Politikai rendszerváltás, társadalmi struktúra- és modellváltás. A közéletünket nyíltan vagy rejtetten ma is foglalkoztató kérdések mélyén ezek a problémák húzódnak meg. Úgy is mint az 1990-ben bekövetkezett fordulat tartalma és értelme, és úgy is mint az azóta eltelt, egyre növekvő idő tényleges hozadéka, de leginkább mint a továbbra is velünk élő, messze nyúló gyökérzetű, és mindent átfogó feladat. Utóbbi esetben természetesen az újra meg újra megszakított és eltorzult, ezért soha be nem fejezett polgári Magyarország megteremtéséről van szó. Hasznos lehet ebből a szempontból röviden felidézni két mélyenszántó szellemi reflexiót a II. világháborút követő néhány évből, amikor a 20. században először és egyre inkább úgy tűnik, hogy kivételesen megvoltak azok belső társadalmi és politikai feltételek, amelyekkel – ha nem számolja fel gyökereiben a szovjet birodalomba történt kényszerű betagozódás – valós esélyünk lett volna az addigra már oly sokak által kívánt korszerű Magyarország felépítésére.

Ilyen remények táplálták Bibó Istvánnak az európai politikai gondolkodás hagyományainak mély ismeretébe és összefüggéseibe ágyazott, jól ismert esszéinek gondolatmenetét is. A bennük felvázolt összkép szerint a magyar társadalomszerveződésnek a „szabadság kis köreivel” jellemezhető világa, az általa számba vett súlyos társadalom- és politikatörténeti tehertételeket és az ezeket kísérő szellemi-kulturális eltévelyedéseket ellensúlyozhatja úgy, hogy ez az 1945-ben létrejött gyökeresen új politikai erőtérben, Szküllák és Kharübdiszek közt ugyan, de a társadalom egészét átfogó demokrácia alapjává válhat.

Határainkon túlra tekintve ebben az időben még annak reménye is felcsillanhatott egy rövid történeti pillanat erejéig, hogy a század immár második világégésének borzalmas végkifejlete talán elég tanulság ahhoz mindenkinek, hogy a Duna menti népek önsorsrontó és nyomorúságos szembenállását az együttműködés szelleme válthassa fel. Kívülről is érkeztek biztató impulzusok. A legkomolyabb várakozásokat Petru Grozának a határok légiesítéséről, magyar-román vámunióról, föderációról és hasonlókról szóló, két éven át ismételt kijelentései keltették, amelyek, ha legkésőbb Groza 1947. májusi budapesti útja során a szovjet nagyhatalmi játszma szirénhangjainak bizonyultak is, a teendőket meghatározó, legszélesebb értelemben vett társadalmi valóság feltárása és megértése – egy időre – megkerülhetetlen intellektuális feladattá lépett elő.

Akkor, Bibó megvilágosító erejű röpiratainak mintegy szinoptikus kiegészítéseként, Makkai Lászlónak a Magyar-román közös múlt címmel 1948-ban megjelent, majd hamarosan bezúzott műve igyekezett a két nép kapcsolatának mély és újszerű történeti elemzésre alapozott új perspektívát nyitni. A mű tehát már megjelenése pillanatában korszakzárónak bizonyult, most azonban egy fontos, 1946 körül íródott és csak a közelmúltban publikált előzmény néhány gondolatára szeretnénk felhívni a figyelmet. A román társadalomtörténet vázlata című (Magyar Szemle Füzetek, 2021.) munkájában Makkai régiónk egészét jellemző és évezredes meghatározottságoknak bizonyult külső és belső feltételek modellszerű összefüggésében mutatja be páratlan irodalmi és forrástájékozottsággal a Kárpátokon túli román társadalomfejlődés sok évszázados dinamikáját és zsákutcáit a pásztortársadalomtól a kapitalizmus társadalmi, politikai és szellemi útvesztőiig. Kiinduló tétele, hogy minden Duna-táji társadalom arculatának jellegadó meghatározottsága az a tény, hogy Európának ezen régiója teljes története folyamán „sorozatos invázióknak volt kitéve”. A jellegzetes dilemmákat és a válaszokban kirajzolódó struktúrák (újra)termelődésének mechanizmusát a következő lapidáris okfejtéssel vázolja fel: „Kelet, nyugat és dél felől hatalmas tömegeket összefogó, terjeszkedő társadalmak kísérelték meg koronként, hogy behatoljanak a Duna-tájra, mindannyiszor forradalmasítva az itt élő népek társadalomalakulásának menetét. A behatoló társadalom a maga gyarmatosító érdekeinek megfelelően, egyrészt tudatos ráhatással, másrészt a tömegvonzás önkéntelen erejével átalakítja a megrohant társadalmat, melynek belső alakulási folyamatai hirtelen félbemaradnak, esetleg a kívülről kezdeményezett új folyamat leple alatt lappangva tovább folytatódnak és sajátos, korcs alakulásokat hoznak létre. A gyarmatosító társadalomhoz való igazodás kényszere folytán a társadalomalakulás menete meggyorsul, szervesen egymásból következő folyamatok összetorlódnak, kiesnek, s mivel az összezúzott, belső folyamatok eltakarítására idő nem maradt, az egész átalakulás mesterséges, sekélyes és töredékes lesz. Az új feladatok vállalására megfelelően felkészült belső tényezők híján a változást részben a gyarmatosító társadalomból behatoló idegen elemek, részben pedig olyan helyi rétegek hordozzák, melyek egyébként egészen más természetű funkciók ellátására volnának hivatva. Emiatt a külső mintákhoz való igazodás sohasem válhat teljessé: a társadalomnak sem ideje, sem képessége nincs az erőszakos, racionális alakulást az egész életet átható, beidegzett szokássá feldolgozni, s így az emberi együttélést nem az együtt növekvő önálló egzisztenciák kölcsönös méltányossága, hanem alkalomszerűen vagy mesterségesen létrejött csoportok nyers érdekviszonya fogja jellemezni.”

E képletszerű leírásban nem nehéz felismerni azokat az erővonalakat, amelyek nemzeti történetünk kihívásainak geopolitikai helyzetünkből fakadó folyamatos kísérői és a társadalom mélystruktúráit tartósan alakító, politikai dilemmáinkban is máig ható tényezői. Az persze, hogy a külső hatások milyen válaszokat váltanak ki, nagyban függ attól, hogy Makkait idézve „a gyarmatosító társadalom maga is milyen módszerekkel alakítja saját életét”, meg attól, hogy a befolyás alá került társadalom maga milyen szerkezetű. Bibó e struktúrák történeti alakulásának mélyreható elemzésével, korlátainak és lehetőségeinek mérlegre tételével, Makkai megközelítésével is teljes összhangban, 1945 „fordulatában” a magyar társadalomfejlődés nyugatias „alkatelemeire” építhető demokratikus fordulat esélyét látta maga előtt, és írásainak üzeneteivel maga is ezen fáradozott. Hogy nem ez történt, és külső okokból, már akkor sem volt realitása, jól tudjuk. Emlékezzünk Szekfű Gyula rezignált mondására: ez egy újabb török hódoltság! De vajon felmérte-e bárki a két idézett szerző színvonalán mindazt, ami azóta történt és nem történt? A kérdés csak részben költői. 1981-ben, amikor még azt lehetett gondolni, hogy a szovjet birodalom a globális kétosztatúsággal együtt irdatlan időkig fenn fog állni, a nagy formátumú középkorász, Szűcs Jenő nagyszabású esszében írt történészi kommentárt a fennebb megidézett Bibó-tanulmányokhoz, szinte mindenben megerősítve, részben kiegészítve és egyetemes történeti horizonton értelmezve azok mondanivalóját. Szűcs azt is leszögezte, hogy a bibói koncepció a történelem nem realizált lehetőségéről szólt. Valamivel később (1985) pedig arra figyelmeztetett, hogy az 1948–49-ben bekövetkezett fordulat „berekesztette a megindult frusztrációoldó és bűntudatoldó mechanizmusokat, elrekesztette az önismeret-központú történelemszemlélet kibontakozásának lehetőségeit, és végső fokon a meghaladni kívánt régi reflexek feléledését segítette elő.”

Néhány további év után új remények korszaka köszöntött ránk, aminek sok minden között Makkai idézett művének 1989-ben bekövetkezett újra kiadása is része volt. Ma, különböző indítékokból szokás erről az időről csalódás hangján beszélni, nyilván, mert az akkori álmokból nem sok valósulhatott meg. Az új helyzetben ugyanis, Makkai szóhasználatát kölcsönözve, a „birodalmi behatolások” hamarosan a földrajzi helyzettől független globális (tőke-) „invázióvá” váltak a „szabaddá” vált, ám súlyosan tőkehiányos régióban. A globális versenypálya, a versenyzők és a versenyszabályok pedig nagyjából egy évtized alatt gyökeresen megváltoztak. Más szavakkal, megváltozott maga a Nyugat, fokozatosan egyre jobban feloldódtak azok a polgári értékstruktúrák, amelyek a megelőző korszakban még a felzárkózási törekvések példái voltak és lehettek. A szabad választások eredményeként hirtelen kiéleződött versenyhelyzetben már nemcsak a társadalmi és tudati mélystruktúrákat kellene új modellben a külvilághoz igazítani, hanem mindezt a globális méretű hatalmi modellváltáshoz való rugalmas igazodással együtt kellene véghez vinni. Ilyen körülmények között a szovjet blokkból kiszabadult társadalmak előtt – természetesen regionális különbségekkel – addig nem látott gigantikus feladattorlaszok emelkedtek fel.

Ami minket illet, az árnyalatokat mellőzve azt lehet mondani, hogy a magántulajdont négy évtizedre kiiktató szovjetizált berendezkedés a magyar társadalom döntő többségét, az államhatalomnak kitett, paternalista várakozásokkal telt tömeggé változtatta. Ez a bizánci típusú uralmi képletnek ebben a térségben korábban nem ismert mélységű behatolását jelentette. A magyarországi tabula rasa megsemmisítette azokat a nyugati típusú polgári struktúrákat, amelyekre a II. világháború utáni években még építeni lehetett volna. Utóbbiba nálunk a svábokat is be kellett volna számítani, de azt is tudjuk, hogy akkor ez számos okból még Bibó gondolkodását is meghaladta. Máshol, ahol a polgári modellbe illeszkedő struktúrák még ennyire sem voltak jelen, vagy az összképben más súlyt képviseltek (például Romániában), a kommunista modernizáció a mai kihívások közepette ország- és nemzetépítés távlatai szempontjából lehet, hogy inkább előnynek fog bizonyulni, mint hátránynak. A magunk terveiről gondolkodva az ilyen körülményeket is mérlegre kell tenni.

Az elmúlt hetven éven végigtekintve tehát azt látjuk, hogy a reformkorban kitűzött és csonkán megvalósult társadalmi modellváltás strukturális alapjai, amelyekre a fennebb szóba hozott szerzőkre való hivatkozásokkal utalni igyekeztünk, 1990-re már végletesen meggyengültek. Régiónk, és benne nemzeti közösségünk jövőjét fürkészve persze az árnyalatok is rendkívül fontosak, és ha a világ nem katasztrófába rohan, bízzunk benne, hogy a folytonos újrakezdés helyett mégiscsak van esélyünk a történelem adta lehetőségek realizálására is.