaként a kilenctagú bizottságnak, amely a megalakult és működő Erdélyi Szépmíves Céh kiadónak a Helikon szervezetébe történő beolvasztását végezte, valamint egy hattagú bizottságnak is tagja, amely az erdélyi magyar színjátszás ügyét fogja előbbre vinni. Tehát afféle vezetésre és irányításra kiszemelt íróként volt jelen. „A Helikon nagyszerűen érezte meg tüstént, az első alkalommal, hogy ki kell küszöbölni a kebeléből mindazokat az ellentéteket, amelyek az írókat az irodalom első éveiben felekezeti és világnézeti szakadékokkal két ellentétes táborra forgácsolnák. A tehetség megbecsülése mindenek felett, volt az irányító gondolatuk”– írja Tabéry az Emlékkönyv című visszaemlékezéseiben. Olosz Lajos így emlékezik vissza: „1926. július 14-én nevezetes nyári délután volt. A marosvécsi vár kőoroszlános kapuja előtt ott állott kissé kipirulva Kemény János. Mellette ifjú hitvese. Várták a legelső összejövetelre egybehívott erdélyi magyar írók érkezését. A várkapu és a szívük is tárva-nyitva volt. Aki léleklátó szemekkel szemlélhette őket, átérezhette, hogy egy jelentős irodalomtörténeti eseménynek szerencsés tanúja.”
Noha az íróközösség száma a későbbiekben változott, jól megfértek a marosvécsi tölgyek alatt a romantikus, a szimbolista, a realista és az avantgárd törekvések. A transzilvanizmus gondolata egységbe tömörítette a különböző pártállásúakat. Ez az íróközösség nem volt a hatóságok által bejegyzett társaság, csak akkor élt a valóságban, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át vendégeskedtek a várban. Majd’ két évtizedes működése alatt megmaradt annak a kötetlen munkaközösségnek, aminek alapítói eltervezték.
A találkozók senkit nem köteleztek arra, hogy feladják elveiket. Kemény maga volt a tapintat, a jóakarat. Biztosította a baráti légkört, a kötetlen beszélgetések szabad vitaszellemét. A véleménykülönbségek és az időnkénti viták ellenére sikerült kialakítani és megőrizni a közös munka feltételeit, jó szellemét. Ha nem is mindig békében, de azért megfért egymás mellett a konzervatív Bánffy Miklós a liberális Kuncz Aladárral és a népi radikális Tamási Áronnal. Megértésre törekedtek a többségi nemzettel, nem egyszer vett részt a találkozókon a román Pen Club alelnöke, Emanoil Bocuţa is.
Dsida Jenő megörökítette a Tükör előtt című önéletrajzi ciklusának egyik darabjában, a Tarka-barka strófákban a vécsi találkozók résztvevőinek alakját (A teljes ciklusban mintegy negyven erdélyi magyar szerző neve szerepel. Ám valamennyiben ott ismétlődnek a legjobbak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Kós Károly, Kuncz Aladár és Tamási Áron.)
…
„Tábortüzetek most is zengve ég
honfoglaló, nagy nemzedék!
Reményik, Áprily és Tompa László
s a mindig zsémbes, mindig harapós,
mindig tettekért parázsló
öreg harcos, a kajlabajúszú Kós
és Kuncz, akit korán elvitt a gyászoló
s a hullócsillag Sípos Domokos,
Nyírő, Tamási, – s még ki fér a listán?
Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán
s ti mindnyájan, tisztelt névsereg,
kiket nem sikerült rímbe róvnom,
Betűországban bölcs miniszterek
s Kovács Laci a szerkesztői trónon!
előttetek most büszkén tiszteleg
hegyes szuronyként büszke irónom.
A veletek való baráti lét
avatta széppé életem felét.
S Kemény János! A térképen kereszttel
jelölik majd, hol áll a vécsi vár
a tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely
s fényt vetett egy elborult, sivár
világba. (Kérlek, János, ne neheztelj,
ha ideírom, amit egy szikár
vén székely mondott rád a faluvégen:
„Báró ugyan, de abbahagyta régen”…
A báróságról Molter Károly is említést tesz a Komor korunk derűje című könyvében: „Édesanyám mindössze egyszer látogatott el hozzánk Erdélybe…bemutattam neki a fiatal Kemény Jánost, megemlítve, hogy János nemcsak író, hanem báró is. Mire anyám engesztelésül megjegyezte: Azért a báró is ember.” (Molter Szerbiában, Verbácon született.)
A harmincas évek közepére emlékezvén egy Kemény Jánosról szóló írásában az akkor fiatal, pályakezdő újságíró, Ruffy Péter így mutatja be a művészpártoló várurat: „Magas férfi volt, szépen metszett fejű, tömött, dús bajuszú, keskeny koponyájú. nagyon tiszte szeme volt, arcán valamely sajátos, bocsánatkérő mosoly bujkált.”
Az íróközösségben Kuncz Aladár és Áprily Lajos szélesebb látóköre dominált, a különböző írói csoportok közti ellentéteket is ők mérsékelték. Ám a helikoni szellem kezdeti ellentmondásainak mélyülése egyre nyilvánvalóbbá vált, mert 1930-ban Áprily Magyarországra távozott, és a következő évben Kuncz meghalt. Helyüket Kádár Imre és sógora, Kovács László próbálta betölteni, kevesebb sikerrel. Reményik és Áprily többször kifejezték levélben aggodalmukat Kemény Jánosnak, és 1933-ban már nem is jelentek meg a marosvécsi összejövetelen.
1933. május 18-án az írók egy csoportja, Berde Mária, Károly Sándor, Molter Károly, Tabéry Géza, Olosz Lajos köröskisjenői otthonában tanácskoztak, és megalapították az Erdélyi Magyar Írói Rendet, egy új kiadói vállalkozást. (EMÍR), majd júniusban a vécsi találkozón be is jelentették az új kiadó megalapítását. Az Áprily és Kuncz Aladár helyét betöltő Kádár Imre és Kovács László befolyása alá került az Erdélyi Szépmíves Céh. 1933-ra komoly gondok merültek fel, előfordult, hogy az írói honoráriumokat nem fizették ki. Karácsony Benő, Bárd Oszkár jogosan tettek panaszt. Az EMÍR megalakulása nem Kemény János, hanem Kádár Imre ellen szólt, akit a Céh spiritus rectorának tekintettek. Az 1933-as találkozón Kádár bejelentette, hogy az ő jogi tanácsára felmentették a Céh anyagi kötelezettségeinek teljesítése alól Bánffy Miklóst, Kemény Jánost és Kós Károlyt, helyükbe kinevezte egyetlen felelős beltagnak a sógorát, a vagyontalan Kovács Lászlót, a Céh lektorát. Ettől kezdve Kádár mozgatta a Céh teljes apparátusát, többször visszaélve Kemény János hiszékenységével. (Kádár – Kheim, illetve Klein – Imre író, szerkesztő, komáromi születésű volt az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója, fiatal diplomásként a Galilei Kör tagja, baloldali érzelmű, az őszirózsás forradalom lelkes támogatója, a Tanácsköztársaság bukása után emigrált, és Kolozsváron telepedett le. Kikeresztelkedett, a választott református egyházában híveket szerzett kissé zavaros misztikus elméleteinek, diakóniai tevékenységet végzett. Újságíró, majd a Nagyvárad–Kolozsvár Magyar Színház igazgató-rendezője. 1944-ben Kemény János szabadítja ki Kolozsváron őt és feleségét a Gestapo fogságából, de a fiukat nem sikerül megmenteni, és elpusztult Dachauban. Kemény János több zsidó származású írónak, művésznek szerezett a zsidó törvények alóli felmentést, külföldre menekítette őket, így a jeles kolozsvári színészt, Kovács Györgyöt. Bátor kiállását 1945 júniusában többek igazolják a népbíróságok előtt. Kádár Imre 1944-ben Magyarországra távozott, Kovács László is, aki pár évvel korábban, 1937-ben kirobbantója volt a transzilvanizmus újraértelmezését megkísérlő „jelszó és mítosz” vitának. Az Erdélyi Lapok 1933. szeptemberi számában így emlékezik az első vécsi találkozó résztvevőire: „Mennyi ember és mennyi különböző szín! Konzervatívok és haladók. Régi nemes formákon csüngők és új formák felé álmodók. Mennyi különböző életfedél alól ment be ez a huszonnyolc ember a vécsi várkastély kapuján, hogy egy közös célon át egymásnak kezet nyújtson.”)
Marosvécsen 1926-tól 1939-ig így is minden nyáron tanácskoztak, a háború kitörése után azonban előfordult, hogy a meghirdetett találkozót le kellett mondani. Az utolsó két összejövetelt már Kolozsváron, Kemény János Múzeum utcai lakásán tartották.
A találkozókról készült jegyzőkönyvek képet adnak az írói társaság működéséről. Bár a dokumentumok jelentős része a háború alatt és után elpusztult (Kós Károly sztánai otthonát, a Varjúvárat felégették, a marosvécsi várat kifosztották, a Céh és az Erdélyi Helikon kolozsvári szerkesztőségének irattárát, már a háború után, papírmalomba küldték), a fennmaradt levelezések, visszaemlékezések alapján be lehet bemutatni, mit végeztek évről évre a Marosvécsen találkozó írók.
Az első összejövetelen, 1926. július 16. és 18. között a vendéglátó Kemény János már az első napon bejelentette, hogy egy 30 ezer lejes alapítványt kíván létrehozni, melyet irodalmi díjként évente oszthatnak ki az arra érdemesek között. A jegyzőkönyv 7. pontjában ez áll: „A Helikon tagjai hálával fogadják a Helikon gazdájának, Kemény János bárónak és bárónénak azt a nagylelkű elhatározását, hogy évenként harmincezer lejt felajánlanak a Helikonnak irodalmi munkák jutalmazására.” Ezt a díjat az első évben Makkai Sándor kapta meg Adyról szóló könyvéért. Ő azonban lemondott a beteg előadóművésznő, Tessitori Nóra javára. A beteg művésznő így köszönte meg az adományt: „Meleg köszönetet kell mondanom a Helikon nagylelkű alapítójának és a harmincezer lejes irodalmi díj adományozójának, mert ők a jótékony forrás, melynek üdítő hűséből nekem is részem jutott.”
A következő évben Kemény János azt indítványozta, hogy állítsanak fel Marosvásárhelyen a kollégium előtti téren egy Bolyai-emlékművet, s e célból 50 ezer lejt ajánlott fel, hogy ebből fizessék az emlékmű-pályázatot. Azt akarta, hogy az emlékmű az erdélyi képzőművészeknek alkalmat teremtsen a nemes versengésre. A tervezett emlékmű mégsem készült akkor el az akkori polgármester, Bernády György aggodalmai miatt. A húszas években a városvezetésben jelen levő liberális pártiak ugyanis számos támadást indítottak a főtéren még álló egykori Petőfi-, Bem- és Kossuth-szobrok miatt. (Dr. Emil Dandea 1922–1926 között volt Marosvásárhely első román polgármestere, majd 1934 és 1937 között ismét jelen volt a város életében, hírhedtté vált panamáiról, bírósági per is indult ellene korrupció és sikkasztás miatt.) A polgármester nem akart ujjat húzni a Dandea-rezsimmel, a kollégium udvarát jelölte ki a szobor helyéül, mondván, hogy ott nincs szem előtt. Ebbe azonban a tervezők, elsősorban Kós Károly nem egyeztek bele. Így a Bolyai-szobor elkészítése elmaradt. Később állítottak egy fekete márványoszlopot a református temetőben a Bolyaiak sírjánál. A kollégium előtt ma álló, s a két Bolyait ábrázoló szoborcsoport Izsák Márton műve az ötvenes évek második feléből.
Az 1928-as találkozón Kemény János újabb összeget, 20 ezer lejt áldoz arra a célra, hogy „az 1929-ben a főgimnáziumban végzett romániai magyar tanulók a magyar irodalom ismeretében tanúsított legkiválóbb eredményéért jutalmazhatók legyenek.” Ettől az évtől Kemény János töltötte be a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság elnöki tisztét egészen 1940-ig. Hozzájárult egy Marosvásárhelyen épülő szanatórium költségeihez is, ahol az erdélyi írók, művészek és családtagjaik gyógyulhassanak, pihenhessenek. A szanatóriumban megfordul később Kosztolányi, Dohnányi Ernő, Móricz Zsigmond is. (A szanatórium a következő években el is készült, igazgató-főorvosa dr. Czakó József volt, aki „az első téglától az utolsó cserépig” az építkezés minden szakaszát felügyelte, külföldi kórházakat, szanatóriumokat keresett fel, hogy tapasztalatokat szerezzen. Később sebészként ő végezte el Romániában az első szívműtétet, egy sebesült katona szívét műtötte meg sikeresen, megmentve ezzel a fiatalember életét. Czakó doktor felesége báró Kemény Katalin volt, az a leány, akit házitanítója, Áprily Lajos Nagyenyeden a magyar irodalom értékeire oktatott.) Az 1928-as találkozón számolnak be arról is, hogy megindul folyóiratuk, az Erdélyi Helikon, melynek programja megegyezik a vécsi írók céljaival, így kapcsolatot teremtett a magyarországi irodalommal, az erdélyi szász, illetve román írókkal, és hozzájárult a fiatal írónemzedék felneveléséhez.
1929 nyarán Kemény javaslatot tett egy, főiskolai hallgatók és a diákok számára ingyenes kölcsönkönyvtár felállítására Kolozsváron. Az 1930-as találkozón először vett részt meghívottként egy-egy felvidéki, illetve délvidéki író. Kuncz Aladár határozatot olvasott fel: „A Helikon írói marosvécsi találkozójukon a Kemény János és Neje irodalmi nagydíjat, melyet az alapítók más adományozók bevonásával ezúttal 100 ezer lejre emeltek fel, egy a mai idők szellemének megfelelő magyar irodalomtörténet megírására tűzik ki. Ennek a műnek az egész magyar művelt magyar társadalomhoz kell szólnia, hogy az irodalomtörténet szeretetét és ismeretét erősítse, a jelentős magyar alkotókat a mai nemzedékhez közel hozza.” A felhívásra Szerb Antal „Invitus nobilis” jelige (Baljós felhők) alatt küldte be pályázatát. Ez, a kiírás követelményeinek eleget téve tartalmazta a bevezetőt, a mű részletes vázlatát, valamint az Eötvösről és Adyról szóló fejezetet. A pályázati feltételeket Makkai Sándor író, Erdély református püspöke fogalmazta meg: „Bontakozzék ki belőle a magyar irodalom és a világszellem kölcsönhatása, de éles körvonalakban emelkedjék ki a műben a magyar zseni minden más néptől különböző sajátossága.” A bíráló bizottság (Makkai Sándor, Molter Károly, Bánffy Miklós és Babits Mihály) jelentésében 1932-ben az állt, hogy ez a jeligés pályázat nyerte el a díjat, melyhez Kuncz Aladár hagyatékából járult még 30 ezer lejes jutalom. A mű 1934-ben jelent meg, és az olvasók máig szinte regényként olvassák, Szerb Antalt pedig ebben az évben meghívták Marosvécsre.
Hogyan zajlottak le ezek a találkozók, és milyen hangulatban? Tompa László üdvözlő szavai talán tükrözik azt a tiszteletet és szeretetet, mellyel írótársai a fiatal Kemény János felé fordultak: „Hat év múltán is változatlan épségben áll a vécsi vár, s meg nem fogyatkozottan itt vagyunk mi is a várban, hogy gazdájának a hat évvel ezelőtti hitet és bizalmat sugárzó tekintetébe belenézve, az egymás közt való gondolat és érzés-kicserélés örömében megújhodva térhessünk vissza a magunk helyére.” És hogyan válaszolt Kemény? „Bármi történhetik ezután, mi előre megyünk, s együtt maradunk, mert egymás világnézetét, irányát, színeit tiszteletben tartó, akaró, a magyar nyelv, az emberi kultúra, a szellemi szolidaritás, erdélyi lelkünk a mi munkaközösségünk alapja, s ezt az idők változása meg nem semmisítheti soha.”
Alig telt el néhány év, és a vécsi írók közül néhányan eltűntek a harctéren, a náci lágerekben és a fogolytáborokban. A marosvécsi vár parkjában is rövidesen kivágták az évszázados fákat. 1933 nyarán még csak a könyvégetések híre jut el a vár kertjében beszélgető írókhoz, közösen tiltakoznak a Dubrovnikban tanácskozó Pen Club íróival (akik közt a román Pen Club magyar alosztályának meghívottjaként ott van Kemény János is).
A találkozók megrendezését ekkor még nem zavarja semmi. Kemény figyelemmel kíséri a Helikon estek szervezését, a pályakezdőkre hívja fel a figyelmet, akiket ugyancsak meghív. Támogatását kiterjeszti a kultúra más ágainak megsegítésére is, így a tudományos munkálkodás felkarolására, felesége mozgalmat indít, melynek eredményeképpen huszonkilenc falu népkönyvtárának felállítását kezdték meg.
1935-ben kerül a kastély parkjába Kós Károly kőasztala, melynek a halott eszmetárs, Kuncz Aladár emlékét örökíti meg. (Később a kőasztal mellé kerül Kemény János végső nyughelye, majd Wass Albert síremléke is. A kőasztal – kissé megrongálódva – ma is ott áll eredeti helyén. A feleség írta 1973-ban a marosvásárhelyi Igaz Szó főszerkesztőjének: „A család kérése volt, hogy férjemet a Kuncz Aladár emlékasztal mellé temessék, és ne az ősök közé, a rideg templomi kriptába, mert, hogy így a Helikonhoz , a havasaihoz is közelebb feküdne, nyugodtabban, a hozzá méltó pihenésre találva.” De akkor, 1935-ben az asztal mellett állók még a Dsida Jenő meleg szavait hallgatják, a köszönetet: „Nélküled nem lett volna soha mindez, ami lett. mert mikor gazdag kufárok elzárkóztak, te adtál a magad kevéséből. Mikor mások elcsüggedtek, te tettekre lobbantottál. Amikor mások tétlenül álmodoztak, te alkottál és építettél. Mert házad fedele alatt a leghidegebb, legharapósabb napokban találtak otthont az elárvult irodalom bujdosó kurucai, az erdélyi gondolat kóbor szegénylegényei.”) 1940-ben Marosvécsen nem volt találkozó, helyette azt decemberben Kolozsváron Kemény Múzeum utcai lakásán tartották meg. Kemény kifejtette, hogy a Helikon íróira még nagyobb feladatok várnak, mint addig. Figyelmeztetett arra, hogy a helikoni munkaközösség fennmaradása a magyar irodalom és művelődés életérdeke. Indítványozta, hogy kéthetenként az írótársak meghívására tartsanak összejöveteleket, ahol megbeszélnék a legfontosabb kérdéseket.
1941-ben Marosvécsen nem volt találkozó. Kós Károly írja egy Áprilynak írott levelében: „A nyáron Vécsen nem lehetett a szigorított ostromállapot miatt, aztán jött München, Bécs, a bevonulás, a felfordulás, az új regát.” A találkozót decemberben családi okok miatt (a báróné legkisebb gyermekét várta), Kolozsváron Kemény János Múzeum utcai lakásán tartották meg. Itt a báró kifejtette, hogy ma, a Helikon íróira tán még nagyobb feladatok, kötelességek várnak, mint eddig. Figyelmeztet arra is, hogy a helikoni munkaközösség fennmaradása a magyar irodalomnak és művelődésnek komoly életérdeke. Indítványozta, hogy kéthetenként valamelyik írótárs meghívására baráti összejöveteleket tartsanak, ahol sor kerülne a legfontosabb kérdések megbeszélésére.
A következő évben, bár Kemény szétküldte a meghívókat, a találkozó elmaradt: a Szovjetunió elleni hadüzenettel egyidejűleg elrendelt rendkívüli állapotban betiltottak minden gyülekezést. Az utolsó találkozó feltehetően 1944. március 29-én volt Kolozsváron, a Múzeum utcai lakásban. Kiss Jenő így ír erről: „A találkozó létszámhiányban zajlott le, a zsidó származásúak nem mentek el. De nem azért, mert Kemény nem hívta volna meg őket. János mindenkit éppen úgy meghívott, mint azelőtt, ezt pontosan tudom. Igaz az, hogy volt valaki, aki arra biztatta Jánost, hogy a zsidó származásúakat ne hívja meg. János ezt a kívánságot megdöbbenve hárította el magától.” Egy 1942-ben fogalmazott nyilatkozatban Tamási Áron így jellemezte írói munkaközösségüket: „…eszményi munkaközösség volt. Nem akart, és nem csinált soha pártos politikát. De akart és csinált erdélyi hagyományokra alapozott nemzeti-népi kultúrpolitikát, mely a szellem törvényeivel és a gyakorlati élet lehetőségeivel mindig számolt, mely józan, megtartó és építő munkával a szellem legmagasabb rendű és mindig nyílt eszközeivel folyt: írással, szóval, közvetlen vagy közvetett cselekvéssel és a személyes magatartás példaadásával….A mindennapi életünkért folytatott küzdelem közben is kötelességünknek tartottuk figyelni a velünk együtt élő népek szellemi életét s ezen át gondolkodását. Nemcsak ennek eljövendő hasznáért, hanem, hogy egy más nép arcába való betekintés által magunkról is helyesebb ismerethez jussunk.”
Ez a „más nép arcába való betekintés” Kemény János számára is erkölcsi paranccsá vált. Csaknem negyedszázadot élt a Felső-Maros mentén, Vécsen, itt került valóban élő kapcsolatba a néppel, románokkal és magyarokkal. A román szántóvető, havasjáró néppel már Alsójárán megismerkedett, az őszirózsás forradalom ide is eljutott következményei miatt. A pálinkagőzös, fosztogató tömeg éppen a főbírót vette üldözőbe, mikor útjukba akadt a kamaszkorú fiú, Kemény János. Már-már életveszélybe került, támadója csak úrvoltát látta benne, mikor a tömegben valaki felismeri a „Batrinu” (az öreg) unokáját, ez menti meg az életét. Az alsójárai egyszerű románok, akiken oly sokszor segített a nagyapa, az emlékét tisztelték az unokában is. A térségben az a legenda járta, hogy a megbomlott elméjű Avram Jancu a század második felében a havast járva éjszakánként be-bejárt a Kemény kúriába, ahol a tornácon a Kemény báró adománya, a tarisznyába rakott élelem, és ruhanemű várta, azt elvitte, vándorolt tovább. Az író Kemény János így emlékezik vissza utolsó művében, a Kakukkfiókákban: „Zúgtak az emberek, én pedig szeretettel gondoltam nagyapámra, a Batrinura, nem csak életemet köszönhettem neki, de ezen a megrázó élményemen felül azt a biztonságot is, mellyel életem legválságosabb napjaiban is rá tudtam bízni a sorsomat az egyszerű, hétköznapi emberekre.”
A Helikon íróinak programjába tartozott az együtt élő erdélyi nemzetek irodalmának, kultúrájának megismerése. Kemény nyitott ajtóval fogadta a román kultúra jeles képviselőit. Emil Isacot még gyerekkorából ismerte és kapcsolatuk később barátivá vált, amikor színházi ügyekben munkatársak lettek. Barátai közé tartozott a zenész Zeno Vancea, a grafikus Tassy Demian, aki illusztrációkat készített a Helikon számára. A költő Octavian Goga gyakran ült kolozsvári kávéházi asztalánál, de elítélte politikai nézeteit. Barátságot ápolt a magyarul is jól beszélő Liviu Rebreanu regényíróval, akinek paraszti tárgyú regényeit igen nagyra becsülte.
Kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolata a román szellemi élet nagyjaival 1945 után sem szakadt meg. 1957-ben Petru Groza, volt kormányfő a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlésének elnöke volt, meleg baráti sorok kíséretében elküldte a Kínáról szóló könyvét Kemény Jánosnak. Marosi Ildikó, marosvásárhelyi irodalomtörténész, a levelezés közreadója, így ír a levél történetéről: „[…] három megilletődött postás kézbesítette ki a levelet, nehogy bántódása essen a fontos küldeménynek. Vagy egyszerűen csak a kisemberek szeretetteljes nagyrabecsülése volt ez a részükről?” A Groza-levél majdnem az 1970-es árvíz martaléka lett, Marosvásárhelyen, a Poklos-patak partján álló szükséglakást, a Kemény család otthonát elöntötte a szennyes ár, de a levelet a megsemmisüléstől mégis megóvta a vastag boríték. A volt miniszterelnök ezt írta neki: „Olvasgatom a nekem küldött A havas dicsérete címmel megjelent baráti soraival ajánlott könyvét, és nyugodt perceimben elkalandozom novelláinak hőseivel Erdély völgyei és hegyei között, tele tüdővel szíva magamba azt a levegőt, amely őseinket éltette. S amelyből erőt merítünk mindannyiszor, valahányszor a sors által messze elvetődve visszatalálunk Erdélybe.” Kemény János válaszleveléből: „Mint Kodály Zoltán és Bartók Béla zenei elgondolásainak híve vallom, hogy az irodalom számára is a nép őrzi azokat a saját kincseket, melyek gyökerét képezik az egyetemesen emberi mondanivalónak, s a hazai tájak csodálata nélkül a nagyvilág szépségeit sem érthetjük meg igazán.” Ezeket a gondolatokat Kemény János egész életművében megtalálhatjuk.
Kemény János működésének a színház is igen fontos területe volt. Amikor a kolozsvári színház az anyagi csőd szélére került, kifizette az adósságot, az ötmillió lejt kitevő összeget erdőbirtokának állófaanyaga eladásával teremtette elő. Jóval később súgta meg Sütő Andrásnak, hogy a két világháború között harmincötezer hold erdeje ment el a színházpártolásra. Azt mondta: „Talán szépapám, az első magyar kőszínház első színidirektora, Káli Nagy Lázár üzen ebben a színházrajongásban kései unokájának?” Kemény neve a 20. századi erdélyi magyar színház életével is összeforrt. Alig huszonhét éves, amikor 1930 elején hozzá fordulnak, hogy a kolozsvári színházat az anyagi csődtől megmentse. 1931-ben veszi át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését, mint elnökigazgató. De már előtte, minden helikoni találkozó napirendjén ott szerepelt a színház ügye. Kemény műsorpolitikájában elsőrendű fontosságú volt az erdélyi drámairodalom ösztönzése. Az 1936-os marosvécsi találkozón drámapályázatot hirdettek meg, az első díjat Tamási Áron darabja, a Tündöklő Jeromos nyerte. 1941-től a kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója lett. A háború éveiben minden eszközzel segítette az üldözött zsidó művészeket. Kimentette a deportálásból Kádár Imrét és családját, élelemmel, pénzzel segítette Kovács Györgyöt, majd elintézte, hogy másokkal együtt a Marosvécsre vigyék munkaszolgálatra a színészt, ahol emberséges keretparancsnok volt a felügyelő. Onnan segítette, hogy Svájcba szökjön. A színház zenekarának bérét – bár fellépésüket az érvényben levő törvények megtiltották – a saját zsebéből fizette hónapokon át, míg valahol biztonságba kerültek. A Gestapo többször felelősségre vonta „nagynémet”-ellenes viselkedéséért. Éjszaka ismeretlenek telefonon akasztófával is fenyegették. Ő, az akkor ötgyermekes családapa igyekezett ennek ellenére mindent megtett a rászorultakért. Szabó Lajos a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola (ma már egyetem) későbbi rektora, ezekben az években a kolozsvári Nemzeti Színház művészeti titkára volt, így idézi fel Kemény János színházvezető, embermentő tevékenységét: „Mindenkivel őszinte, közvetlen és udvarias volt, mindig lehetett rá számítani, s ezt mindenki a legjava munkájával igyekezett viszonozni. Befolyt jövedelmének nagy részét a színházra fordította, hiszen a zsidó színészeken kívül sok muzsikus is állás nélkül maradt. Elsején rendszeresen megjelentek a színházban, én vettem fel János folyószámlájáról az ezreseket, ő meg szétosztotta közöttük.”
A háború után bekapcsolódott a művészek felkutatásába, ő hívja haza Svájcból Kovács Györgyöt, amikor a marosvásárhelyi színház szervezését megkezdik. Kovács György 1971. október 15-én Kemény János ravatalánál így búcsúztatta hajdani megmentőjét: „Amíg éltél, nem engedted, hogy megírják, sem, hogy elmondják, mit tettél. Most, hogy ezen a bolygón utoljára találkozunk veled, mentsél fel a neked tett hallgatási fogadalom alól. Nem tudunk annyi könnyet ejteni, sem annyit visszafojtani, amennyit, te, Jánoska letöröltél mások arcáról. Ha sokan el is mentek már a tanúk közül, sokan elszálltak, elszállingóztak, még vannak, akik tudják, de nem elegen, hogy egy embertelen korban mit tettél a nélkülözőkért, megalázottakért, a sokféle csillagot viselő bélyeges seregért. Én most annak a Kemény Jánosnak mondok köszönetet, aki egy sokaknak már özönvíz előttinek tűnő korban Kolozsváron, a Vasas Otthonban a színpadról leparancsolt, szomorúságukat éneklő komédiásoknak-akik néhanapján szívszorongató bukfenceket vetettek, hogy betevő falatjukat biztosíthassák – kosztümöt, díszletet, festéket és pénzt küldtél, te akkor a „hivatalos” színház fizetés nélküli főigazgatója. És amikor küldöttség ment hozzád, hogy ezt megköszönjék, felálltál a bizony nagy hatalmat jelentő főigazgatói bársonyszékből, és azzal a mosollyal, ami te magad voltál, megtiltottad a hajlongást, a köszönetet, a hálálkodást. Most már nem haragudhatsz érte, de ki mondja el helyettem, hogy amikor reám is szerepet osztottak abban a sokmilliós statisztériában, amire szükség volt a történelem legőrültebb tragédiájának eljátszásához, te voltál az, aki bakancsot, viharkabátot, bekecset adott, pénzt csúsztatott a zsebembe, és úgy engedtél utamra, hogy azt mondtad: ne félj, ez már nem tart soká! Fogunk mi még együtt színházat csinálni! Az élet különös módon végzi a maga „formabontását”. felejthetetlenül őrzöm azt a pillanatot, amikor a tizenkét órás munka után a színészt a báró úr és felesége meleg étellel és friss kenyérrel, mézzel, sajttal várta a Fő utcán, a fasiszta világ kellős közepén azzal a felejthetetlen mosollyal az arcán. Évek múltán, amikor már szétoszlottak fejünk felett a viharfelhők, és hirtelen annyi lett az „ellenálló”, mint csillag az égen, akkor is szó nélkül nem várva érte késő köszönetet, szemérmesen hallgattál mindenről és még annyi minden másról. Köszönjük neked ezt a póztalanságot, sok melegséget, emberséget, amire példáddal te tanítottál. Emlékezni fogunk rá, hogy te az emberek, népek közti megértést, a „barátság húrjait” már akkor is pengetted, amikor még sem divatos, sem jövedelmező nem volt. Életeddel mutattál példát, hogy volt és van és mindig lesz egy nemzedék, amelyik, ha kell, téglát hord, sziklákat görget, vagy éppen szenet éget, hogy felépüljön egy világ, ahol nem átok a születés, nem jótékony megváltás a halál.”
1945. július 23-án Kemény János és Tompa Miklós (Tompa László költő fia) nevére megbízólevél érkezett a frissen megalakult Salamon Ernő Athenaeum részéről a népfrontos Magyar Népi Szövetség megbízásából: vegyenek részt a Marosvásárhelyi Székelyföldi Színház megalakításában, amely egész Székelyföld, de Brassó és környéke részére is biztosítja az előadásokat. Bukarestben jóváhagyták az állandó színház működését, akkori nevén Székely Nemzeti Színház – később Székely Színház – működését Tompa Miklós igazgatásával. Közvetlenül a Székely Színház megnyitása előtt, amikor Marosvásárhely egyetemi várossá válását (a Kolozsvárról ide telepített orvosi egyetem berendezkedését) ünnepelték, Kemény levélben értesült, hogy megszüntetik társigazgatói megbízatását. Szó nélkül vette tudomásul a döntést, dolgozott tovább, minden erejével a színház javát szolgálva. Az első bemutató 1946. március 10-én hatalmas siker, Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjén feledheti a vásárhelyi közönség a múlttá vált megpróbáltatásait.
1952-ben a színház új vezetősége – felsőbb utasításra – az alábbi döntést hozta: „Az Állami Székely Színház igazgatósága értesíti, hogy a színház kebelében működő Munkaperek eldöntésére hivatott Bizottság 1. számú határozata alapján Önnek a munkaszerződését azonnali hatállyal felbontja, illetve az intézet kebeléből elbocsátja.” Könyvtárosként rövid időre még sikerült elhelyezkednie a Kolozsvárról Vásárhelyre áthelyezett Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, de aztán megfosztották minden munkalehetőségtől. Marosvécsről kilakoltatták, és kényszerlakhelyre, egy parányi ház két hátsó szobájába költöztetve élt családjával a vásárhelyi Poklos-patak partján. Később jelentkezett mészégetőnek, oda még felvették.
Hogy milyen világ volt akkoriban, az kiderül Sütő András anekdotának is beillő kis történetéből: „Az ötvenes években egy alkalommal a főtéren sétáltunk. Akkortájt az ismerős arcok még nem tűntek volt el a tömeghullámzásban. Munkálkodni kellett a kalappal. –Adjon isten, méltóságos Uram, hogy tetszik lenni? – Egészség van, a többi eltelik. Hát maguk, Mihály? Egy marosvécsi parasztember volt. Három perc múlva: – Jó szerencsét, Kemény elvtárs! Gratulálok a könyvéhez! Egy pártaktivista volt. Újabb két perc múlva: – Szerbusz, János! Otthagytál bennünket, elé vagy léptetve, van még egy szivarod? Egy mészégető munkás volt. Aztán egy reccsenés az újságban: Mit keres Kemény János a színművészeti főiskola könyvtárosi tisztségében? Egy újságíró volt.”
Egyszer azt kérdezte Csíki Lászlótól a Kakukkfiókák regényének szerkesztése közben: „Tudod, miért volt az én brigádom a legjobb akkoriban? (Tudniillik a mészégetőben.) Mert nálam azok a zsidók dolgoztak, akik a háború alatt kényszermunkán tanulták a kőtörést.” Szabó Lajos hívta meg a színművészeti főiskola könyvtárosi állásába, ahonnan 1958-ban – Sütő András ajánlására – az akkor induló Művészet című lap (a későbbi Új Élet elődje) művészeti rovatához kerül. „Szinte mosolyától nyílott az ajtó” – idézi fel Sütő András azt a percet, mikor másfél évtizedre az új munkatársként közöttünk megjelent. „Nem kérdezte, mi lesz a tennivalója. Félbe maradt terveivel, mint akármelyikünk, roskadásig terhelten ült az íróasztalához. Művészi fogadkozások ügetőversenyében a mondatát ott folytatta, ahol az időjárás abbahagyatta vele. Megíratlan témáit, mint féltve őrzött, régi fényképeket hozogatta be hozzám naponta. Ezek az emlékképek egy tusakodó, a múltnak ablakán is mindig a jövőbe kémlelő írói lelkiismeret tiszta vonalú lenyomatai voltak.”
Sütő András már enyedi diák korában, a háború előtt olvasta Kemény írásait, az Erdélyi Helikont, nagy rajongója volt a helikonistáknak, főleg Tamási Áronnak. Amikor 1958-ban a Művészet című lap művészrovatának vezetését Kemény Jánosra szerette volna bízni, a Párt kérdőre vonta. „Mit csinál, maga Sütő elvtárs ott a lapnál? – Lapot csinálok, mondtam. De hát kikkel csinálja maga a lapot? Olyanokkal, feleltem, akik értenek hozzá. Na de hát muszáj magának bárókat is oda vinni? Mondom, nem bárókra van szükségem, hanem Kemény Jánosra, az íróra. Na, de kérem, bárónőket vitt még maga oda! Nem vittem bárónőket, én „csak” Kemény Zsuzsát, Kemény János leányát, aki jól ír és gépel. Ezen kívül az ő férje Nagy Pál, kiváló és Önök által nagyrabecsült festőművész. Volt a szerkesztőségben egy olyan kis szobácska, amelybe csak két íróasztal fért be, ott rendszerint Jánoska (így hívta mindenki) ült egymaga, ott írta jellegzetes kerekded betűivel regényeit, novelláit, melyek rendre kezdtek megjelenni hosszú kihagyások után. Visszahozták őt az irodalmi életbe.”
Kemény János nem csak Erdély művelődési életét szervezte, nem csak írói találkozókra készült fel tervei ismertetésével, nem csak könyvkiadót indított, pályázatokat hirdetett meg, nem csak a színházat vezette, de író is volt, könyvekbe álmodott egy világot, melyet ő ismert csak igazán. Életműve regényekből, novellákból, a havasok világát bemutató természetleírásokból és ízes vadásztörténetekből áll. Mint író, 1923-ban, éppen húszévesen indul a Tizenegyek című kolozsvári antológiában Kacsó Sándorral, Tamási Áronnal együtt.
Mi késztette írásra Kemény Jánost? Erről így vall a halála után, 1972-ben megjelent Kakukkfiókák című önéletrajzi írásának első kötetében: „Amikor már írni kezdtem, sok olyan fájdalmat sikerült kiírni magamból, vagy ellensúlyozni azzal, hogy az emberi gonoszságoktól elfordulva gyakran igen tudatosan is elfordulva, tárjam karjaim azok felé, akikben igaz emberséget véltem felfedezni.” Hogy nem a feltűnési vágy sarkallta az írói feladatvállalásra, azt megértjük egyik arisztokrata hősének bemutatásából, mely teljes egészében érvényes Kemény Jánosra is: „Amikor valakiben annyi előkelő ősének vére gyűlt össze, mint benne, akkor a gőg feleslegessé válik. Természetesnek tűnik az ilyen ember előtt, hogy ő valami körül nem írható módon más, mint mások. Mégpedig annyira megdönthetetlenül más, hogy ezt már nem kihangsúlyozni, hanem inkább tapintatosan rejtegetni kell. Elvégre nem kellemes, ha az ember állandóan úgy érzi magát, mint kirakatba tett, kifényesített, felcédulázott áru. Jobb így, ha elvegyülhet a többi között, s a minőséget csak befelé, diszkréten hordozza magában.” Írói alapállását így fogalmazza meg: „Nyitott szemmel és nyitott szívvel járom a világot, s amit látok, érzek hallok, csöndben föl-följegyezgetem. Íródeák vagyok csupán, s gazdám, az Örökkévalóság elvégzi majd a válogatás munkáját.”
Első önálló könyve, az 1928-ban írt Kákoc Kis Mihály című regény egy fiatal falusi legényről szól, aki a háborúban megismerkedett egy új eszmével, a bibliatanulók naiv, passzív humanizmusával, majd visszatérve falujába, választottja segítségével olyan dolgok felé irányul figyelme, amelynek segítségével megtalálta az örök jövendő élő szimbólumát. 1934-ben készült el a Kutyakomédia című regénye, amelynek bevezetőjében írta: „Ha nekivágok a hegyoldalnak, talán már félóra alatt felérkezem az Istenszéke tetejére, honnan végtelen mezőket, ezüstszínű vizeket, falvakat, messzi városokat simogathat kalandozó tekintetem. Itt született ez a könyv a vécsi vár és az Istenszéke között. Köszönöm az embereknek, akik néha megbántottak, köszönöm az életnek, mely néha megijesztett, hogy ősi családi fészken, birtokon s az erdélyi élethivatáson kívül a Pávaházat is rám testálták, hol nemes szívű elődök nyomait kutatva, kézzel ácsolt fakunyhóban, csendes szavú hegyi emberek világában összetalálkoztam könnyezve-mosolygó játékos önmagammal. Néhány hegyen, folyón, patakon, völgyön kívül nincsenek regényemnek valóságból vett szereplői. Alakjaimat nem másoltam létező emberekről, és képzelt helyen, képzelt vidéken folyik a cselekmény.” A regény Kakukk Gáspár százholdas magyar parasztgazda története. 1938-ban jelenik meg novelláskötete, az Ítéletidő. Jóízű, üde havasi történetek ezek, legtöbb írása személyes élményekből, az emberekkel történt találkozásokból, ismeretségből fakadt. A címadó novella a Kemény-birtokon pusztító 1934-es tűzvészt is felelevenített a kötet címadó novellájában örökíti meg: az együttélés, az összefogás, az egymásrautaltság erejét jelképezi. A havason edzett lelkek hamar megtanulják, hogy együtt pusztulnak a nagy tűzvészben, ha nem segítik egymást. A havasi ember, az állat, a szikla misztikus egységben éli azt a magasabb életet, mely messzebbre lát, mint a síkföldi ember. Gazdag havasi világ tárul elénk ezekben a történetekben, nagyszerűen megrajzolt figurákkal. Olyan ember vallomásai ezek, aki fél életét a havason tölti. „Az örökkévalóság lengi be az Ítéletidő havasát, írja Kádár Imre az Ellenzék 1939. áprilisi számában, s ennek távlatából kicsinyesnek, múlandónak tűnik a korszak vad tülekedése.”
Következő könyve – Koko és Szokrates – tele van egzotikummal (1940), egy Földközi-tengeri utazás élményét örökítette meg. 1940-ben, selyemfiúk, hajóskapitányok, vadászkalandokat kereső angol úriasszonyok szerepelnek benne. A kötet legszebb darabja a Miss Laura Bristol, egy Kis-Ázsiában élő angol hölgy szomorú története. Ez egyben Kemény vallomása a hűségről, a barátságról, a szeretett föld megtartó erejéről, s arról, amit hamarosan az európaiak is érezni fognak: a háborús gyűlölködés nem csak fegyverrel öl embert, de a lelket is megmérgezi.
A háború, az embert próbáló sorsforduló sem ingatta meg Kemény emberszeretetét, a pusztításokon, kisemmizéseken, megaláztatásokon túllépve sem lett hűtlen az íráshoz. 1957-ben A havas dicsérete kötetébe régebbi novelláit válogatta, de már új élménnyel telítődik A mandolin című novellája. A mészégető kemence és környezete attól válik hitelessé, amit a szerző ezekben az években maga is átélt. Regénye, kisregénye készül az ötvenes években. A Vadpáva és a Farkasvölgy a tájjal, a havasok világával történő összeforrottságról tanúskodik. 1965-ben lát napvilágot a Víziboszorkány, egy nagy szenvedély látlelete, a harácsolás, a vagyongyűjtés, az önzés ölt testet e Maros menti női Harpagonban, Jolkában. Aztán visszatért a havasok derűs, felszabadító, megnyugtató világához az 1968-ban megjelenő Halász, vadász, madarász című kötetében.
Később a gyerekkor világa felé fordult, régi terve volt az önéletírása, amelynek első kötete 1970-ben készül el. Ebben a gyerekkor éveit mutatja be a felnőttkor felé vezető úton, 1904-től, a hazatéréstől az iskolás éveken, az első kalandokon át az őszirózsás forradalomig. Hogy milyen hatással voltak az érzékeny kisfiúra a történelmi események, a történelmi személyiségekkel (például Tisza Istvánnal) való találkozások? Nem tudjuk pontosan, de azt igen, hogy elvezettek a kastélyból a művészetpártoló közéletig. Könyve kiadását a szerző már nem érte meg: a Kakukkfiókák 1972-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál.
Tamási Áron mondta volt, hogy nem csak az írók választják maguknak működési területül az irodalmat, olykor az irodalom is választ magának arra érdemeseket. A Kakukkfiókákat elolvasva követhetjük, hogyan kezdődött el ez a kiválasztás Kemény esetében. A lírai emlékképek mozaikjaiból felsejlő önarckép felvázolását kísérhetjük nyomon, mert az író semmit se titkol el, ami számára valamikor szép volt, és elősegítette személyiségének alakulását.
1971. október tizenötödikén meleg őszi délután volt, a kastély még megmaradt ősi fáinak hajladozó ágai kísérték a vécsiek ősi protestáns énekeit, ahogyan búcsúztatták nagy halottjukat. Kemény János tiszteletes nem prédikált többé a marosvécsi református templomban, nagy ünnepekkor, ahogyan szokott, hiszen teológiai képzést is kapott. „Akkor ragyogott legszebben ez az ősi templom, amikor János hirdette benne az Isten az igéjét”– emlékezett felesége, Auguszta asszony Adamovics Sándor Az igehirdető Kemény János című írásában. A vécsiek megtartották jó emlékezetükben, Béltelei Mihály így emlékezett rá: „A báró igazi úriember volt. őt a köszönésben nem lehetett megelőzni, mindig előre és nagy kalaplevevéssel üdvözölt, szégyelltem is, hogy nem tudok én nála a jó napot kívánásban gyorsabb lenni. Nem csak író és földbirtokos, de pap is volt, azt is kitanulta. A vécsi nép nem templomba járó nép, de amikor megtudtuk, hogy ő prédikál, az egész falu ment az Isten házába. De szépen tudott a báró úr prédikálni!” Nem énekelt, de ott volt egy öreg, széles bőrtüszős, fehér ingbe, gatyába öltözött román ember, hosszú pásztorbotjára támasztotta ősz fejét, nem törődött a gyászolókat figyelő szemű idegenekkel, könnyezett, mert nagy embert siratott – emlékezik Huszár Sándor író.
Szőcs Kálmán írta Kemény János temetéséről: „a szertartás megkezdése előtt lenéztem a vécsi sírba. Föl volt virágozva belülről tarka csokrokkal a szürke, agyagos föld is. És virágokat szórt a marosmenti nép mindenhova, ahol a végeláthatatlan temetési menet kanyargott. Ó, ha már meg kell halni, így érdemes: csupa virággal, hulló csillagként. Vagy hát nem is…élni érdemes csupán úgy, ahogy Kemény János élt.”
Szőcs Kálmán, akinek neve azóta fájdalmas mementóként szerepel Hervai Gizella Siratófal című versének egyik soraként Szilágyi Domokos, Nagy Kálmán neve mellett, így folytatja A Vadász halála című emlékező írásában: „Tudta bizony, hogy érdemes élni, mert hitte élete legválságosabb pillanatában is, hogy jó az ember, ha nem másért, hogy föltalálta az írás gyönyörű tudományát, melynél nagyobb csodát nem tapasztalt ez a gyermeklelkű ember több, mint fél évszázadon át…Most már újra benépesül a halandók által föl nem fogható csoda folytán a vécsi, ezidáig annyira elhanyagolt asztal. Hiszen hazajött a nagy vendégváró, s hívja újra barátait. […] Fölkeresünk majd minden őszön, szőke napok hajfonatának borulásakor Marosvécsen. És mintha semmi, de semmi nem történt volna, leülünk köréd, hogy hallgassuk halk szavad, csodáljuk szálfaéleted. Mert valóban nem történt semmi különös. csak meghalt a vadász, akinek őzek ettek a tenyeréből!”
Sütő András így emlékezett arra a napra: „Kemény János minden idők egyik legnagyobb erdélyi magyar kulturális mecénása volt. Mai napig is méltánytalanság közönyét szenvedi. Halhatatlan művek születtek Kemény János anyagi támogatása folytán. Soha nem láttam még olyan ragaszkodó és gyászoló tömeget, mint a marosvécsit, amely elkísérte őt utolsó útjára. És amikor először s utoljára lépdeltem magam is a rózsaszőnyegen, mert hiszen koporsóját kísértem, a virággal borított főúton, végig a falun, föl a tisztásig, ahol eltemettük Kemény Jánost. A Helikon kőasztala áll ott, ahonnan el lehet látni az Istenszékéig.”
Szépréti Lilla újságíró, akivel Kemény János az Új Életnél dolgozott, Régi és Új világ című kötetében (. Dacia Könyvkiadó, 1981 Kolozsvár–Napoca) emlékezett kollégájára: „Amikor a vár történetéhez anyagot gyűjtöttem, felkerestem Kemény Jánost, hajdani kollegámat, akivel rövid ideig összeért az íróasztalunk az Új Élet szerkesztőségben. Otthonában ültünk, e kis szigeten, ahol néhány ritka szépségű tárgy felidézte Marosvécs fénykorát. Hátradőlt a karosszékben, s valami ifjonti rajongással az arcán, amit annyira szerettünk benne, szürcsölte az angol teát, s egészen elmerült az emlékezésben. Ősszel meghalt. Marosvécsre kívánkozott, és az autós-gyalogos gyászmenet a várostól, ahonnét elindították, valósággal Vécsig, a nyitott sírgödörig ért. Ha végigszemlélte volna, mondjuk, a lakótorony ablakából, mint kapaszkodik fel szerpentineken koszorúkkal, virágcsokrokkal megrakottan a tikkasztó őszi napsütésben a sokféle tarka nép: rokonok és barátok, a környéki falusiak, akik őt „vörös bárónak” nevezték, a kíváncsiak és oda furakodók, talán megkönnyezi, talán ki is neveti-jellegzetes gyöngyöző nevetésével-a saját temetését. Őérette ekkora felhajtás? […] Akkor volt elemében, ha segíthetett. Zarándokhelyünk most már az író-mecénás sírja is az emlékterhes park fái alatt.”
A nagy mecénás végső nyughelye, a parkja a kastéllyal nem lett az Írószövetség tulajdona, ahol Sütő András kezdeményezésére Alkotó Házat, művész üdülőt létesíthettek volna. 1949-ben, az államosítást követő napokban a tulajdonost kényszerlakhelyre száműzték, az épületet minden bennlevő értékével állami tulajdonba vették. A vécsi várba egészségügyi intézményt telepítettek, mentálisan sérült gyermekek és fiatal felnőttek intézete volt az 1990-es évek végéig. Hogy milyen sors várt a Kuncz Aladár-kőasztalra és környezetére, azt jól érzékelteti Kemény feleségének egyik levele: „A vaddisznók feltúrták télen a hantot, az őzek és juhok lelegelték róla nyáron a virágokat. A kőasztal már lassan ki se látszik a szaporodó monogramok alól, s a vár felől szünet nélkül odahallatszik a rácsos ágyak, rácsos ablakok szerencsétlen foglyainak üvöltése. Ha arra járna, ne a vár felé térjen, mert lehet, hogy be se engedik a kapun.”
„A Kárpát-medencei nemességet szórványnak lehet nevezni, mert már szinte „kikoptak” a nemzeti emlékezetből” – mondja Margittai Gábor egy interjúban, amikor a megjelenő új könyvéről, a Láthatatlan kastélyról kérdezték. „Mennyit tudnak megőrizni az utódok a kastélyukból, sok száz éves történetükből? A noblesse oblige kultúrája és ethosza megmaradt bennük, őrizték titokban, csöndesen, nem mellüket verve, nem mindenféle operettjelmezekbe öltözve, hanem belső főnemesként.” Arról beszél, hogy az erdélyi arisztokrácia példát mutat abban, hogy vissza lehet perelni, föl lehet újítani elkobzott, kifosztott kastélyokat, és újra magyar központokat lehet létesíteni olyan településeken is, ahol már alig élnek magyarok. Ez a kastély-visszafoglaló mozgalom remekül működött, de egy ideje kezd visszájára fordulni a folyamat, mert a román állam mindent elkövet, hogy a kastélyokat visszavegye, visszaállamosítsa. Trianon után a magyar arisztokraták birtokainak hetven-nyolcvan százalékát elvették, az úgynevezett romániai földreform során, 1949-ben pincelakásokba kényszerítették őket, sokakat megöltek vagy lágerekbe, munkatáborokba hurcolták. Mindezek után ezek az emberek urak maradtak, nem fennhéjázó, pökhendi módon, hanem erkölcsi értelemben, mondja Margittai Gábor. (A szórvány erkölcse, interjú Margittai Gáborral, In Magyar Krónika, 2021. február)
A marosvécsi kastélyt hosszú évek pereskedése után kapta vissza a Kemény család. Az épületet helyenként a felismerhetetlenségig átalakították, de talán ez mentette meg attól, hogy lerombolják és köveit széthordják. Ma, a visszaperlés után a kastély tulajdonosai keresik a megoldást, hogyan lehetne a kastélyt a nemzeti kultúra szolgálatába állítani. A vécsi kastélyt az egyik Kemény unoka vigyázza, ő mutatja meg az érdeklődőknek, beszél nagyapjáról, aki soha nem mesélt nekik, unokáknak a család megpróbáltatásairól, csak arról, ami szép a világban: a természet, a vizek, az erdők, az emberek, a havas világa.
Paks, 2021
Források:
Kemény János: Levél az olvasóhoz. In Pásztortűz, 1934/15.
Jánosi Andor: Kutyakomédia. In Pásztortűz, 1934/15.
Kádár Imre: Kákoc Kis Mihály In Erdélyi Helikon, 1929/7.
Kádár Imre: Kemény János: Ítéletidő In Ellenzék, 1939/82.
Hunyadi Sándor: A marosvécsi kastélyban. In Ellenzék, 1926. február
Tabéri Géza: Emlékkönyv. Erdélyi Szépmíves Céh, 1930.
Közelképek – Húsz romániai magyar író. Kriterion, Bukarest, 1974.
Sütő András: A mecénás metamorfózisa. In Istenek és falovacskák. Kriterion, 1973.
Huszár Sándor: Az író asztalánál. Kriterion 1963.
Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Kriterion 1982.
A Hét Évkönyve. 1981.
Beke György: Tolmács nélkül. Kriterion
A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. Kriterion 1981.
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság levelesládája. Kriterion
Molter Károly: Szellemi belháború, Korunk derűje
Tamási Áron: A jégtörő gondolatok
Hunyadi Sándor: A három kastély
Kemény János levelesládája. Közreadja Marosi Ildikó In Művelődés 1978/3.
Marosi Ildikó: Diákévek Bécsben In Utunk 1978. szeptember
Huszár Sándor: Halotti beszéd. In A Hét, 1971. október 15.
Szőcs Kálmán: A Vadász halála. In Vörös Zászló, 1971. október 17.
Szőcs Kálmán: Kemény János emlékezete. In Igaz Szó, 1971. november
Marosi Ildikó: Így indult a Helikon irodalomtörténeti dokumentumo.k In Utunk, 1976. július 16.
Az elfelejtett színház – Kemény János hajdani kérdéseire válaszol Kovács György. In Magyar Nemzet, 1977. február 6.
Fábián Ernő: Továbbélő hagyomány. In Tiszatáj, 1972./11.
Rácz Székely Győző: Erdélyi barangolások In Élet és Irodalom, 1973/16.
