Milyen célokat szabott nekünk a 2021–2027-es európai uniós költségvetési időszakra még az előző kormány azonos kormányfő mellett? Ha félretesszük a rövid távú és az Európai Unió által meghatározott célokat, akkor azt mondhatjuk, hogy a legátfogóbb, a társadalom számára is nagy kihívást jelentő cél az, hogy 2030-ra Magyarország legyen az öt legélhetőbb európai uniós tagállam között. Az élhetőség mindenkinek mást jelent. Ezzel kapcsolatban több vizsgálat is elkészült már, melyek egyértelműen azt mutatják, hogy általában úgy gondoljuk: minél többet keresnek a benne élő emberek, annál élhetőbb egy ország. Valójában ennyire szoros összefüggés az átlagkereset mértéke és az élhetőség között azért mégsem áll fenn, hiszen ismerünk olyan országokat, melyeket annak ellenére tartunk mi is és tartanak saját polgárai is élhetőnek, hogy az országban élők szegényebbek vagy adott esetben alacsonyabb általános életszínvonalon élnek. Tudunk olyan országokról is, ahol nagyobb az anyagi jólét, azonban a társadalmon belüli ellentétek, bármilyen belső feszültség vagy egyéb diszkomfortérzet magas szintje miatt azokat mégsem tartjuk élhetőnek. Tehát a mi feladatunk az, hogy a 2021–2027-es európai uniós pénzügyi időszakban olyan fejlesztéseket valósítsunk meg, amelyek lehetővé teszik azt, hogy Magyarország élhetőbbé váljon – beleértve ebbe materiális és immateriális javainak gyarapodását is. Ez önmagában olyan kiindulópont, amely akár több napos, nagyon érdekes végeredményt hozó konferenciák témáját is meghatározhatná.
Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum
A mi fejlesztéspolitikánk területi dimenziója a régiók közötti egyenlőtlenségeket próbálja csillapítani. Nem biztos, hogy hasznos lenne ezeket a differenciákat teljes egészében kiegyenlíteni, hiszen számos különböző arculatú, hagyományú és ambíciójú régió létezik itthon is. Az azonban nem kérdés, hogy meg kell próbálnunk a területi különbségeket egy olyan egészséges mértékre csökkenteni, amely lehetővé teszi azt, hogy Magyarország minden pontján jó legyen élni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a vidéki népességmegtartás erejét fokozni kell, hiszen ma megfigyelhető egy olyan tendencia, amely elsősorban a rurális térségek elnéptelenedését hozza magával. A falusias vidékekről az emberek a városokba költöznek, hogy aztán innen nagyon rövid időn belül továbbköltözzenek a környező falvakba, és onnan járjanak vissza a városokba dolgozni. A mi célunk az, hogy a vidéki népességmegtartás erejét növeljük, élhető vidéket és élhető városokat hozzunk létre. Az a tapasztalatunk, hogy a magyarok általában azért költöznek ki a környező falvakba, mert nem tartják kellően élhetőnek a városaikat. Azonban miután kiköltöznek, hiányolják azokat a közszolgáltatásokat, amelyeket addig a városokban élveztek, ezért elkezdenek a környező falvakból visszajárni, mert nem tartják eléggé élhetőnek a falvakat. Ezen a hármas problémakörön kellene valahogyan javítani, és így megfogalmazni a fejlesztéspolitikai célokat. Ennek jegyében a térségek két nagy kategóriáját különböztethetjük meg: az Európai Unió és a KSH adatai szerint is funkcionális várostérségeknek nevezhetjük az olyan egységeket, melyekben egy legalább 50 ezer fős városba a térséghez tartozó többi településről a lakosság minimum 15 százaléka bejár tanulni vagy dolgozni. Az így kirajzolódó várostérségek hálózata mellett megkülönböztethetjük az olyan egybetartozó, a területfejlesztés szempontjából fontos régiókat is, mint a Balaton.
Magyarországon három városgyűrűt különíthetünk el egymástól. Az elsőt, ami közvetlenül Budapest testét öleli körbe, a főváros agglomerációs övezetének nevezzük, amelynek saját intézménye a Budapesti Agglomerációs Fejlesztési Tanács. Ettől kicsit távolabb található az a városgyűrű, amely valójában már Budapest agglomerációs övezetéhez tartozik, csak még nem szoktuk oda sorolni. Az itt élő emberek jelentős része már innen ingázik a fővárosba. A külső pedig az a városgyűrű, amely kellő földrajzi távolságra van Budapesttől ahhoz, hogy potenciálisan a magyar gazdaság, a magyar fejlesztéspolitika decentruma vagy alközpontja legyen. Csakhogy történelmi és földrajzi adottságainkból adódóan ezen városok többsége közvetlenül vagy majdnem közvetlenül a határ mellett fekszik, tehát ahhoz, hogy ezeknek a gazdasági potenciálját és vonzerejét ki tudjuk teljesíteni, fokozott mértékben szükségünk van egyrészt a közlekedési infrastruktúra, másrészt a határon átnyúló együttműködések fejlesztésére. Erre vonatkozóan vannak bíztató jelek, mint például a Miskolc–Kassa autópálya, vagy éppen a Debrecen–Nagyvárad vetélkedés, de Szeged fejlesztése révén reméljük, hogy a délkeleti országrész Szeged–Békéscsaba központtal be tud majd kapcsolódni az Arad–Temesvár növekedési zónába. Reményeink szerint hamarosan Románia is csatlakozni tud a schengeni övezethez. Hasonlóképpen Nagykanizsa és Pécs számára a gazdasági fájdalmak orvoslására talán már a közeljövőben némi gyógyírt jelenthet, hogy Horvátország nemrégiben csatlakozott a schengeni övezethez, így mára Eszék, Varasd, Kapronca és Csáktornya irányába akadálytalanul lehet közlekedni. Némileg árnyalja a képet, hogy közben a Dél-Dunántúl az egyik leggyorsabban kezelendő gazdasági térségünk, hiszen Somogyban, Baranyában és Tolnában az elmúlt 30 évben egy meglehetősen elszomorító mélyrepülés történt. A határ másik oldalán található Szlavónia sem tartozik Horvátország legfejlettebb térségei közé, sőt hasonló problémákkal küzd, mint amivel a dél-dunántúli régió, azonban talán majd együttesen ezen a helyzeten tudunk javítani.
Adott tehát a területi, területfejlesztési egységek másik típusa, amely nem a nagyobb városi központok köré szerveződik, és amelyek mára az intézményépítés szempontjából is előrébb tudtak lépni, és térségi fejlesztési tanácsot hoztak létre. A mi szempontunkból különösen érdekes a Balatoni Térségi Fejlesztési Tanács, amely már egybefüggő, vagy legalábbis egymással határos térségeket alkot a Közép-Duna Menti Térségi Fejlesztési Tanács, a Duna-Tisza Közi Homokhátság Fejlesztési Tanács, a Budapesti Agglomerációs Fejlesztési Tanács és a Dunakanyar Fejlesztési Tanács vagy a szintén ide sorolható Velencei-tó és térsége, Váli-völgy, Vértes Térségi Fejlesztési Tanács célterületeivel. Így az ország nyugati-középső részén már kialakítható egy olyan térségi együttműködés is, ami adott esetben egymástól elkülönülő specialitásokkal, de egymást kiegészítő karakterekkel jellemezhető térségek összefogását is megalapozhatja. Amikor a Balatonról beszélünk, akkor első lépésként arra is érdemes odafigyelni, hogy ez a terület nem csak önmagában értelmezendő, ugyanis a vele határos térségi fejlesztési tanácsokkal együttműködésben megsokszorozhatja fellépésének erejét, és kialakíthat egy olyan koncepciót, amely a funkcionális várostérségek mellett, azokat kiegészítve a magyar fejlesztéspolitika motorjává válhat.
Tavaly év végén fogadta el a Magyar Országgyűlés azt a törvényt, amely az 1996-os területfejlesztési törvény helyébe lép. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Magyarországon meglehetősen ritka a szakpolitikai kontinuitás, de mi ezt jó szívvel megengedhettük magunknak, hiszen a ’96-os törvény is jó minőségű volt.
Egyrészt az európai uniós tagságunkból adódóan megváltozó kritériumrendszer, másrészt pedig a területi folyamatok tették részben szükségessé, részben lehetővé azt, hogy közel 30 év után fogalmilag is megújítsuk a területfejlesztés jogszabályi kereteit. Habár jelentős mértékben léptünk előre az uniós tagságnak és forrásoknak köszönhetően, ugyanakkor a regionális fejlettség szempontjából gyakorlatilag változatlanok maradtak a minták. A budapesti fővárosi körzet jelentősen kiemelkedett az ország többi térségéből, sőt az Európai Unió átlagától is, most pedig már az uniós átlag 156 százalékán áll, miközben az összes többi régiónk gyakorlatilag zárkózik fel az unió átlagához. Nem változtak a helyezéseink az országon belüli – és sajnos az Európai Unió régiói közötti – versenyben sem. Ebből adódóan a térségi együttműködésre nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk, ami azt jelenti, hogy a jövőben a városi térségekre, illetve az egybefüggő területfejlesztési térségekre próbáljuk meg alapozni a fejlesztéspolitikát. Ennek sarokpontja a térhasználat alapú megközelítés: az új fókusz a kis- és középvárosokon lesz, hiszen az elmúlt 10-15 év fejlesztéspolitikája egyrészt a megyeszékhelyekre, másrészt a falvakra koncentrált. A járásszékhelyek, illetve a valamilyen szinten térségi feladatellátó szereppel rendelkező kis- és középvárosok eddig nem kapták meg a szükséges támogatást, ezért – mint említettem – a közigazgatási határok helyett a funkcionálisan összetartozó térségekre szeretnénk helyezni a hangsúlyt.
Vizsgáljuk meg néhány okát annak, hogy a Balaton miért érdemel kitüntetett figyelmet. Először is figyelemre méltó a térség öregedési indexe. A Balaton-régió egyértelműen kiemelkedik ebben a mutatóban: ez tulajdonképpen a legnagyobb egybefüggő elöregedő térsége Magyarországnak, ami meglepő lehet. Az országosnál jóval kedvezőtlenebb tendenciát előrevetítve, a fiatal felnőtt korú (20-29 éves) népesség aránya 2011 és 2022 között 12,2%-ról 9,1%-ra csökkent, míg a 60 évnél idősebbeké 25,8%-ről 30,3%-ra nőtt. (Országosan a fiatal felnőttek esetében ugyanezen időszak alatt a népességi részarány 12,9%-ról 10,9%-ra csökkent, míg az időseknél 22,9%-ról 26%-ra nőtt.)
A 2000-ben üdülőkörzeti szinten 133-as értéken álló öregedési indexe (a 14 éves és ennél fiatalabb népességre jutó 65 évesek és annál idősebbek aránya) 2022-re elérte a 197-et, amely az országos érték közel másfélszerese. Emellett a munkaképes korú lakosság számának csökkenése is jól megfigyelhető: 2014 és 2022 között mintegy 21 ezer fővel csökkent a 15-64 éves lakosság száma a Balaton Kiemelt Üdülőkörzetben – ez nagyjából egy Keszthely méretű várossal egyenértékű.
A Balaton tehát nagyon komoly demográfiai válságban van, aminek részben oka a belföldi vándorlási egyenleg is.
Sokan az online munkavégzés elterjedésével hozzák összefüggésbe, hogy a keleti és a nyugati medence is meglehetősen nagy népességgyarapodással nézett szembe, és ez nem fiatalította az itteni népességet. A harmadik tényező: az ingatlanárak nagysága, amely a fiatalokra mér halálos csapást. Ebben a térségben mind a mai napig az egyik legmagasabb az ingatlanok átlagos ára, ami egyben azt is jelenti, hogy a budapesti idős, gazdag népesség leköltözik a Balatonra, felvásárolja a házakat, a Balaton menti településeken lakó fiatalok pedig nem tudják elkezdeni az életüket, mert a magas ingatlanárak miatt a lakásokat és a házakat is képtelenek megfizetni, emiatt elköltöznek onnan.
- 2022-ben a lakóingatlanok és üdülők árai együttesen Budapest után a Balaton Kiemelt Üdülőkörzetben voltak a legmagasabbak 773.000 forint átlagos négyzetméterárral.
- Ugyanez az érték a Siófoki és a Fonyódi járásban az egymillió forintot is meghaladta, míg a Balatonfüredi és a Keszthelyi járásban 400.000 és 700.000 forint közé esett. A legolcsóbb a Tapolcai járás volt 360.000 forintos négyzetméterárral.
- A Balaton Kiemelt Üdülőkörzetben a 2008-as értékekhez képest 2022 első negyedévére 209%-kal nőttek az értékesített lakások négyzetméterárai, míg az országos növekedés 161% volt.
Ez ma már nemcsak a közvetlen Balaton-part problémája, hanem az olyan háttértelepüléseké és kistérségé is, mint például az Eger-patak völgye, Tapolca, Veszprém vagy a déli parton Marcali. Vagyis egy olyan szélesedő regionális problémáról van szó, amely alapvetően a Balatont érinti, és amely fejlesztéspolitikai kihívásokat is jelent. Itt vannak olyan települések, amelyek érdemesek lennének arra, hogy több szolgáltatást lássanak el. Például Balatonfüred és Keszthely között van egy olyan távolság, ami már legalábbis egy alközpont létrehozatalát is szükségessé tenné, mert az szintén egy élhetőségi komponens, hogy mennyire hamar tudnak az ott élők eljutni a közszolgáltatásokhoz. Ez a problematika pedig elvezet minket ahhoz a kérdéshez, hogy mi a Balaton. Említettem, hogy a budapestiek számára a Balaton üdülőhely, az itt élők számára pedig lakóhely – vagy egy vágyott lakóhely. Szerintem nagyon nehéz, de nem megspórolható vita az, hogy megtartható-e a Balaton tömegesen mint lakóhely, vagy pedig arra kell berendezkednie Magyarországnak, hogy a régió egyfajta (némileg torzítva) magyar Floridává váljon, a jómódú magyar nyugdíjasok, illetve általában a felső osztályok nyaraló- és pihenőhelyévé, akik néha leugranak, vagy adott esetben, ha megengedhetik maguknak, ide vonulnak vissza, miközben az itteni őshonos népesség számára már nem tudjuk megteremteni a pályakezdés, a családalapítás és az életkezdés lehetőségét.
Én amellett lennék, hogy meg kell tennünk minden erőfeszítést annak érdekében, hogy visszahozzuk és erősítsük a Balaton lakóhely jellegét, mert az itteni helyi társadalmak többet érnek annál, az egész ország szempontjából, minthogy akár vagyontárgyként, akár üdülőhelyként kezeljük a régiót. Ez egy ökológiai rendszer és egy lakóhely is, és éppen ezért olyan mértéktartó, tájazonos fejlesztésekre van szükség, amelyek az itt élők egyetértésével találkoznak, elviselhetők számukra és beilleszthetők a hétköznapi életükbe. Ehhez hozzátartozik az is, hogy magának a turizmusnak is olyan ökotudatos látogatói magatartáson kell alapulnia, amely nem rombolja az itteni finom szövetet, hanem tiszteletben tartja azt.
Ebben – én úgy látom –, óriási szerepe van a Balatoni Fejlesztési Tanácsnak, részben az évtizedes folyamatos tapasztalatgyűjtés, részben a stratégiák kidolgozása, a hazai források kihelyezése miatt. Jelenleg is együttműködünk, például a most kezdődő szolgálati lakás programban, ami nem kis politikai ellenállást kellett legyőzzön, hogy elindulhasson – előkészítése ezért is tartott évekig. Abban bízom, hogy rendkívül sikeres lesz, amivel példát tudunk állítani más térségek elé is.
Ehhez országosan nyújt segítséget majd az év második felében létrejövő Területfejlesztési Szolgálat. Azért neveztük így és nem hatóságnak vagy intézménynek, mert célunk az, hogy a területi különbségekre érzékenyen reagálva, eltérő mélységű beavatkozást lehetővé tevő szolgálatot hozzunk létre. Vagyis azon térségekben, ahol kevésbé koordinált és kevésbé támogatott ma még a pályázatírás, a pályázat- és a projektmenedzsment, aktívabb lehessen a területfejlesztési szolgálat; ahol pedig ezek jól működnek, ott inkább csak háttérsegítő feladatot látna el. A lényege azonban az lenne, hogy egyrészt szolgálatként elérhető legyen és valós segítséget nyújtson az önkormányzatoknak és a térségben lévő szereplőknek, másrészt a partnerség jegyében valóban nem az országos politika eszköze lenne, nem egy felülről lefelé jövő irányítási rendszert jelentene, hanem az itt élők koordinálásával és a helyiek igényeinek felfelé közvetítésével azok partnerévé váljon. Csak ott legyen aktív, ahol szükség van rá, és ahol segítséget is tud nyújtani a térség gazdasági szereplőinek és önkormányzatainak.
(A közigazgatási és területfejlesztési miniszter 2024. március 7-én Siófokon, a Biztonságban a Balatonon című konferencián megtartott előadásának szerkesztett változata.)
A írás a Magyar Szemle 2024/3-4. számában olvasható.
