Ötven éve, 1971. október 15-én tízezrek búcsúztatták a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Kemény Jánost, az erdélyi magyar irodalom legnagyobb mecénását.
Ki volt ő valójában? Az ezerholdas erdőbirtokos? Az író, színházvezető? Vagy csupán a „mannatermészetű” ember, ahogy Sütő András nevezte őt?
Ősei között emlékíró erdélyi fejedelem is akadt, nevezetesen Kemény János a Bethlen Gábort követő évtizedekben. Anyja révén magáénak vallotta a skót újvilági pionírokat, nagyanyja révén az első kolozsvári kőszínház igazgatóját, Káli Nagy Lázárt, de a Hunyadit megmentő Kemény Simon vitézt is. Amikor azonban 1904-ben az éppen egyéves Jánossal, két nővérével és világszép édesanyjukkal befutott a kolozsvári állomásra a vonat, a Keményeknek más dolguk volt, mint az ősökön merengeni. Az volt a kérdés, hogy ki gyámkodjon az árvák felett?
Apja, báró Kemény István (1863–1904) Amerikában halt meg, ahova nem a kalandkeresés, hanem a családi ítélkezés vezette. Akkoriban előfordult, hogy valaki a barátja kérésére váltót írt alá nagyobb összegről. Az adós viszont most megszökött, és a jóhiszemű huszárhadnagy Istvánnak Bécsben kellett volna fizetnie az adósságot. A marosvécsi vár ura, a nagyapa testvére, Kemény Kálmán fizetett helyette, de feleségének, Bánffy Polixénának az volt a kikötése, hogy hagyja el Erdélyt, s költözzön a messzi Amerikába. A fiatal arisztokrata így lett dokkmunkás, vendéglői mosogatólegény, szállodai liftkezelő, de lassan felküzdötte magát, jobb állásba, méltóbb anyagi körülmények közé. Pittsburgban vette feleségül a skót bevándorló családból származó Ida Berenice Mitchellt (1871–1956), akitől három gyermeke született: Gizella, Berenice és János. Az apa nélküli család kénytelen hazatérni Erdélybe.
1907-ben a négyéves kisfiút Kemény Ákos, az apja legidősebb testvére vette magához Marosvécsre. A vár ura és felesége, mivel nem volt gyermekük, a kisfút tették meg örökösüknek. A kisfiú ilyennek látta a várat: „Ehhez hasonlót én még nem láttam: a várfal, s mindenek fölött az ötszögletű donzson bástya [főtorony, vagy öregtorony, a legvastagabb falu, legerősebben megépített torony] úgy feszült a magasba, mintha át akarta volna lyukasztani villámhárítós csúcsával az égkupolát. Szép volt és félelmetes.”
Így dőlt el hősünk sorsa, és ezzel együtt jórészt a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom sorsa is. Az Amerikába üldözött Kemény István árvája, a néhai Kemény János fejedelemtől nemzedékről nemzedékre öröklődött várkastély és erdőbirtok várományosa lett. Tanulóévek következtek Alsójárán, majd Nagyenyeden. Kolozsváron először a Református Kollégiumba járt, de érettségizni az unitárius kollégiumba ment át, ugyanis a család egyik része, a Káli Nagyok unitáriusok voltak. Kolozsváron a legjobb barátja Jancsó professzor két fia, Jancsó Béla, a későbbi diákvezér és Jancsó Elemér, a majdani irodalomtörténész. Osztálytársuk volt egy másik Jancsó is, a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert belső munkatársa, a majdani kétszeres Kossuth-díjas Jancsó Miklós tudós akadémikus, akit szintén Nobel-díjra terjesztettek fel gyógyszertani kutatásaiért.
A romániai magyar irodalom elindításában jelentős szerepük volt a kolozsvári Református Kollégium diákjainak. Lapjuk, a Remény közölte az írással barátkozó fiúk első munkáit. A szerkesztőjük, Jancsó Béla létrehozta a Gyulai Pál Önképzőkört, ahol felolvasták első írói próbálkozásaikat. Irodalmi próbálkozásokkal a Tizenegyek Antológiában jelentkeztek, ahol Kemény János versekkel debütált (Versek – elbeszélések – tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól, erdélyi művészek rajzaival. Kolozsvár, 1923). A lap terjesztését az újságíró Tamási Áron ötlete nyomán diáklányok vállalták. Az ott indulókból többen írók lettek, így Tamási, Kacsó Sándor, Balázs Ferenc.
A vécsi vár, a hatalmas erdőbirtok, a gazdálkodás, az ezzel járó kötelesség más pályára küldte Keményt, mint amit szeretett volna. Bécsben erdőmérnöknek tanul, barátai között ott találjuk Kassák Lajost és Balázs Bélát. Az Alt Wien kávéházban találkoznak a magyar emigránsok, a modern művészetről, Picassóról beszélgetnek. Itt éri a hír, hogy meghalt Ákos nagybátyja, és át kell átvennie a birtokot, a vécsi örökséget. Fiatal még, nincs készen a feladatra, de nem léphet vissza. Segít a sors, a véletlen Marosvécsre hozza a messzi földről érkező idegeneket, az angol-görög származású Augusta Patont és bátyját. A fiatal báró megérzi, hogy Augustában rátalált a társára, a házasság hirtelen elhatározás kérdése volt, de egy életre szól. A boldog és fiatal szülők családjába egymás után érkezik a hat gyerek.
Marosvécsen, az Istenszéke alatti nagy rengetegben, a Görgényi-havasok aljában lesz házigazdája annak az írói csoportosulásnak, akik kitűzött célja az erdélyi irodalom felélesztése volt. A különböző pártállásúakat viszonylagos egységbe tömörítette egy eszme, a transzilvanizmus ideológiája. Léteztek irodalmi társaságok 1918 előtt is, például a Marosvásárhelyen működő Kemény Zsigmond Társaság, de ezek inkább a konzervativizmus jegyében működtek. A fiatalok azonban szeretettek volna más fórumhoz is jutni, és megtörni a főváros, Budapest hegemóniáját. Kós Károly már 1912-ben szerkeszti Sztánán a Kalotaszeg című kiadványát, amelyben síkra szállt az erdélyi értékekért. Szentimrei Jenő körében, az Új Erdély mellett ott találjuk a későbbi helikonos írók zömét, Áprily Lajost, Berde Máriát, Reményik Sándort. Ők vállalják Erdély kulturális hagyományának ápolását, hirdetik a nemzetiségekkel való együttműködés fontosságát, és a kulturális autonómia eszméjét. És vállalták a kisebbségi sorsba került magyarság eszmei irányításának feladatát is.
Noha az 1919. december 9-én Párizsban aláírt kisebbségi szerződés lényegi pontját, a magyar és a szász közületek önkormányzati jogát vallási és tanügyi kérdésekben elfogadták, a megvalósításukra mégsem került sor. Sőt, a kisebbségi létben élő értelmiségre egyre súlyosabb gondok nehezedtek. A polgári radikálisok mellett a népi radikálisok, így Kós Károly, Tamási Áron, majd a Budapestről hazatért Benedek Elek a székelyföldi, kalotaszegi, Körös-vidéki földművesekben látták politikájuk alapját. 1921-ben, a Kiáltó Szóban Kós Károly fogalmazta meg a transzilvanizmus egyik alaptételét: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára!” Majd így folytatta: „Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transilvania, vagy bármi nyelven nevezte is és nevezi a világ, külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel.” Ezek a mozgalmak lassan ébrednek rá arra, hogy a kulturális életben keressék az érvényesülést, s ezért az irodalmi intézményeknek különleges szerep jutott. Gyarapodtak az irodalmi társaságok, sokasodnak a folyóiratok, napilapok, mellékletek. Csak 1919 és 1929 között 330 erdélyi magyar nyelvű lap, újság létezett. Marosvásárhelyen Osvát Kálmán elindítja a Zord Idő című lapját, Brassóban a Brassói Lapok hirdetik az igét, Váradon Tabéri Géza szerkeszti a Magyar Szót, Aradon a Periszkóp jelenik meg Szántó György szerkesztésében. Kolozsváron több lap is indul. A legjelentősebb talán a Pásztortűz, melyet Reményik Sándor, Nyírő József, Áprily Lajos, Dsida Jenő és Gyallay Domokos szerkesztenek. De ugyanitt 1921 óta létezik a Napkelet Paál Árpád, Ligeti Ernő, Kádár Imre és Szentimrei Jenő szerkesztésében. Megszületik az első marxista szemléletű lap is, a Korunk. Fellendült a könyvkiadás, szaporodtak a kiadóvállalatok, és számos csődbe ment vállalkozás után Kós Károly, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Nyírő József Paál Árpád és Zágoni Dezső 1924-ben megalapítják az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, majd 1928-ban megindíthatták az Erdélyi Helikon folyóiratot.
1926 nyarán Kemény János azzal a tervvel jött haza Kolozsvárról, hogy meghívjon a vécsi várába harminc írót. Felvázolta egy írótalálkozó tervét, egy megalapítandó írói társaságot. Olosz Lajos így emlékezik vissza: „1926. július 14-én nevezetes nyári délután volt. A marosvécsi vár kőoroszlános kapuja előtt ott állott kissé kipirulva Kemény János. Mellette ifjú hitvese. Várták a legelső összejövetelre egybehívott erdélyi magyar írók érkezését. A várkapu és a szívük is tárva-nyitva volt. Aki léleklátó szemekkel szemlélhette őket, átérezhette, hogy egy jelentős irodalomtörténeti eseménynek szerencsés tanúja.”
Noha az íróközösség száma a későbbiekben változott, jól megfértek a marosvécsi tölgyek alatt a romantikus, a szimbolista, a realista és az avantgárd törekvések. A transzilvanizmus gondolata egységbe tömörítette a különböző pártállásúakat. Ez az íróközösség nem volt szabályos, a hatóságok által bejegyzett társaság, csak akkor élt a valóságban, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át vendégeskedtek a várban. Majd' két évtizedes működése alatt megmaradt annak a kötetlen munkaközösségnek, aminek alapítói eltervezték. A találkozók senkit nem köteleztek arra, hogy feladják elveiket. Kemény maga volt a tapintat, a jóakarat. Biztosította a baráti légkört, a kötetlen beszélgetések szabad vitaszellemét. A véleménykülönbségek és az időnkénti viták ellenére sikerült kialakítani és megőrizni a közös munka feltételeit, jó szellemét. Ha nem is mindig békében, de azért megfért egymás mellett a konzervatív Bánffy Miklós a liberális Kuncz Aladárral és a népi radikális Tamási Áronnal. Megértésre törekedtek a többségi nemzettel, nem egyszer vett részt a találkozókon a román Pen Club alelnöke, Emanoil Bocuta is. Mindig hangot adtak az európai műveltség fontosságának.
Az íróközösségben Kuncz Aladár és Áprily Lajos szélesebb látóköre dominált, a különböző írói csoportok közti kirívóbb ellentéteket ők mérsékelték. Ám a helikoni szellem kezdeti ellentmondásainak mélyülése egyre nyilvánvalóbbá vált, mert 1930-ban Áprily Magyarországra távozott, és a következő évben Kuncz meghalt. Helyüket Kádár Imre és sógora, Kovács László próbálta betölteni, kevesebb sikerrel. Reményik és Áprily többször kifejezték levélben aggodalmukat Kemény Jánosnak, és 1933-ban már nem is jelentek meg a marosvécsi összejövetelen. 1933. május 18-án egy csoport író, Berde Mária, Károly Sándor, Molter Károly, Tabéry Géza, Olosz Lajos köröskisjenői otthonában tanácskoztak, és megalapították az Erdélyi Magyar írói Rendet, egy új kiadói vállalkozást. (EMIR), majd júniusban a vécsi találkozón be is jelentették az új kiadó megalapítását. Az Áprily és Kuncz Aladár helyét betöltő Kádár Imre és Kovács László befolyása alá került az Erdélyi Szépmíves Céh. 1933-ra komoly gondok merültek fel, előfordult, hogy az írói honoráriumokat nem fizették ki. Karácsony Benő, Bárd Oszkár jogosan tettek panaszt. Az EMÍR megalakulása nem Kemény János ellen irányult, hanem Kádár Imre ellen szólt, akit a Céh spiritus rectorának tekintettek. Az 1933-as találkozón Kádár bejelentette, hogy az ő jogi tanácsára felmentették a Céh anyagi kötelezettségeinek teljesítése alól Bánffy Miklóst, Kemény Jánost és Kós Károlyt, helyükbe kinevezte egyetlen felelős beltagnak a sógorát, a vagyontalan Kovács Lászlót, a Céh lektorát. Ettől kezdve Kádár mozgatta a Céh teljes apparátusát, többször visszaélve Kemény János hiszékenységével.
Marosvécsen 1926-tól 1939-ig minden nyáron tanácskoztak, a háború kitörése után azonban megtörtént, hogy a meghirdetett találkozót le kellett mondani. Az utolsó két összejövetelt már Kolozsváron, Kemény János Múzeum utcai lakásán tartották.
A találkozókról készült jegyzőkönyvek képet adnak az írói társaság működéséről. Bár a dokumentumok jelentős része a háború alatt és után elpusztult (Kós Károly sztánai otthonát, a Varjúvárat felégették, a marosvécsi várat kifosztották, a Céh és az Erdélyi Helikon kolozsvári szerkesztőségének irattárát papírmalomba küldték, ez utóbbit már a háború után), a fennmaradt levelezések, visszaemlékezések alapján be lehet bemutatni, mit végeztek évről évre a Marosvécsen találkozó írók.
Az első összejövetelen, 1926. július 16. és 18. között a vendéglátó Kemény János már az első napon bejelentette, hogy egy 30 ezer lejes alapítványt kíván létrehozni, melyet irodalmi díjként évente oszthatnak ki az arra érdemesek között. A következő évben azt indítványozta, hogy állítsanak fel Marosvásárhelyen a kollégium előtti téren egy Bolyai-emlékművet, s e célból 50 ezer lejt ajánlott fel, hogy ebből fizessék az emlékmű-pályázatot. Azt akarta, hogy az emlékmű az erdélyi képzőművészeknek alkalmat teremtsen a nemes versengésre. A tervezett emlékmű mégsem készült akkor el az akkori polgármester, Bernády György aggodalmai miatt. A húszas években a városvezetésben jelen levő liberális pártiak ugyanis számos konfliktust és sajtópolémiát indítottak a főtéren még álló egykori Petőfi-, Bem- és Kossuth-szobrok miatt.
Az 1928-as találkozón Kemény János újabb összeget, 20 ezer lejt áldoz arra a célra, hogy „az 1929-ben a főgimnáziumban végzett romániai magyar tanulók a magyar irodalom ismeretében tanúsított legkiválóbb eredményéért jutalmazhatók legyenek.” Ettől az évtől Kemény töltötte be a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság elnöki tisztét egészen 1940-ig. Ágyalapítványt tett, és hozzájárul egy Marosvásárhelyen épülő szanatórium költségeihez, ahol az erdélyi írók, művészek és családtagjaik gyógyulhattak, pihenhettek. Az 1928-as találkozón számolnak be arról is, hogy megindul folyóiratuk, az Erdélyi Helikon, melynek programja megegyezik a vécsi írók céljaival. Ez kapcsolatot teremtett a magyarországi irodalommal, az erdélyi szász, illetve román írókkal, és hozzájárult a fiatal írónemzedék felneveléséhez.
1929 nyarán Kemény javaslatot tett egy, főiskolai hallgatók és a diákok számára ingyenes kölcsönkönyvtár felállítására Kolozsváron. Az 1930-as találkozón először vett részt meghívottként egy-egy felvidéki, illetve délvidéki író. Kuncz Aladár határozatot olvasott fel: „A Helikon írói marosvécsi találkozójukon a Kemény János és Neje irodalmi nagydíjat, melyet az alapítók más adományozók bevonásával ezúttal 100 ezer lejre emeltek fel, egy a mai idők szellemének megfelelő magyar irodalomtörténet megírására tűzik ki. Ennek a műnek az egész magyar művelt magyar társadalomhoz kell szólnia, hogy az irodalomtörténet szeretetét és ismeretét erősítse, a jelentős magyar alkotókat a mai nemzedékhez közel hozza.” Szerb Antal „Invitus nobilis” jelige (Baljós felhők) alatt küldi be pályázatát, mely a kiírás követelményeinek eleget téve tartalmazta a bevezetőt, az egész irodalomtörténet részleges vázlatát, valamint az Eötvösről és Adyról szóló fejezetet. A bíráló bizottság (Makkai Sándor, Molter Károly, Bánffy Miklós és Babits Mihály) jelentésében 1932-ben az állt, hogy ez a jeligés pályázat nyerte el a díjat, melyhez Kuncz Aladár hagyatékából járult még 30 ezer lejes jutalom. A mű 1934-ben jelent meg, és az olvasók szinte regényként olvasták, hihetetlen nagy sikere volt. A pályázat nyertesét, Szerb Antalt 1934-ban meghívták Marosvécsre.
Az idők változnak, néhány év, s a vécsi írók közül néhányan eltűnnek a harctéren, a fogolytáborokban, a marosvécsi vár parkjában is kivágják az évszázados fákat. De 1933 nyarán még csak a könyvégetések híre jut el a vár kertjében beszélgető írókhoz, még ők is tiltakoznak a Dubrovnikban tanácskozó Pen Club íróival közösen a kultúra pusztítása ellen. Köztük van Kemény János, a román Pen Club magyar alosztályának meghívottjaként.
Egyelőre a találkozók megrendezését még nem zavarja semmi. Kemény figyelemmel kíséri a Helikon estek szervezését, a pályakezdőkre hívja fel a figyelmet, akiket meghív magához. Aztán a támogatását kiterjesztette a kultúra más ágainak megsegítésére is, így a tudományos munkálkodás felkarolására. A felesége mozgalmat indított, melynek eredményeképpen huszonkilenc falu népkönyvtárának felállítását kezdték meg.
1935-ben kerül a kastély parkjába Kós Károly kőasztala, melynek felirata a halott eszmetárs, Kuncz Aladár emlékét örökíti meg. (Később a kőasztal mellé kerül Kemény János végső nyughelye, majd Wass Albert síremléke is. A kőasztal – kissé megrongálódva – ma is ott áll eredeti helyén. A feleség írta 1973-ban a marosvásárhelyi Igaz Szó főszerkesztőjének: „A család kérése volt, hogy férjemet a Kuncz Aladár emlékasztal mellé temessék, és ne az ősök közé, a rideg templomi kriptába, mert, hogy így a Helikonhoz, a havasaihoz is közelebb feküdne, nyugodtabban, a hozzá méltó pihenésre találva.”)
1940-ben Marosvécsen nem volt találkozó, helyette azt decemberben Kolozsváron Kemény Múzeum utcai lakásán tartották meg. Itt a báró kifejtette, hogy a Helikon íróira még nagyobb feladatok, kötelességek várnak, mint eddig. Figyelmeztet arra, hogy a helikoni munkaközösség fennmaradása a magyar irodalom és művelődés életérdeke. Indítványozta, hogy kéthetenként az írótársak meghívására tartsanak összejöveteleket, ahol megbeszélnék a legfontosabb kérdéseket. A következő évben, bár Kemény a meghívókat szétküldte, de a találkozó elmaradt: a Szovjetunió elleni hadüzenettel egyidejűleg elrendelt rendkívüli állapotban betiltottak minden gyülekezést. Az utolsó találkozó feltehetően 1944. március 29-én volt Kolozsváron, a Múzeum utcai lakásban.
A Helikon íróinak programjába tartozott az együtt élő erdélyi nemzetek irodalmának, kultúrájának megismerése. Kemény nyitott ajtóval fogadta a román kultúra jeles képviselőit. Emil Isacot még gyerekkorából ismerte és kapcsolatuk később barátivá vált, amikor színházi ügyekben munkatársak lettek. Barátai közé tartozott a zenész Zeno Vancea, a grafikus Tassy Demian, aki illusztrációkat készített a Helikon számára. A költő Octavian Goga gyakran ült kolozsvári kávéházi asztalánál, becsülte őt mint embert és költőt, de elítélte politikai nézetei miatt. Barátságot ápolt a magyarul is jól beszélő Liviu Rebreanu regényíróval, akinek paraszti tárgyú regényeit igen nagyra becsülte. A kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolata a román szellemi élet nagyjaival 1945 után sem szakadt meg. 1957-ben Petru Groza, volt kormányfő, aki a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlésének elnöke volt, meleg baráti sorok kíséretében elküldte a Kínáról szóló könyvét Kemény Jánosnak. A volt miniszterelnök ezt írta neki: „Olvasgatom a nekem küldött A havas dicsérete címmel megjelent baráti soraival ajánlott könyvét, és nyugodt perceimben elkalandozom novelláinak hőseivel Erdély völgyei és hegyei között, tele tüdővel szíva magamba azt a levegőt, amely őseinket éltette. S amelyből erőt merítünk mindannyiszor, valahányszor a sors által messze elvetődve visszatalálunk Erdélybe.”
Kemény János működésének a színház is igen fontos területe volt. Amikor a kolozsvári színház az anyagi csőd szélére került, kifizette az adósságot, az ötmillió lejt kitevő összeget erdőbirtokának állófaanyagának eladásából teremtette elő. Jóval később súgta meg Sütő Andrásnak, hogy a két világháború között harmincötezer hold erdeje ment el a színházpártolásra. Azt mondta: „Talán szépapám, az első magyar kőszínház első színidirektora, Káli Nagy Lázár üzen ebben a színházrajongásban kései unokájának?” A neve összeforrt a 20. századi erdélyi magyar színház életével. Alig huszonhét éves, amikor 1930 elején hozzá fordulnak, hogy a kolozsvári színházat az anyagi csődtől megmentse. 1931-ben veszi át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató. De már előtte, minden helikoni találkozó napirendjén ott szerepelt a színház ügye. Kemény műsorpolitikájában elsőrendű fontosságú volt a hazai drámairodalom ösztönzése, a sikerültebb művek bemutatása. Az 1936-os marosvécsi találkozón drámapályázatot hirdettek meg a résztvevők, és az első díjnyertes mű Tamási Áron darabja, a Tündöklő Jeromos volt. 1941-től a kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója lett. A háború éveiben minden eszközzel segítette az üldözött zsidó művészeket. Kimentette a deportálásból Kádár Imrét és családját, élelemmel, pénzzel segítette Kovács Györgyöt, majd elintézte, hogy másokkal együtt a Marosvécsre vigyék munkaszolgálatra a színészt, ahol emberséges keretparancsnok volt a felügyelő. Onnan segítette, hogy Svájcba szökjön. A színház zenekarának bérét – bár fellépésüket az érvényben levő törvények megtiltották – a saját zsebéből fizette hónapokon át, míg valahol biztonságba kerültek. A Gestapo többször felelősségre vonta „nagynémet”-ellenes viselkedéséért. Éjszaka ismeretlenek telefonon akasztófával is fenyegették. Ő, az akkor ötgyermekes családapa ennek ellenére mindent megtett a rászorultakért. A háború után bekapcsolódott a művészek felkutatásába, ő hívja haza Svájcból Kovács Györgyöt, amikor a marosvásárhelyi színház szervezését megkezdik. Kovács György 1971. október 15-én Kemény János ravatalánál így búcsúztatta hajdani megmentőjét: „Amíg éltél, nem engedted, hogy megírják, sem, hogy elmondják, mit tettél. Most, hogy ezen a bolygón utoljára találkozunk veled, mentsél fel a neked tett hallgatási fogadalom alól. Nem tudunk annyi könnyet ejteni, sem annyit visszafojtani, amennyit, te, Jánoska letöröltél mások arcáról.”
1945. július 23-án Kemény János és Tompa Miklós (Tompa László költő fia) nevére megbízólevél érkezett a frissen megalakult Salamon Ernő Atheneum részéről a népfrontos Magyar Népi Szövetség megbízásából: vegyenek részt a Marosvásárhelyi Székelyföldi Színház megalakításában, amely egész Székelyföld, de Brassó és környéke részére is biztosítja az előadásokat. Bukarestben jóváhagyták az állandó színház működését, akkori nevén Székely Nemzeti Színház – később Székely Színház – működését, Tompa Miklós igazgatásával. A bukaresti főhatóságtól Kemény János akkor kapott levelet, amikor ünnepelték Marosvásárhely egyetemi várossá válását, a Kolozsvárról ide telepített orvosi egyetem berendezkedését. A Székely Színház megnyitása előtt közvetlenül Kemény levélben értesült, hogy megszüntetik társigazgatói megbízatását. Szó nélkül vette tudomásul a döntést, dolgozott tovább, minden erejével a színház javát szolgálva. Az első bemutató 1946. március 10-én hatalmas siker, Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjén feledheti a vásárhelyi közönség a múlttá vált megpróbáltatásait.
1952-ben a színház új vezetősége – felsőbb utasításra – az alábbi döntést hozta: „Az Állami Székely Színház igazgatósága értesíti, hogy a színház kebelében működő Munkaperek eldöntésére hivatott Bizottság 1. számú határozata alapján Önnek a munkaszerződését azonnali hatállyal felbontja, illetve az intézet kebeléből elbocsátja.” Rövid időre még sikerül elhelyezkednie a Kolozsvárról Vásárhelyre áthelyezett Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán mint könyvtáros, de aztán megfosztották minden munkalehetőségtől. Marosvécsről kilakoltatták, és kényszerlakhelyre, egy parányi ház két hátsó szobájába költöztetve élt családjával a vásárhelyi Poklos-patak partján. Később jelentkezett mészégetőnek, oda még felvették.
Hogy milyen világ volt akkoriban, az kiderül Sütő András anekdotának is beillő kis történetéből: „Az ötvenes években egy alkalommal a főtéren sétáltunk. Akkortájt az ismerős arcok még nem tűntek volt el a tömeghullámzásban. Munkálkodni kellett a kalappal. – Adjon isten, méltóságos Uram, hogy tetszik lenni? – Egészség van, a többi eltelik. Hát maguk, Mihály? Egy marosvécsi parasztember volt. Három perc múlva: – Jó szerencsét, Kemény elvtárs! Gratulálok a könyvéhez! Egy pártaktivista volt. Újabb két perc múlva: – Szerbusz, János! Otthagytál bennünket, elé vagy léptetve, van még egy szivarod? Egy mészégető munkás volt. Aztán egy reccsenés az újságban: Mit keres Kemény János a színművészeti főiskola könyvtárosi tisztségében? Egy újságíró volt.”
Egyszer azt kérdezte Csíki Lászlótól a Kakukkfiókák regényének szerkesztése közben: „Tudod, miért volt az én brigádom a legjobb akkoriban? (Tudniillik a mészégetőben.) Mert nálam azok a zsidók dolgoztak, akik a háború alatt kényszermunkán tanulták a kőtörést.”
A mészégető kemencék mellől Szabó Lajos hívta meg a színművészeti főiskola könyvtárosi állásába, ahonnan 1958-ban – Sütő András ajánlására – az akkor induló Művészet című lap (a későbbi Új Élet elődje) művészeti rovatához kerül. „Szinte mosolyától nyílott az ajtó” – idézi fel Sütő András azt a percet, mikor másfél évtizedre az új munkatársként közöttünk megjelent. „Nem kérdezte, mi lesz a tennivalója. Félbe maradt terveivel, mint akármelyikünk, roskadásig terhelten ült az íróasztalához. Művészi fogadkozások ügetőversenyében a mondatát ott folytatta, ahol az időjárás abbahagyatta vele. Megíratlan témáit, mint féltve őrzött, régi fényképeket hozogatta be hozzám naponta. Ezek az emlékképek egy tusakodó, a múltnak ablakán is mindig a jövőbe kémlelő írói lelkiismeret tiszta vonalú lenyomatai voltak.”
Első önálló könyve, az 1928-ban írt Kákoc Kis Mihály című regény egy fiatal falusi legényről szól, aki a háborúban megismerkedett egy új eszmével, a bibliatanulók naiv, passzív humanizmusával, majd visszatérve falujába, választottja segítségével olyan dolgok felé irányul figyelme, amelynek segítségével megtalálta az örök jövendő élő szimbólumát. 1934-ben készült el a Kutyakomédia című regénye, amely Kakukk Gáspár százholdas magyar parasztgazda története. 1938-ban jelenik meg novelláskötete, az Ítéletidő. Jóízű, üde havasi történetek ezek, legtöbb írása személyes élményekből, az emberekkel történt találkozásokból, ismeretségből fakadt. Egy, a Kemény birtokon pusztító 1934-es tűzvészt is felelevenített a kötet címadó novellájában. Az együttélés, az összefogás, az egymásrautaltság erejét jelképezi ez a kötete. A havason edzett lelkek hamar megtanulják, hogy együtt pusztulnak a nagy tűzvészben, ha nem segítik egymást. A havasi ember, az állat, a szikla misztikus egységet képez műveiben. Gazdag havasi világ tárul elénk történeteiben, nagyszerűen megrajzolt figurákkal. Új könyve – Koko és Szokrates – tele van egzotikummal, Egy Földközi-tengeri utazás élményét örökítette meg 1940-ben, a havasok emberei helyett selyemfiúk, hajóskapitányok, vadászkalandokat kereső angol úriasszonyok szerepelnek. A kötet legszebb darabja a Miss Laura Bristol, egy Kis-Ázsiában élő angol hölgy szomorú története. Ez egyben Kemény vallomása a hűségről, a barátságról, a szeretett föld megtartó erejéről, s arról, amit hamarosan az európaiak is érezni fognak: a háborús gyűlölködés nem csak fegyverrel öl embert, de a lelket is megmérgezi.
A háború, az embert próbáló sorsforduló sem ingatta meg Kemény emberszeretetét, a pusztításokon, kisemmizéseken, megaláztatásokon túllépve sem lett hűtlen az íráshoz. 1957-ben A havas dicsérete kötetébe régebbi novelláit válogatta, de már új élménnyel telítődik A mandolin című novellája. A mészégető kemence és környezete attól válik hitelessé, amit a szerző ezekben az években maga is átélt. Regénye, kisregénye készül az ötvenes években. A Vadpáva és a Farkasvölgy a tájjal, a havasok világával történő összeforrottságról tanúskodik. 1965-ben lát napvilágot a Víziboszorkány, egy nagy szenvedély látlelete, a harácsolás, a vagyongyűjtés, az önzés ölt testet e Maros menti női Harpagonban, Jolkában. Aztán az 1968-ban megjelenő Halász, vadász, madarász című kötetében visszatért a havasok derűs, felszabadító, megnyugtató világához.
Később a gyerekkor világa felé fordult, régi terve volt az önéletírása, amelynek első kötete 1970-ben készül el. Ebben a gyerekkor éveit mutatja be a felnőttkor felé vezető úton, 1904-től, a hazatéréstől az iskolás éveken, az első kalandokon át az őszirózsás forradalomig. Hogy milyen hatással voltak az érzékeny kisfiúra a történelmi események, a történelmi személyiségekkel (például Tisza Istvánnal) való találkozások? Nem tudjuk pontosan, de azt igen, hogy elvezettek a kastélyból a művészetpártoló közéletig. Könyve kiadását azonban a szerző már nem érte meg. A Kakukkfiókák 1972-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál.
Tamási Áron mondta volt, hogy nem csak az írók választják maguknak működési területül az irodalmat, olykor az irodalom is választ magának arra érdemeseket. A Kakukkfiókákat elolvasva követhetjük, hogyan kezdődik el ez a kiválasztás Kemény esetében. A lírai emlékképek mozaikjaiból felsejlő önarckép felvázolását kísérhetjük nyomon, mert az író semmit se titkol el, ami számára valamikor szép volt, és elősegítette személyiségének alakulását.
„A szertartás megkezdése előtt lenéztem a vécsi sírba – írta Szőcs Kálmán az ötven éve elhunyt Kemény János temetéséről. Föl volt virágozva belülről tarka csokrokkal a szürke, agyagos föld is. És virágokat szórt a marosmenti nép mindenhova, ahol a végeláthatatlan temetési menet kanyargott. Ó, ha már meg kell halni, így érdemes: csupa virággal, hulló csillagként. Vagy hát nem is... élni érdemes csupán úgy, ahogy Kemény János élt.”
A nagy mecénás végső nyughelye, a parkja a kastéllyal nem lett az Írószövetség tulajdona, ahol Sütő András kezdeményezésére Alkotó Házat, művész üdülőt létesíthettek volna. 1949-ben, az államosítást követő napokban a tulajdonosát kényszerlakhelyre vitték, az épületet minden bennlevő értékével állami tulajdonba vették. A vécsi várba egészségügyi intézményt telepítettek, mentálisan sérült gyermekek és fiatalkorú felnőttek intézete volt az 1990-es évek végéig. Hogy milyen sors várt a Kuncz Aladár-kőasztalra és környezetére, azt jól érzékelteti a felesége, Auguszta egyik levele: „A vaddisznók feltúrták télen a hantot, az őzek és juhok lelegelték róla nyáron a virágokat. A kőasztal már lassan ki se látszik a szaporodó monogramok alól, s a vár felől szünet nélkül odahallatszik a rácsos ágyak, rácsos ablakok szerencsétlen foglyainak üvöltése. Ha arra járna, ne a vár felé térjen, mert lehet, hogy be se engedik a kapun.”
Az épületet helyenként a felismerhetetlenségig átalakították, de talán ez mentette meg attól, hogy az idegenek lerombolják, évszázados köveit széthordják. Ugyanezt mondhatjuk el a Marosvásárhelyhez közeli gernyeszegi Teleki-kastély sorsáról, melyben az ott kezelt gyermekek számára még iskola is működött. Ma, a visszaperlés után a kastély tulajdonosai keresik a megoldást, hogyan lehetne a kastélyt a nemzeti kultúra szolgálatába állítani. A vécsi kastélyt az egyik Kemény unoka vigyázza, ő mutatja meg az érdeklődőknek, beszél nagyapjáról, aki soha nem mesélt nekik, unokáknak, hogy honnan, milyen családból származnak, csak arról, ami szép a világban: a természet, a vizek, az erdők, az emberek, a havas világa.
Források:
Kemény János: Levél az olvasóhoz. In Pásztortűz. 1934/15.
Jánosi Andor: Kutyakomédia. In Pásztortűz, 1934/15.
Kádár Imre: Kákoc Kis Mihály. In Erdélyi Helikon, 1929/7.
Kádár Imre: Kemény János: Ítéletidő. In Ellenzék, 1939/82.
Hunyadi Sándor: A marosvécsi kastélyban. In Ellenzék, 1926. február.
Tabéri Géza: Emlékkönyv. Erdélyi Szépmíves Céh, 1930, Kolozsvár.
Közelképek. Húsz romániai magyar író. Kriterion, 1974, Bukarest.
Sütő András: A mecénás metamorfózisa. In istenek és falovacskák, Kriterion, 1973.
Huszár Sándor: Az író asztalánál. Kriterion, 1963.
Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Kriterion, 1982.
A Hét Évkönyve, 1981.
Beke György: Tolmács nélkül. Kriterion, 1972.
A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. Kriterion, 1981.
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság levelesládája. Kriterion.
Molter Károly: Szellemi belháború, Korunk derűje.
Tamási Áron: A jégtörő gondolatok.
Hunyadi Sándor: A három kastély.
Kemény János levelesládája. Közreadja Marosi Ildikó. In Művelődés, 1978/3.
Marosi Ildikó: Diákévek Bécsben. In Utunk, 1978. szeptember.
Huszár Sándor: Halotti beszéd. In A Hét, 1971. október 15.
Szőcs Kálmán: A Vadász halála. In Vörös Zászló, 1971. október 17.
Szőcs Kálmán: Kemény János emlékezete. In Igaz Szó, 1971. november.
Marosi Ildikó: Így indult a Helikon. Irodalomtörténeti dokumentumok. In Utunk, 1976. július 16.
Az elfelejtett színház. Kemény János hajdani kérdéseire válaszol Kovács György. In Magyar Nemzet 1977. február 6.
Fábián Ernő: Továbbélő hagyomány. In Tiszatáj, 1972/11.
Rácz Székely Győző: Erdélyi barangolások. In Élet és Irodalom, 1973/16.
