A gyorsuló idő sodrában
Születésem óta, azaz 75 év alatt az emberiség létszáma megháromszorozódott, de a széndioxid-koncentráció és az éghajlat gyorsuló változása, a klímaváltozás baljóslatú híre csak egy-két évtizede, hívatlanul kezdett beszivárogni a köztudatba. Sokáig úgy tűnt, mintha az erdőgazdálkodás mindettől távol, saját törvényei szerint létezne, hiszen alapjait a 300 éve megalkotott „tartamosság”-ra1 épülő erdőtörvény szolgáltatja, amely szerint az erdő használata csak a megújulási képessége mértékéig engedhető meg.
Ahogy teltek az évek, egyre súlyosabb csapások sora figyelmeztetett arra, hogy a tartamos gazdálkodást az eltelt évszázadokban ugyan sokféle kihívás érte, de napjaink klímaváltozása a legnagyobb és legkomolyabb valamennyi közül. Maga után vonja az élőhelyek, és a fajok vitalitásának a változását. Az erdei életközösség viselkedése, tűrőképessége átalakulóban van. Mintha lázadás indult volna a mindent szabályozó ember ellen.
A hazai erdőtakaró klimatikus veszélyeztetettsége és a szárazsági határ
Az erdők klimatikus veszélyeztetettségéről beszélni nem egyszerűen szakmai kérdés, hiszen az erdőt nem lehet elválasztani az érzelmi, pszichikai és esztétikai szempontoktól sem. Az éghajlat évtizedek óta tapasztalható melegedése és szárazodása, az időjárási szélsőségek erősödése Magyarországon különösen érzékeny probléma, mivel a Kárpát-medence domb- és síkvidékén a zárt koronaszintű erdei ökoszisztémák létfeltételének a határán vagyunk. Itt, a szárazsági határon2 elsősorban a nyári csapadékhiány és az aszály erőssége a korlátozó tényező. Szinte valamennyi fontos fafaj tekintetében megállapíthatjuk, hogy előfordulásuk az országhatáron belül éri el életfeltételei határát, és egy lélegzettel azt is meg kell mondani, hogy nincs őshonosnak tekinthető alternatívájuk. A csekély felszíni tagoltság is sebezhetőbbé teszi a hazai ökoszisztémákat.
Klímaváltozás és a toleranciahatár
Tankönyvekből jól ismert a toleranciagörbe, amely az élőlények környezeti tényezőkkel szembeni tűrőképességét, vagyis toleranciáját írja le. A görbe végpontjai, azaz a tolerancia határai általában csak elméletileg ismertek. Fás növények esetében fontos információkat szolgáltatnak az úgynevezett közös tenyészkerti kísérletek, amelyekben fás populációk viselkedését, növekedését eltérő klimatikus feltételek között hasonlítják össze. Itt konkrétan ki lehet mutatni a növekedés visszaesését a csökkenő csapadék és emelkedő hőmérséklet hatására, amely jelzi a tolerancia határát.3 A gyakorlatban a tolerancia túllépését követő pusztulást általában szélsőséges időjárási viszonyok (aszályos évek) váltják ki, amelyet rendszerint – a lecsökkent vitalitás miatt – antagonista (fogyasztó) szervezetek tömeges fellépése erősít. Ilyen „újtípusú erdőkárok” már a hetvenes évek végén jelentkeztek kocsánytalan tölgyeseinkben, amit akkor járványnak vagy savas esők következményének tulajdonítottak. Később hasonló károk érték a hazai lucfenyveseket a betűzőszú4 dúlása nyomán, majd a közelmúltban az extrém aszályok több százezer köbméter faanyag egészségügyi kitermeléséhez vezettek, például bükkösökben és az eddig szárazságtűrőnek vélt feketefenyvesekben is. A klímaváltozás következményei tehát már most húsbavágó károkat okoznak.
A magyar erdők képének változása a gazdálkodás tükrében
Mindenki egyetért abban, hogy a természetes állapotukban hagyott ökoszisztémák jobban tudnak alkalmazkodni, mint azok, amelyeket emberi gazdálkodás vagy bolygatás alakított. Magyarországon azonban gyakorlatilag nincs egy négyzetméternyi terület sem, amely ne viselné magán az évszázados, sőt évezredes emberi beavatkozás közvetlen vagy közvetett (vadgazdálkodási, légköri ülepedési stb.) hatását. Ennek történeti okai vannak.
Az elmúlt két évszázad során az állami erdőkben és nagybirtokokon már túlsúlyba kerültek az elegyetlen, egykorú erdők és visszaszorultak a gazdaságilag kevésbé hasznosítható fafajok a naturális és gazdasági hozam maximálása miatt. A Kárpát-medence sík- és dombvidékein, a trianoni határon belül megmaradt erdők jelentős része közbirtokosság vagy kisbirtok volt, itt a fajgazdagság jobban fennmaradhatott, de ezzel jellemzően együtt járt az erdők genetikai leromlása és alacsony növedéke. A kisparaszti gazdálkodást jól tűrő akác elterjedése is ennek „köszönhető”, vagyis a közgondolkodásban idealizált paraszti erdőgazdálkodás nálunk korántsem természetközeli állapotot tartott fenn.
A II. világháború utáni voluntarista gazdaságirányítás az erdészet számára egyfajta „aranykort” nyitott meg a rontott erdők átalakításával, és a gyengébb „téesz”-földek beerdősítésével. Ez az óriási munka végül látványos eredményt hozott: az erdőterület és az erdő növedéke három évtized alatt megduplázódott – ugyanakkor viszont tovább növekedett az idegenhonos fajok és ültetvények aránya. Az Alföldön például az erdőterület több mint 70 százalékát borítják a nem őshonos fajok vagy ültetvények. Országosan legelterjedtebb fafajunk, 28 százalék részaránnyal, már jó ideje nem a tölgy, hanem az Észak-Amerikából behozott akác!
Az erdészek körében is általánosan elfogadott, hogy a gazdálkodásban paradigmaváltásnak kell bekövetkeznie: a változásokhoz való alkalmazkodás segítése kiemelt figyelmet kíván. Nagy kérdés, hogy hogyan lehet ezt megvalósítani egy olyan országban, ahol az erdők többsége elegyetlen, azaz monospecifikus5 s ahol magas a nem őshonos fajok, ültetvények aránya?
Az erdőtakaró zónái, és becsült klimatikus elmozdulásuk
Az erdei fafajok és erdőtársulások elterjedése leképezi az éghajlati tényezők hatását az országban. Magyarország területét négy, klimatikusan meghatározott (zonális) erdőöv jellemzi. Ezek, a nedvességellátás csökkenő sorrendjében, a bükkösök, a gyertyános-tölgyesek, a cseres tölgyesek és az erdőspuszta (erdőssztyep) zónái (1. táblázat, 1. ábra).
A zónakülönbségek jelentősége akkor válik szembeszökővé, ha összehasonlítjuk a klímaváltozási előrevetítések legfontosabb, nyárra vonatkozó adataival. Tizenkét független, nemzetközi klímamodell átlagát alapul véve, egy közepes erősségű klímaváltozási forgatókönyv szerint a század végére becsült évi csapadék a Kárpát-medencében ugyan nem csökken számottevően, de a nyári csapadék mennyisége legalább 25 százalékkal csökken, miközben az éves középhőmérséklet 2,5 C°-kal, a nyári átlag pedig legalább 3,5 C°-kal emelkedhet. Az összehasonlításban az erdőzónák klímafeltételei döbbenetesen törékenynek látszanak.
Az erdőöv-eltolódás bemutatására az előbbi klíma-forgatókönyv adatait használtuk fel. Már a 2021-2050-re vonatkozó előrevetítés (2. ábra) változásai is apokaliptikusnak tűnnek. Különösen nyugtalanító az erdőterület jövője szempontjából a Kárpát-medencében eddig nem tapasztalt sztyepklíma fenyegető, nagy területű megjelenése6 a közvetlenül előttünk álló évtizedekben. A közelmúltbeli gyors változások, elsősorban a Nyugat-Dunántúlon (1. ábra), valószínűsíteni látszanak az előrevetítés életszerűségét.
Az erdőzónák területi elmozdulása, amennyiben nagyon sürgősen nem gondoskodunk az ember okozta üvegházhatások korlátozásáról, a század végére egyenesen katasztrofális lehet, amely – figyelem! – egyetlen erdő-generáció alatt következne be. Hatása nemcsak a fajösszetétel és az erdő záródása (sűrűsége), hanem növekedése és fatermőképessége szempontjából is jelentős változásokat hozhat – ez pedig a továbbiakban, öngerjesztő módon, az erdő széndioxid-megkötő és -tároló képességét fogja számottevően gyengíteni.
Elegendő-e a természetre hagyni a jövőt?
Érzelmi alapon nehezen elfogadható, hogy őshonos bükköseink, tölgyeseink jó részét komolyan veszélyeztetheti a klímaváltozás, amennyiben akár a legenyhébbnek tartott klíma-forgatókönyvek valósulnak is meg. A változások egyre nyilvánvalóbb jelei és a borúlátó előrejelzések tovább erősítik az erdőgazdálkodók és a természetvédők között régóta folytatott vitát az erdők megfelelő kezeléséről és alkalmazkodóképességük javításáról. Eközben a laikus közvélemény nagy része a természetvédelem pártján van, feltételezve, hogy a fafajok és vegetációs zónák a természetes vegetációfejlődés (szukcesszió) keretében követni fogják a változásokat, és az erdőgazdálkodás további korlátozása az erdő stabilitásának, helyreállító-képességének javítását szolgálná: az ember vonuljon ki a „természetből”, a természet amúgy is jobban tudja a megoldást.
Az erdő, a fafajpopulációk természetes alkalmazkodásának több lehetősége van: ha a populáció kellően változatos génkészlettel rendelkezik, a szelekció révén a rátermett egyedekből ellenállóbb utódnemzedék jöhet létre, természetesen a faji toleranciahatáron belül. Amennyiben a közelben a vitalitását vesztő faj leváltására alkalmas elegyfaj előfordul, annak betelepülése segítheti az alkalmazkodást. Másik alternatíva az állomány utódainak elvándorlása magterjedés útján.
Mindegyik alternatívának vannak korlátai, ezt a gyakorlatban a szélsőséges években mutatkozó tömeges elhalások bizonyítják.
A természetes alkalmazkodás esélyei tehát hazánkban gyengék, tekintettel az előbbiekben részletezett évszázados átalakítások, de földrajzi okok miatt is, például az Alföld síkja nagy akadálya az ellenállóbb populációk és fajok Délről való bevándorlásának. Még ha lenne is lehetőség az élőhelyváltozások követésére, a fafajok természetes terjedési sebessége általában egy nagyságrenddel (tízszer!) kisebb, mint a jelenlegi változás üteme. Nem így a rovarok, patogének esetében, amelyek nagyon gyors vándorlásra képesek, ezt az ember globálisra nőtt mobilitása is segíti. Egyre újabb fajok jelennek meg az erdőkben. Az erdészeti rovarmonitoring adatok szerint az elmúlt két évtizedben több új faj jelent meg az országban, mint az azt megelőző évszázad egészében! Az antagonisták gyors vándorlása tovább rontja az erdők vitalitását, alkalmazkodó képességét.
A legfontosabb korlát azonban a rendelkezésre álló idő: az évszázad vége kevesebb, mint egy fafaj-generációs távolságban van!
Szükséges-e az alkalmazkodást mesterségesen támogatni?
A természetes alkalmazkodás korlátai miatt az erdőtakaró hosszú távú védelmében mesterséges beavatkozások alkalmazása is szükséges. Az erdőművelés gyakorlatában egyre nagyobb hangsúlyt kap az úgynevezett örökerdő üzemmód bevezetése, amelynek célja az arra alkalmas fiatalabb erdőállományok korösszetételének, szerkezetének és faji diverzitásának megváltoztatása beavatkozás útján. Emellett felmerülhet az ellenállóbb populációk és fafajok migrációjának mesterséges támogatása is, áttelepítéssel. A korábban említett közös tenyészkerti kísérletek ehhez támpontot nyújthatnak, és eredményeik segíthetik a megfelelő szaporítóanyag-forrás kiválasztását.7 Az áttelepítés azonban költségessége és a szaporítóanyag-beszerzés nehézségei miatt hazánkban valószínűleg csak kisebb szerephez fog jutni.
Itt kell megemlítenünk a természetvédelem által a beavatkozásokkal szemben gyakran ellenérvként felvetett őshonosság megőrzésének kérdését. Hátterében az őshonos fajoknak az évezredes evolúció által létrehozott optimális alkalmazkodóképessége áll, feltételezve ennek jövőbeni érvényességét is. Az élőhelyek klímájában és az antagonisták szerepében beállt kardinális változások miatt ma már kérdéses, hogy a botanika által korábban optimálisnak talált fajösszetétel helyreállítása kívánatos-e, lehetséges-e, és a konzervatívan értelmezett őshonosság, természetközeliség koncepcióként használható-e egyáltalán?
Az erdészet helye a következő évtizedekben
A klímaváltozásra való felkészülésben a közvélemény az erdőnek fontos szerepet szán, bár az erdészet része a nemzeti össztermékben elhanyagolható (az úgynevezett ökológiai szolgáltatások értékének figyelmen kívül hagyása miatt). Az erdőgazdálkodás esetleges korlátozásának ellentmond a globális szénforgalomban betöltött szerepe, ugyanis az erdők – egyelőre ingyenes – szolgáltatásai közé tartozik a légköri széndioxid megkötése és hosszú távú tárolása. A szolgáltatás ellátásában az erdőgazdálkodás szerepe jelentős. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis az érintetlen, természetes (ős-)erdő szénforgalma semleges, a kibocsátás és megkötés egyensúlya miatt. (Ez az Amazonas gyakran emlegetett őserdeire is igaz!) A nemzeti szénmérleg javításában hosszabb távon fontos helye van a további erdőtelepítésnek és a fásításnak. Mindkettőt a jelenlegi kormányzati program pártolja. Rövid távon viszont a faanyag megtermelése és hasznosítása az a tevékenység, amely a szénmegkötés javítását szolgálja. Ez az EU szénegyenleg-számításában is jóváírásra kerül, persze csak az a része, amely mint tartós termék (például beépített faanyag vagy bútor) kerül forgalomba. Ugyanakkor kiemelendő, hogy a hazai fogyasztásban megközelítőleg 50 százalékos arányban szereplő tűzifa égetése sem elvetendő, mert szénkibocsátása a földi szénkörforgalom része, miközben a fosszilis eredetű tüzelőanyag (szén, gáz, olaj) használata olyan többlet-széndioxidot bocsát a légkörbe, amely sok tíz- vagy százmillió éven keresztül nem volt jelen az atmoszférában. Bár mindezek miatt az erdőgazdálkodásról lemondani nem lehet, korlátozása azonban részben gazdasági, részben természetvédelmi megfontolásból indokolt. Kevéssé ismert, hogy az erdőgazdálkodók már jelenleg is a kitermelhető faanyag jelentős részét, közel harmadát az erdőben hagyják, gazdasági és ökológiai hatások figyelembevétele miatt.
Lesz-e, marad-e erdő Magyarországon?
Fontos kérdés, hogy az előrevetítések mennyire megbízhatóak: hol és mikor, milyen mértékben kell számítanunk a leírt változásokra? Pontos választ nem várhatunk, hiszen senki sem lát az összetett gazdasági, társadalmi és politikai folyamatok által meghatározott jövőbe. A jelenlegi erdők előrevetített átalakulása nem jár szükségszerűen a fás növénytakaró megszűnésével. Még a jobban veszélyeztetett helyszíneken is fennmaradhat valószínűleg valamilyen fás növényzet, ha más nem, bokorerdő formájában.
Ha a további klímaváltozást sikerülne legalább lassítani, a jelenlegi erdőtakaró még egy időre fennmaradhat, két okból: egyrészt az erdő élőhelytől is függő tűrőképességgel, reszilienciával rendelkezik, másrészt az erdőtakaró mesterséges megújítása lehetséges a genetikailag behatárolt tolerancia korlátai között. A beavatkozások tervezéséhez Magyarországon már rendelkezésre áll egy olyan erdészeti döntéstámogató rendszer,8 amely erdőrészlet-szintre lebontva szolgáltat adatokat a lokális élőhelyi potenciál becsült változásáról, az alkalmazásra javasolt fafajokról és várható növekedésükről, a jelenleg elérhető kutatási eredmények alapján.
Utószó
Talán az olvasóban is felmerült a gondolat, hogy a cikk tulajdonképpen nem az erdőkről szól, hanem a globális klímaváltozás észrevétlenül begyűrűző hatásairól, amelyek mindenkit és mindenhol érintenek. Az erdészek napi szinten tapasztalják az erdő élőlényeire gyakorolt hatásokat, a rendkívül hosszú termesztési ciklus („vágásforduló”) pedig sok kockázatot rejteget. Másrészt nem ringathatják magukat (bio)technikai fejlesztések reményébe vetett hitbe, a veszélyek közömbösítésére nincsenek eszközeik vagy ilyenek nem alkalmazhatók. Mindez a természeti erők tiszteletére szoktat, és emlékeztet az időnként elfelejtett alázatra: nincsenek ingyen lakomák, mindenért meg kell fizetni.
Ezt a tapasztalatot a társadalom különböző módokon igyekszik távol tartani magától. A félelem a változástól, a megszokott kényelem esetleges elvesztésétől, lélektani hárítást vált ki. „Változások mindig is voltak”, „vannak ennél fontosabb problémák” vagy „az emberiség mindig megtalálta a megoldást” – halljuk, vagy esetleg: „az én életemben erre nem kerül sor” (nekik nincsenek gyermekeik, unokáik?).
A vágtató klímaváltozás pedig meghatározza életünket, és gyermekeink jövőjét. Megfékezése valamennyiünk felelőssége, az élet minden területén. A nemzetközi konferenciák, kormányok, politikusok nyilatkozatai ehhez nem elegendőek. Ezzel a kihívással csak közös erőfeszítéssel, nemzetközi összefogással birkózhatunk meg. Az idő pedig sürget, és nincsenek kitaposott utak.
Jegyzetek:
1 Az erdészeti tartamosság jelentése közel azonos a sokkal újabb keletű fenntarthatóságéval. Ezt elsőként C. von Carlowitz fogalmazta meg (Nachhaltigkeit) 1713-ban. Az európai nyelvek – a magyar kivételével – nem tesznek különbséget a két fogalom között.
2 A xeric limit a fátlan sztyep és az erdővegetáció határa a kontinentális síkvidéken. A fogalmat a szerző vezette be a nemzetközi tudományos világba.
3 A közös tenyészkerti kísérletek jelentőségét a klímaváltozás hatásvizsgálata szempontjából nemzetközileg a szerző munkássága alapján ismerték fel.
4 A szúbogarak dúlása a globális melegedés következtében az egész mérsékelt égöv fenyveseiben észlelhető, komoly gazdasági probléma, érintetlen, őserdőszerű területeken is!
5 Az elegyetlen főállomány mellett gyakori a kísérő fajok jelenléte, vagyis nem monokultúra: utóbbi fogalom a genetikailag egynemű, klónozott ültetvényekre alkalmazható.
6 A fátlan puszta eddigi jelenléte az Alföldön elsődlegesen nem klimatikai, hanem emberi hatások következménye.
7 A módszer klímaváltozással kapcsolatos felhasználását a szerző kezdeményezte, és ma már a mérsékelt övi erdőkben széles körben alkalmazzák a támogatott migráció tervezéséhez.
8 A számítógépes alkalmazás 2018-ban készült el, a szerző által vezetett „Agrárklíma.2” projekt keretében, nyolc egyetemi és kutatóintézeti partner közreműködésében.
