Részlet írásunkból:

„Más dolog a földből élni, mint abból, hogy mindent elhordunk róla.”
Gilbert K. Chesterton, 1926

A táji együttműködés szükségessége

Felelős fiatalként, szülőként, civilként, közösségek tagjaként, szakértőként, döntéshozóként keressük a napjaink kihívásaira adható válaszokat és cselekvési kereteket. Reménykeltő és Ferenc pápa is kiemeli, hogy „a civil társadalom számos csoportja és szervezete segít ellensúlyozni a nemzetközi közösség gyengeségeit, a koordináció hiányát a bonyolult helyzetekben.”1 Kereső és hívő emberként felismerhetjük, hogy érdemes a természettel és más személyekkel közösségben és elkötelezetten járnunk, mert „Isten összekötött bennünket minden teremtményével. A technokratikus paradigma azonban elszigetelhet bennünket a körülöttünk lévő világtól, és megtéveszt bennünket, amikor elfelejteti velünk, hogy az egész világ egy kapcsolati háló”. Azt is tapasztaljuk, hogy „a háztartások arra irányuló erőfeszítése, hogy kevesebbet szennyezzenek, csökkentsék a hulladék mennyiségét és bölcsen fogyasszanak, új kultúrát teremt. (…) Meg kell tehát jegyeznünk, hogy ha ez mennyiségi szempontból nem is jár azonnal számottevően érzékelhető hatással, mégis elősegíti, hogy a társadalom mélyéről jelentős átalakulási folyamatok induljanak el.” Számos kutatás és térségi tapasztalat mutatja, hogy a kisebb közösségeken túl a táji szint egy olyan keret, amelyben az együttműködés, cselekvés hálózata eredményesen fenntartható.2

Napjainkban Európában több mint ezer olyan térségi, tájszintű összefogás létezik, ami regionális, táji együttműködésként azonosítható.3 A Kárpát-medencében és hazánkban is működnek olyan együttműködések, amelyek helyi közösségek által kezdeményezve és általuk szervezve, táji léptékben kialakított partnerséget hoznak létre és erős táji identitással, közös értékek mentén elkötelezetten törődnek a táj értékeivel és a tájban élő emberek természetes életfeltételeinek megőrzésével.

Egyre inkább felértékelődik az a tudás, amely a táji sajátosságok – domborzati, vízrajzi, természeti folyamatainak, élőhelyeinek, élőlényeinek – ismeretének, az ott élő emberek tájhasználati, alkalmazkodási lehetőségeinek és a mindennapi életet és annak megújulását is segítő kulturális kincseknek a megbecsülésére épül. Egy adott tájban az életkörülményeket meghatározó természeti tényezők ismerete és az együttélés kialakult megoldásai a helyi közösségek és természeti rendszerek rezilienciájának4 alapvető tényezői Európában is. A környezeti, társadalmi és gazdasági kihívások során kiemelten fontos, hogy a helytállás és az alkalmazkodás képessége (a reziliencia) az egyes személyek, a közösségek és a települések és vállalkozások, gazdaságok tekintetében is megfelelő szintet érjen el. Reyers és társai5 kutatásaikban az elmúlt évtized nagy nemzetközi reziliencia programjaira összpontosítottak, és több mint 40 felülvizsgálatra, hat kontinensre és számos fenntartható fejlődési ágazatra kiterjedően tanulmányozták a fenntarthatóság és a reziliencia programok kapcsolatát. Megállapították, hogy számos hiányosság mellett valódi előrelépéseket is sikerült azonosítaniuk, mivel a fenntartható fejlődés gyakorlata „a pusztán az eszközök leírásától eltolódott a háztartások, közösségek vagy régiók azon képességeinek fontosságának elismerése felé, hogy a változásokra reagálva vagy azokat megelőzve képesek legyenek fennmaradni, alkalmazkodni vagy átalakulni”. Ebben a cikkben a reziliencia megerősítésének tájszintű együttműködésen alapuló natúrparki szemléletét, szükségességét és egyes megoldásait mutatom be.

A natúrparki modell

A vidéki táj és kultúra átélése, megőrzése, gyarapítása és megújítása csak az adott táj lakóinak, gazdálkodóinak, alkotóinak tudatos közreműködésével és egyetértésével lehetséges. Az európiai vidéki térségekben a táj természeti és kulturális értékei tudatos védelmének és megújításának igényére reagálva jöttek létre a tájszintű együttműködések, köztük a natúrparkok helyi közösségei, táji hálózatai. A natúrparki modell gyakorlati alkalmazása terén Nyugat-Európában már több mint 60 éves, hazánkban pedig 20-25 éves tapasztalat gyűlt össze. Franciaország területén 58 natúrpark (parc naturel régional), Németországban 104 natúrpark (Naturpark), Ausztriában 47 natúrpark, az Egyesült Királyságban 46 natúrpark található. A natúrpark jellegű együttműködések összterülete az Európai Unió területének közel 10%-át fedi le. Európa számos országában találhatók még táji léptékben gondolkodó és együttműködő natúrparkok. Tevékenységük – hazánkban is – jellemzően 4+1 pillérre épül:

  • természeti, táji és kulturális örökség gondos fenntartása, megőrzése, gyarapítása;
  • környezeti nevelés, szemléletformálás és tájidentitás megerősítése;
  • fenntartható térségfejlesztés, valamint
  • fenntartható ökoturizmus és rekreáció, illetve
  • mindezen tevékenységekkel együtt a helyi közösségek megerősítése és a tájszintű együttműködések fejlesztése.

A tájszintű együttműködések között legnagyobb számmal (17) hazánkban natúrparkokat találhatunk, amelyek érdekképviseletét a Magyar Natúrpark Szövetség látja el, de szintén táji léptékben megvalósuló együttműködések a zöldutak, amelyek természeti és kulturális értékeket, közösségeket kötnek össze, szerveznek hálózatba, oly módon, hogy gyalog, kerékpárral, lóháton vagy vízen evezve legyenek megközelíthetőek és folyamatosan fenntartott kapcsolat alakuljon ki a közösségek között, amely a megélhetést és a vendéglátást, rekreációt is segíti egyben. Hazánkban jellemző másik együttműködési forma a közalapítványi, alapítványi együttműködés, amely egyes települések és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület között jött létre a 90-es évek során, amelyből mára több natúrparki is kialakult. Egyéb közismert tájszintű kezdeményezések a Bodrogközben és az Ormánságban, illetve a Tisza mentén is indultak, amelyek egyebek mellett a tájszintű vízgazdálkodással kapcsolatos együttműködést helyezték előtérbe.

Magyarország natúrparkjai 2024 májusában (forrás: https://naturparkok.hu)

 

2014-ben a Magyar Natúrpark Szövetség (MNSZ) elnökségével és a natúrparkok vezetőivel tájszintű együttműködésként fogalmaztuk újra javaslatomra a natúrpark meghatározását. Az MNSZ megfogalmazásában: „A natúrpark helyi közösségek által létrehozott tájszintű együttműködés, melynek célja az érintett tájak természeti és kulturális örökségének a megőrzése, bemutatása és a vidék fejlődését elősegítő hasznosítása. A natúrpark az integratív védelem elvére építve a tájat és a természetet nem a tájban élő embertől, hanem azt vele együtt hasznosítva kívánja védeni.” A Szövetség meghatározása alapján a 2018-as módosítása során a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény is frissítette a natúrpark fogalmát az alábbiak szerint: „natúrpark a helyi közösségek (önkormányzatok, társadalmi szervezetek, gazdálkodó szervezetek és az érintett lakosság) összefogása eredményeként létrejövő, a táji, természeti és kulturális értékek megőrzésén és fenntartható hasznosításán alapuló terület- és vidékfejlesztési célok megvalósulását is támogató, meghatározott területre vonatkozó együttműködés, amely e törvény végrehajtására kiadott jogszabály szerint jön létre.”

A natúrparkok esetében, amikor tájról beszélünk, akkor legtöbbször kistájat (járást, napi járóföldnyi területet, 100–1000 km2-t) értünk alatta, figyelembe véve annak középtáji, nagytáji környezetét, kapcsolatát. Számos országban a natúrparkok központi értékeként jelenik meg a szülőhaza, a tájban megjelenő, megőrzött örökség (a táji örökség), a természeti és kulturális kincsek, közösségi összetartozás, helyi identitás és közösségi együttműködés, összefogás. Jól kifejezi ezt a francia natúrparki dokumentumokban gyakran használt patrimoine kifejezés is, amely a személyes és közös örökség és a kincs jelentést hordozza. A natúrparkok mint tájléptékű együttműködések létrejöttét alapvetően a tájban élők és a táj működése által felhalmozott értékek, örökség, tudás, természeti, kulturális és közösségi tájhoz kötődő tőke értékének felismerése, elismertetése és megőrzésének, gyarapításának vágya vezérli. A natúrparkok és az állami természetvédelem egy megfelelően működő rendszerben jó kiegészítői lehetnek egymásnak, hiszen a nemzeti parkok hálózata a nemzeti közérdeket, míg a natúrparkok a helyi, tájszintű értékközösségre épülő összefogást jelenítenek meg, amelyek együttműködve eredményes és egészséges tájműködést biztosíthatnak. A német és francia példái követendők abban, ahogy a natúrparkok felelős és kompetens térségi szervezőként, a fenntartható térség és vidékfejlesztés katalizátoraként jól kiegészítik a térségben működő nemzeti parkok természetvédelmi vagy turisztikai szervezetek, gazdálkodói szövetségek tevékenységét. A német és a francia tapasztalatok mellett a többi európai országban működő natúrparkok is eredményesen kötnek össze embereket és intézményeket, alakítanak ki érték- és érdekközösségeket annak érdekében, hogy a sokszínű, értékekben gazdag táj megőrzését és a benne élők megélhetését segítsék.

 A teljes írás a Magyar Szemle 2024/7-8. számában olvasható.

1 Ferenc pápa Laudate Deum kezdetű apostoli buzdítása minden jóakaratú embernek a klímaválságról, 2023.

2 Millennium Ecosystem Assessment dokumentumai: https://www.millenniumassessment.org/en/index.html

3 https://www.naturparke.de/naturparke/europa.html

4 A reziliencia egy rendszer (egyén, erdő, város, gazdaság) képessége a változásokhoz való alkalmazkodásra és a további fejlődésre. A képesség, hogy sokkhatásokat és zavart – mint a gazdasági válság vagy a klímaváltozás – a megújulás és innovatív gondolkodás ösztönzésére használja. A reziliens gondolkodás magában foglalja a tanulást, sokféleséget, és mindenekelőtt a hitet, hogy ember és természet szorosan kapcsolódik, lényegében egy szocioökológiai rendszert alkot

5 Reyers, B.–Moore, M-L.–Haider, L.J.–Schlüter, M.: The contributions of resilience to reshaping sustainable development. In Nature Sustainability. (2022) 5. sz. 657–664.