III.
A horvát szakirodalom Šufflayt – pályája első évtizedét tárgyalva – „politikailag színtelen” személyiségként tartja számon, ám ennek ellentmond budapesti évei idején publicisztikai jelenléte a magyar nyelvű napi sajtóban. Ma még feltáratlanok kapcsolatai az 1904–1908 közötti évek magyar sajtójával, ám feltételezhető: a Budapesti Hírlap, a Világ, az Ujság ,a Pesti Hírlap hasábjain névtelenül megjelent, horvát tárgyú cikkek az ő tollából származnak. Az évtized végén és fordulóján neve egyre gyakoribb lesz a magyar sajtóban, s a vonatkozó írások egyértelműen jelzik: az ifjúkora óta Ante Starčević-tisztelő, s a Jogpárthoz vonzódó Šufflay igencsak belesodródott a politikába. Már első, névvel közölt írása manifesztálja később sokszor támadott magyarón elkötelezettségét: a terjedelmes írás címe A horvátok és a magyarok hajdan és most.1 Az írás akár Šufflay politikai manifesztumaként is értelmezhető, amelyhez mottóként írhatnánk a textusból kiemelt alábbi mondatot: „Horvátország boldogulása az unionisztikus pokitikában rejlik.” S ezzel nagyjából sejtettük is: ez a cikk a horvát–magyar unió apológiája kívánt lenni, olyan időkben, amikor a horvát belpolitika terepén kemény küzdelem zajlik az ún. „szerb–horvát koalíció” létrejöttéért, amely nem egyéb – a szerző vélelme szerint –, mint a strossmayeri délszláv eszméért zajló nyílt harc.
Šufflay – unionista nézeteit kifejtendő – nagyívű képet rajzol a nyolc évszázados horvát–magyar együttélés történetéről, azzal a szándékkal, hogy magyar olvasóival tudományosan megismertesse „a rokonszenves, úgyszólván testvéri fluidumot a magyar kéz érintésében.” E gondolatot tudatosítandó írja meg a cikk második tematikai egységében az unionizmus apológiáját. E szimbiózis alapköve az 1868-as Horvát–Magyar Kiegyezés, amelyet „a mai Horvátország autochton (szlavón) lakosságának […] elődei […]” kötöttek meg, s amely „az unionisztikus eszme” megtestesülése volt, s most az „alapító atyák” mai ellenfelei: az „államjogi ellenzék” – amelynek képviselői a török utáni migráció folyományának az új Szlavóniába többszörösen beözönlő szerb elem leszármazottai –, amely „elem” kettéosztotta a horvátságot. Velük szemben áll az „unionisztikus eszme”, „két olyan ember kezére bízva”, kik származásuk, családjuk egész miliője folytán a magyar állami érzést úgyszólván örökölték elődeiktől.” Báró Levin Rauchról és Josipovich Gézáról van szó. Az előbbi „sarja egy magyarországi (brassói) német családnak, mely századokon át a horvát unionizmus bölcsőjében, a horvát Zagorjéban élt és a zagorjei (a régi szlavón) nemesség minden kiváló vonását elsajátította.” Josipovich Géza „az unionizmus híres fészkéből”, Turopojéből származik, s „unokája Josipovich Antalnak, a kufsteini fogolynak, aki a magyar szabadságért szenvedett, mint a legjobb magyar ember.”
A kiegyezésen alapuló és működő horvát saborban (nemzetgyűlés) a „többség, s […] a magyar parlament horvát csoportjának […] vezetése nem a horvátok, nem a horvát autochton elem sarjadékai kezében van, hanem […] olyan emberek kezében, akik vagy direkte bevándoroltak a Bakán mélyéből, vagy akiket csak pár generáció köt a horvát földhöz. Bennük nem élhet az unionista szellem […] századokon és nemzedékeken átszűrt extraktja, kik […] a múlt század [...] egyes délszláv álmait akarják életre kelteni. Mert a történelem mutatja, hogy a horvát autochton lakosság […] puha anyag, […] egyszer, 1848 előtt, már sikerült belőle Illíreket faragni, Strossmayer idejében pedig délszlávokat. Most szerbeket kellene ebből az anyagból gyúrni, de elsősorban a horvát nemzet unionisztikus vonását kitörölni, és ellenségévé tenni a magyar nemzetnek.”
Az aktuális politikai helyzetre utalva, fogalmazásával egyértelművé teszi: a horvát–szerb koalíciót a horvát nemzettudatra veszélyes politikai kombinációnak tekinti, amely a pánszlávizmus és a neoszlávizmus hordozója, amelyhez a horvát nemzetnek semmi köze. „Ha a magyar állam segítsége által – zárja fejtegetését Šufflay – a horvát nemzet megszabadul ettől a veszedelmes lidércnyomástól, ha tisztázódik az egyes balkán-féle alakok által megmérgezett horvát politikai levegő, akkor az unionizmusnak mély és föntebb föltárt gyökere magától virulásnak indul majd.”
A leírtak nyomán természetesnek hat Šufflay álláspontja, mely a magyar nyelv ismeretének csaknem teljes horvátországi elapadását nehezményezi. „Már év óta észre lehet venni, hogy a magyar és horvát intelligencia között való érintkezés úgyszólván geometriai progresszióban apad. A horvát ifjúság, ha nem a zágrábi egyetemen tanul, osztrák vagy német univerzitásokon készül a jövőre, így magyarul szinte senki sem tud, még „azok sem, akik a magyar parlamentnek tagjai”. Pedig tudni kellene: „a magyar nyelv tudása nélkül […] a horvát embernél” a boldogulás „éppúgy lehetetlen, mint a magyar búvárnak [=kutatónak. L. I.] a magyar művelődés és folklór számos rejtélyét a szláv kulcs nélkül megoldani”, továbbá: „történelmi szempontból nincs nemzet, mely közelebb állana a horváthoz, mint a magyar.” Sokan nem merik, vagy nem akarják megvallani, „hogy a horvát ember számára a magyar nyelv tudása majdnem azonos a magyar nemzet lelkének az ismeretével, annak az ismeretnek ki nem mondható következménye pedig a meggyőződés, hogy Horvátország boldogulása az unionisztikus politikában rejlik.”
Írása vonatkozó passzusának elején Šufflay a „magyar közvéleményt” és a „magyar királyi kormányt” is figyelmeztetni kívánja e nem kívánatos jelenségre. Kár, hogy mellőzi 1908–1910 közötti, tehát a Rauch-éra idején egyetemi előadásainak politikai természetű hallgatói bojkottját, amely köztudottan „uniópártiságának” elutasítása volt, s azt, hogy a zágrábi egyetemen akkor már közel tíz éve működő Magyar Nyelv és Irodalmi Tanszék professzorának, Greksa Kázmérnak kollégiumait ugyanúgy mellőzi a horvát egyetemi hallgatóság, A. G. Matoš (a horvát szimbolista költészet reprezentánsa) pedig felháborodottan tiltakozik a magyar tanszék megalapítása miatt, sőt élesen kirohan a sajtóban a zágrábi közterületeken naponta hallott magyar szó miatt.2
Šufflay unionizmus-apológiája Pavao Rauch bánsága idején íródott. Kettejük viszonyát hol bővebben, hol mondatnyi szöveg terjedelmében említik, mérlegelik a szakirodalom szerzői, s a Rauch-politika tüzetesebb ismertetését gyakran mellőzik. Šufflay politikai, illetve magyarón álláspontját ismertetve – úgy vélem – nem mellőzhetjük a jeles horvát közéleti személyiség politikai és emberi arcélének – ha mégoly röviden is – megrajzolását, különös tekintettel a báró és a magyarság viszonyára.
A Rauch család hagyományos magyarón mentalitása az 1868-as Horvát–Magyar Kiegyezés idején manifesztálódott látványosan: az idősebb Rauchot, Levint a kiegyezés megalkotójaként tartják számon pro és contra, az ellenzék is, a magyarónok is. Fia, Pavao Rauch Budapesten jogot tanult. Horvát nemzeti érzületét, a Habsburg-ház iránti lojalitását, de magyarpártiságát is a szülői ház szellemi, politikai környezetének köszönheti. Politikai pályakezdése a Khuen-Héderváy-korszak éveire esnek, e korszak utolsó harmadában lép a politikai élet színpadára – a bán elleni kemény fellépésével vonva magára a figyelmet. Politikai újoncként előbb a szerb–horvát koalícióhoz közeledett, ám hamar rá kellett jönnie, e tömörülés tagjai a délszláv eszme jegyében szorgoskodnak a horvát közéletben. Útja az unionistákhoz és a jogpártiakhoz vezetett, az utóbbiak a kiegyezést tagadják, erős a nemzettudatuk. Rauch azt remélte: a Horvát–Magyar Kiegyezés általa elképzelt reformjával teljesen maga mellé állíthatja a Jogpártot, s segítségükkel defenzívába szoríthatja a horvát–szerb koalíciót – délszláv ideájával egyetemben. Bajza József írja: „A magyar–horvát unió utolsó évtizedében [...] ez a rauchiana conceptio volt az egyetlen komoly kísérlet az unió és vele a horvát nemzeti eszme megteremtésére.”3 Sajnos, a rauchiana conceptio sem magyar, sem osztrák részről nem talált megértésre, benne ui. a „hagyományos keretek” sérültek volna. „A horvát intelligencia meg egyre kritikátlanabbul kergette a délszláv egység ködképét.”4
1908-ban Wekerle Sándor – a szerb-horvát koalíció letörése reményében – Rauchot ülteti a báni székbe. Elődje (Rakodczay Sándor) a MÁV vonalain kötelezővé tett magyar nyelvhasználat kiváltotta bonyodalmakat követően feloszlatta a sabort, így Rauch regnálása kezdetén kénytelen volt választásokat kiírni. Helyzetét nehezítette az ún. annexiós válság , az 1878-ban okkupált Bosznia-Hercegovinát a Monarchia annektálta, majd a magyar vezetés, Rauchot mellőzve a koalíciót hozta helyzetbe ismét. Rauchnak még egyszer lett volna esélye koncepciója megvalósítására: 1917-ben, ám a hatalom ismét rosszul döntött: az ellenfelet segítette hatalomra, amely aztán az összeomlást követően „végrehajthatta régóta dédelgetett tervét”: szerbek, horvátok, szlovének egyesítését.5 Sokan úgy vélték – leírtuk már – ha Rauch 1917-ben hatalomra kerül, talán egyben marad a horvát–magyar perszonálunió.
1918 őszén, szeptemberben, kisebb baráti társaság Rauch kastélyában töltött néhány napot. Köztük van Šufflay Milan, Frank Ivo (Ivica) jogpárti képviselő, aki még nem tudja: néhány hónap múltán ő lesz Budapesten az első horvát emigráció vezetője; Bajza József, pesti szlavista professzor, s persze a házigazda: Pavao Rauch, aki „illúziók nélkül várta a véget”: mindannyiuk reménye, szemefénye, a […] Monarchia agonizált.” Egy hónap múlva Budapesten Károlyi Mihály és hűbéresei vették át a hatalmat, Zágrábban a Szerb–Horvát–Szlovén Nemzeti Tanács tagjai, csaknem a halálba kergetve, elűzték katedrájáról Greksa Kázmér magyar professzort – mondván: Horvátországban nincs többé szükség a magyar nyelvre […]6
Visszatérve Šufflay 1908–1910 között induló politikai pályaívének további alakulására, megállapíthatjuk: a politika erőterébe egy 1909-ben közzétett írásával lépett be: Horvát közjog – Tomašić könyve.7 Cikke névaláírás nélkül került a lap hasábjaira, amelynek oka talán a Nikola Tomašić és Šufflay közötti rokoni (unokatestvéri) viszony, s az utóbbi és Rauch bán közötti baráti kapcsolat. Šufflay szerzőségére utal a cikk sokoldalú szakmai alátámasztása: oklevéltani tájékozottsága, a horvát ajkú népesség történelmi és geográfiai meghatározottságának, a Kálmán király kori történések, Kálmán és a délszláv városok közötti viszonyrendszer ismerete stb.
Minderről a Pacta conventa eredetisége és karaktere körüli polémia kapcsán esik szó, amelyet Nikola Tomašić, a már neves horvát közszereplő a témáról szóló említett könyve indukált. A témáról Šufflay több alkalommal is értekezik majd, s amellyel kapcsolatos tagadó véleménye már itt is megfogalmazódik: a híres memoriale szerinti szerződés a tizenkét horvát nemzetség és Kálmán király között – írja Šufflay – „soha létre nem jött”, így Tomašić munkájának „tudományos szempontból […] értéke nincs, […] gyakorlati szempontból […] nem értekezés […], csupán tudományos mezbe burkolt röpirat, melynek igazoló hatása a horvát közvéleményt károsan befolyásolhatja a magyar állam horvátországi képviselőjének csillapító működésére vonatkozólag.”8
A Pacta conventa nem egyszeri vita tárgya a horvát és a magyar történetírásban, Šufflay máshol is, később is kifejti tagadó véleményét, elismerve persze – más érvekkel – az 1102-ből számítható horvát–magyar állami szimbiózist. A nyelvtudós Szarvas Gábor részéről a „délibábos”, Szekfű Gyulától az „ábrándos” jelzőt kapja. Deér József a szöveg „koridegen voltára” mutat rá, „de hamisítvány mivoltát kizárja.”9 Horvát részről eltérő vélekedések vannak forgalomban: Ferdo Čulinović „a P[acta] C[omventa] érvényéről tesz szenvedélyes hitet”, Miljenko Jurković „vitás okiratnak” minősíti.10 Sokcsevits Dénes Tomislav Raukar állítását elfogadva azt írja: a szöveget „[...] két részre kell” bontanunk. „Az egyik az Árpád-házi uralkodó és a horvátok közötti megegyezés távoli emlékét őrző bevezető rész, a másik [...] a horvát társadalomtörténet szempontjából jelentős szakasz, amely a 14. századi horvát nemesség jogviszonyáról nyújt értékes információkat. Ez utóbbi szöveg [...] nem a 11–12., hanem a 14. század viszonyait tükrözte, [...] a történet eleje nem kitaláció, hanem létező hagyományt tükröz [...].”11 Pecze Ferenc úgy véli: „A hajdan kényes kérdéskört nemzeteink jogtudományai napjainkban már sine ira et studio a kétoldalú kölcsönösség méltósága jegyében világítják meg.”12
A névtelenül mejelent Šufflay-cikk felborzolja az ellenzéki kedélyeket, a frissen kinevezett egyetemi tanárnak az univerzitás vezetőinek ellenérzése mellett a hallgatóság bojkottját, sőt magánéletébe történő beavatkozását is el kell viselnie.13 Előadásait – hallgatóság híján – nem tudja megtartani, még Tomašić bukása után is inzultálják: kedvenc kávéházából próbálják kiüldözni.14 A Rauchot váltó Tomašić hatalomra kerülése után (1910), azonnali hatállyal felmenti egyetemi tanári állásából s áthelyezteti – hivatalnoki minőségben – az oktatásügyi és kultusz tárcához.
A magyar kormányváltást követően (1912), azaz Tisza István miniszterelnöksége idején s a háború éveiben Šufflay visszahúzódik a tudomány terepeire. Neve majd 1917-ben bukkan fel újra az 1914–1918 közötti évek politikai csatározásai és kombinációi kontextusában. Pavao Rauch báni esélyeinek vonzataként Šufflay személye egy miniszteri tárca várományosaként vetődik fel, ám mert a báni kinevezéskor IV. Károly Rauch helyett Mihalović személye mellett dönt, Šufflay miniszteri bársonyszékkel kapcsolatos reménye is szertefoszlik. A Monarchia bukása, s Horvátország és Magyarország állami szimbiózisának megszűnése csalódással tölti el, az unionista eszme esélyei is megsemmisülnek. 1920-as perbefogása, majd börtönbüntetése további közéleti szereplésére egy időre pontot tesz. Szabadulása után ugyan a publicisztika teremt számára egzisztenciális feltételeket, ám ezúttal is a tudomány szférájába menekül – nem hagyva kétséget afelől, hogy most még határozottabban vallja: a Nyugat-Balkán sem Nyugat, sem Kelet nem volt, inkább „köztes térség”, s e földrajzi meghatározottság következményeként Horvátország és a horvát etnikai közösség mindig is a Nyugat része volt.
Az 1923-as választások alkalmával a horvát ellenzék vezérének is tekinthető Stjepan Radić és az általa vezetett Horvát Nemzeti Paraszt Párt igen jelentős sikert ért el: valamennyi horvátok lakta területen mandátumot szerezett. Šufflay, miként a horvát társadalom egyes rétegei is, érdeklődéssel tekintett a Radić-jelenségre. Arra a Radićra nyilván, aki korábban a Magyarországtól való elszakadást aggályosnak tekintette. Köztudott: az említett választási sikert a belgrádi hatalom egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Radić ezt követően Budapesten, Bécsen át Londonig, majd Moszkváig próbált nemzetközi támogatást szerezni föderalista elképzeléseihez – eredménytelenül. A választási siker végül kudarccal végződött: 1925-ben a királyi hatalom betiltotta a pártot.15 Radić – átmeneti fogságából szabadulva – újabb lépésre szánta el magát: kompromisszumot kötött a Nikola Pašić vezette szerb radikálisokkal, ám eredményt ez sem hozott, a horvát önállósági törekvéseket a szerbek továbbra is elutasították, s a Szerb Radikális Párt egyes politikusai „elhatározták, hogy leszámolnak vele [t.i. Radić-tyal. L. I.] és az egész […] ellenzékkel […] Puniša Račić 1928. június 20-án a belgrádi nemzetgyűlésben [...] legyilkolta a Horvát Nemzeti Paraszt Párt vezérkarát [...].”16
E nyugtalan és fölöttébb zavaros politikai erőtérben Šufflay – vélhetően Radić kudarcának hatására – új párt alapításán gondolkodik, amelynek programját meg is fogalmazza egy Manifesztumban. 1927-ben aktív politizálással is próbálkozik: az Ante Trumbić vezette Jogpárt listáján képviselői mandátumért indul két kerületben (Ivanec, Sziszek) – eredménytelenül.
Pártalapítást célzó Manifesztumával Šufflay „magányos maradt” – írja róla Hrvoje Matković –, amely egyébként Stjepan Radić politikájának bírálata kívánt lenni, másfelől annak bizonyítása, hogy „a horvátok mindig monarchisták voltak”, s ellenzői az unitarizmus mindenféle megnyilvánulásának. Épp ezért utasítja el a jugoszláv unitarizmust és a bolsevizmust is, amely a jugoszláv kommunista párt aktivitása révén egyre veszélyesebb politikai tényezővé vált egész Jugoszláviában. A Horvát Nemzeti Radikális Párt – Šufflay Manifessztuma szerint – a paraszti erőre támaszkodhat, amely a horvát társadalom rendkívül erős kollektívtudatú és tradíciójú rétege. Stjapan Radić is a parasztságra építette ideológiáját, majd politikai programját. Šufflay elmarasztaló ítélete, de a kettejük között létezett egybeesés ellenére, mégis a „messianisztikus nekilendülés vezérének” tartotta politikus társát, aki sajnos – szerinte – túlértékelte erejét.
Noha a Manifesztum teljesen hatástalan maradt – Šufflay íróasztalfiókja őrizte meg –, 1928. június 20., tehát Radić és politikustársai meggyilkolása után, mégis ő lett a horvát ellenzék meghatározó alakja 1931-es tragikus haláláig.17 Ennek reprezentatív dokumentuma a fentebb már idézett Horvátország a világtörténelem és világpolitika szemszögévől című kötete, amelyben politikai célként – mint láttuk – a horvát nemzet önállóságát/függetlenségét jelölte meg.18
IV.
A Politikus Šufflay már 1904 és 1908 között, majd a később, az 1917-ig tartó időszakaszban magyarul, Magyarországon megjelent, részben magyar témájú, részben a közös, horvát–magyar történelmi múlt eseményeit, kölcsönhatásait, ezek dokumentumait elemző-interpretáló írásaival tudósként, történészként is politizált. Dolgozatai olyan történelmi periódusban jelentek meg, amikor a két ország között hol intenzívebb, hol visszafogottabb küzdelmek zajlottak. Mintegy tizenöt tanulmány, továbbá újságcikkek, nyilatkozatok, kisebb kötetre való szöveganyag reprezentálja a jeles albanológus, medievista történelmi œuvre-jének hungarológiai rétegét.
Magyar nyelvű publikációi a beérkezett tudós dolgozatai. Már 1902-ben fontos diplomatikai anyagot dolgoz fel. Professzora, Tadija Smičiklas javaslatára foglalkozik Vikentija Vasziljevics Makusev hagyatékával, amely a velencei levéltárból származó iratok másolatait, s a 13. századtól a 18. századig terjedő időszak kronológiailag rendezetlen oklevélmásolatait tartalmazta. A munkát 1902-ben, illetve 1905-ben tette közzé a Starine (a zágrábi akadémia kiadványa) köteteiben. 1902 és 1903-ban, bécsi stúdiumai idején fejezi be máig maradandónak ítélt kiadványát Die dalmatinische Privaturkunde (Dalmát magánoklevelek) címmel, amely a bécsi akadémia gondozásában jelent meg, s amelyet bécsi professzora, Oswald Redlich fontos forrásként használt fel Die Pruvaturkunden des Mittelalters (Középkori magánoklevelek) című kézikönyve írásakor.19
Amikor 1904-ben gyakornokként a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa lett, már nemzetközileg is elismert medievista, aki magyar nyelvű publikációkkal is megjelenik a historiográfia színterén. Első terjedelmesebb munkáját a Századok közli 1904-ben, János gercsei főesperes krónikája töredékéről címmel.20 A Baltazar Adam Krčelić feljegyezte töredék a 11. századi Szlavónia magyar és horvát hatalmi viszonyáról szól, amelynek további magyar vonatkozása Šufflay hipotézise, amely szerint a töredék magyar forrása egy feltételezett, 11. századi pécsi provenienciájú krónika, amelynek létezését a töredék textusa alapján rekonstruálta a szerző. A hipotézist mind a magyar, mind a horvát történetírás kétkedve fogadta, azt a szerzői állítást viszont elfogadta, hogy a szóban forgó töredék nem hamisítvány.21
Šufflay magyar témájú, magyar nyelven írott és publikált munkáinak sora Szent István korától a 20. századig ível: adataink szerint az utolsó vonatkozó dolgozat 1917-ben jelent meg, szerzője egykori magyar tanítómesterét, a tragikus vonatbaleset áldozatává lett Thallóczy Lajost búcsúztatja a Történeti Szemle lapjain. A köztes anyagban Szent István királyról, Anonymusról, a költő Zrínyi Miklósról értekezik Šufflay, de a horvát história egy-egy eseményét, oklevéltani problémáit (hamisítvány voltukat), vagy éppen a Nelipicsek történelmi helyét-szerepét érintő tanulmányokat lapozva szüntelenül magyar vonatkozásokkal szembesülünk. Ezt példázza egy szintén korai (1905-ből való) publikációja is, amely a „Száván túli közösség”, azaz Turopolje (Túrmező) térségét érinti, s azt a népközösséget, amely magyarón elkötelezettségét közös történelmünk szakadozó periódusában is megtartotta. Šufflay a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság folyóirata, a Turul 1905-ös évfolyamában közölt írásában egy a magyar millennium emlékére készült horvát nyelvű kiadványt méltatott. A kötet szerkesztője – „Magyarország számos városa, egyházi hatósága” által „megíratott monográfiájához” hasonlóan – a közös horvát–magyar múlt dokumentumainak is tekinthető turopoljei oklevélanyagot tette közzé. A kötetet méltató Šufflay úgy látja: a kiadvány gazdag szöveganyaga a térség majdani monográfusának lesz nagy hasznára. Nem mulasztja el az oklevélanyag magyar vonatkozásainak néhány fontos példáját kiemelni. Így például a térség földrajzi nevének kialakulását. A középkorban még, a Turovo elnevezés helyett, a Mező szavunkat használták (castri Zagrabiensis de Mezeu) s mára ebből lett a horvát Turopolje, azaz magyarul: Túrmező (horv. Polje = mező). A történettudós vénája mozdítja a recenzens Šufflay tollát, amikor a horvát historiográfusok és ás tudományágak képviselőinek figyelmét a kiadvány etnográfiai, nyelvészeti, jogi vonatkozásainak gazdagságára irányítja. Hiányérzetét sem titkolja, amikor a dokumentumok kalandos sorsának ismertetését hiányolja a kötetből: György, a brandenburgi gróf – felesége, Frangepán Beatrix (aki Corvin János özvegye volt) jogán birtokolta egykor Turopolje jelentős területét, s neje halála után, távozva az országból, magával vitte a térség levéltárát. Az iratok II. József koráig „penészedtek” Anspachban. E kötet okleveleinek foldolgozása nyomán árnyaltabb kép alakulhat ki a középkori Szlavóniáról, amelyben 1180 után indult bomlásnak a régi szláv „zsupák” szervezete, s alakult ki a vármegyerendszer, de becses adatokat kínálnak az oklevelek a szlavón mezőgazdaság történetéről is. Egy cseh nemzetiségú birtokos tulajdonjogára utaló Cheh, Cheky, Cheki, Cheke nevekből arra a következetésre jut: Zágráb első, cseh származású püspöke „cseh bevándorlók egész csoportjával” érkezhetett a Száva vidékére.22
A Šufflay dolgozataiban következetesen visszatérő horvát–magyar, tágabban szláv–magyar kulturális, történelmi, jogtörténeti recepció, kölcsönhatás szükségképpen kap prioritást magyar nyelvű tanulmányaiban. A nagy történelmi folyamatok, események felől nézve látszólag talán periférikusnak tűnő témák ne tévesszenek meg bennünket, hiszen egy-egy mikrofilológiai munkát kívánó téma kidolgozása, s ennek eredménye végül is a délszláv–, tágabban a szláv–magyar kapcsolatok sok évszázados szövedékében, valamennyi fontos láncszemnek minősül. Vonatkozik ez a „rex iunior” kérdésére éppúgy, mint az „idéző pecsét” és a „billog”, vagy éppen Raguza statutuma problémáit vizsgáló értekezésre egyformán. Általuk magyarok és horvátok, olykor magyarok és szerbek közös sorsának történelmi terepeit járhatjuk be, de bővülhetnek jogtörténeti információink is. E dolgozatok egy része szaktudományi vita tárgya is lett, némelyek közülük ma is megosztja a szaktudomány művelőinek álláspontját, ám a tudós halála óta eltelt nyolc évtized filológiai hivatkozásainak kontinuitása a szerző ítéletalkotásának időtálló voltát igazolják.
A Századok 1909-es évfolyamában jelent meg a Szláv párhuzamok a „rex iunior” czíméhez című kisebb közlemény,23 amelyben a „rex iunior” intézményét a szláv párhuzamok kontextusában vizsgálja. A kortárs magyar történetírás felfogását vitatva („az ifjabb királyság legjobban bizonyítja a királyi hatalom [...] magánjogi fejlődését”) azt mondja: „[...] az ifjabb királyság intézményét nem szabad a magyar közjog specialitásának tenni.” Ezt a kérdést tisztázandó, „figyelemmel kell lenni a hasonló institutióra a cseh és a szerb államiságok múltjában is.” E három nemzet királyi hatalmának fejlődésére ugyanis két tényező hatott: a „részuralom rendszere” és az „elsőszülöttségi fiági öröklési elv” megszilárdulása. A cseh és a szerb fejlődés egyaránt azt mutatja: már a 13. századot megelőzően a „fejedelmi méltóság” egy családhoz kötődött (a cseheknél a Přemysl, a szerbeknél a Nemanja család), s a családok tagjai a fejedelmektől – a családi hatalom megszilárdítása érdekében – egy-egy tartományt, župát kaptak. „Hogy ezen romboló rendszer az állam szétforgácsolását nem idézte elő, [...] a fejedelem [...] természetes törekvésének köszönhető, hogy fiaik örököljék utánuk a hatalmat.” Szerbiában „a 13. század második felétől kezdve [...] szabályosan követi az apát a fiú a trónon.” 1216-ban Csehország nagyjai „elegerunt in regem eorum Venceslaum ispsius regis Boemiae primogenitam“.
A magyar párhuzamról szólva a krónikákra utalva megemlíti: „I. Endre, I. Béla és fiira vonatkozó állapotokban a részuralom felismerhető jelei mutatkoznak [...] I. Béla halála után gyermekei: Géza, László és Lambert a Salamonnal kötött egyezség” alapján megtarthatták „az ország azon területrészeit, melyeket atyjuk bírt.” Mindezek megvalósulásában közreműködött az egyház – „a szlovén [értsd: szláv. L. I.] rendszerrel” próbálva elejét venni a trón körüli viszályoknak. Az a szándék, hogy a trón a fiúra és ne az „atyafiakra” szálljon, a „mintául vett tág szláv rendszer” szűkítését jelentette, s a 12. században már elvnek tekinthető, hogy a „részek” elsősorban a királynak trónra jelölt fiát illetik.
Dolgozata „utóiratában” Šufflay megjegyzi még: „A [...] felhozott tényezőkön kívül az Árpád-házi ifjabb királyság közjogi positiojára hatással volt még a byzánci udvar példája is, ahol kétségtelenül a dynastia megszilárdítása végett, olykor a császár mellett fia közjogi tényező gyanánt szerepel.”24
1906-ban, ugyancsak a Századok lapjain, szintén komparatív szempontú dolgozatot közöl Az idéző pecsét szláv források vizsgálatánál címmel. A dolgozat a jogtörténeti vonatkozások mellett nyelvészeti, szfragisztikai sőt részben címertani kérdéseket is érint, alaptémája persze az „idéző pecsét” alkalmazása a magyar joggyakorlatban. A bírósági idézés „legrégibb formájáról” van szó, amely a világi és egyházi bíróságoknál, s „nemcsak a királyi kancelláriánál, hanem [az] alsó bíróságokon is eljárási gyakorlat.” A szerző már a bevezető részben tisztázza: nem igazi pecsétről, hanem bírósági jelvényről, a billogról van szó, amely alapján a királybírákat „királyi billogoknak” hívták.25 A téma korábbi magyar kutatói az „institutio” szláv párhuzamait mellőzték, általában nyugati mintákból származtatták, mások „a magyar törzsnek ősrégi szervezetében keresik […] csíráit.” Šufflay példák alapján állítja: középkori források bizonyítják, hogy cseh földön már a 12. században két módja volt honos az idézésnek: a cseh pohon (ószláv pogonъ) szóból származó pohončí = „bíróság embere” vitte a pecsétes idézést a címzettnek, s volt a gyakorlatban egy másik „pecsét” is, a cseh országos bíróságé, amelyen két felirat volt: „Wencesla(us) citat ad iudicium” és „S(igillum) iusticia tocius terre s(an)c(ti)i Wencezlai ducis Boem(orum)”. Az egyik az idéző pecsét volt, a másikat a bírósági oklevelekre függesztették. A csehek tehát már a 10. század elején használták mindkettőt. A jogszokás tehát szláv eredetű, a magyarországi részben „a közös szláv törzsből nőtt ki.” Az oroszok a bizánci jogszokást követték, a szomszédos lengyelek viszont „a római kultúra produktumaként” vették át, a délszlávoknál pedig „a nyugati és keleti hatások” „nyújtottak kezet egymásnak”.26
Nem kevésbé fontos fogalom a magyar joggyakorlásban a pecsét mellett a billog, amelyről Vámbéry, Edelspacher, Miklošić és Munkácsi után, s Gombocz Zoltán, Győrffy György, Kniezsa István, Horger Antal és a német Vasmer stb. előtt27 értekezik – a későbbi nyelvtudományi publikációkban is hivatkozott, itt tárgyalt dolgozatában Šufflay. A délszlávoknál a forrásokban a 14. századtól szerepel a billog, beleg, bilig, biljeg, tájnyelvi bêlêgъ alakban. Miklošić vélelme szerint ebből származik a magyar bélyeg, bilyog, billog, bilig, s a korabeli felfogás szerint „tősgyökeres szláv szóról” van szó. Šufflay Tomaschek Vilmos álláspontját elfogadva cáfolja annak szláv eredetét, s egyetért annak véleményével, mely szerint a szláv bêlêgъ török eredetű, s a szláv törzsek az első szláv–török érintkezések idején, a 4. században vették át. A „török minta és a magyar billog jelentése: signum, nota, s egykor a billogok (bêlêgъ) családi vagy személyi jelvények voltak.” Korunk nyelvtudománya szerint is a billog ótörök eredetű (türk ujgur, bolgár, kirgiz, csuvas változatai is ezt igazolják). „A törökség minden ágába megtalálható”, s „a török szó bekerült több szláv nyelvbe is”, az pedig kézen fekvő, hogy „a magyarba […] szláv közvetítéssel került.”28
Közép-Európa szellemi amalgámjának eklatáns példája: 1909-ben, az Osztrák–Magyar Monarchiában, a magyar–horvát perszonálunióban Šufflay, horvát tudósként, magyar történettudományi folyóiratban az évtizedes függetlenségére oly méltán büszke kelet-adriai városköztársaság bizánci–római–olasz hagyományokat is őrző Raguza statutumáról értekezik magyar nyelven.
E statutumról értekezve29 a statutum évszázadokon át nyomtatott formában nélkülözött editio princepsének megjelenését üdvözli, amelynek tartalmát „a raguzai köztársaság ravasz kormánya” „leselkedő ellenfelei előtt” (török, Velence) a középkortól a republika megszűnéséig (Napoleon) igyekezett titokban tartani. Holott a dalmát városok többsége és a szigetek (Hvar, Korčula) már a 18. században közzétették statutumaikat. Pedig a „[...] város nagy hírű levéltárából nem kevesebb, mint négy tudós akadémia (a zágrábi, a budapesti, a bécsi, a szentpétervári) merített anyagot a köztársaság múltjának felderítésére szolgáló kiadványaikhoz.” Ennek ellenére „[…] a város belső szervezetének fő jogi forrása, a köztársaság statutuma eddig kiadatlan volt.” A korszakos edíció két kiváló szlavista: V. Bogičić és K. Jireček érdeme, akik – szerkesztőkként – „[...] a tőlük megszokott pontossággal nyújtják előszavukban a városról szóló emlékek és jogtörténeti tanulmányok lajstromát”, s beiktatták a Gelcich-Thallóczy készítette Raguza és Magyarország oklevéltára (Bp. 1887) című bibliográfiát. A reprezentatív kiadvány – írja Šufflay - „[…] szövegére nézve a mintaszerű Monumenta Germaniae” kiadásai legjobbikával is kiállja az összehasonlítást.”30
Recenzensként nem mulasztja el ismertetni a statutum évszázadokon át titokban tartott tartalmát, amely „nyolc könyvre oszlik”: „az első könyv […] a kormányzati szervezetet, a hivatalnokok esküjét, a bírói hatalmat és a peres eljárást, a családi kötelékeket és a házasságkötést s a házassági vagyonjogot, […] az ingatlanság kérdéseit, a büntető jogot, […] a tenger-jogot tárgyalja. A nyolcadik a többinél sokkal nagyobb könyv, mint a hét elsőnek supplementuma, különböző jogi kérdéseket foglal magában.”31 E tartalmi summa sejtetheti a hajdani városköztársaság ama titkát: hogyan tudta századokon át megőrizni függetlenségét mind a töröktől, mind Velencétől, de azt is: miként teremtette meg a város világirodalmi léptékű reneszánsz lírájának (Šiško Menčetić, Đore Držić), drámájának (Marin Držić), barokk epikájának (Ivan Gundulić) társadalmi feltételeit. E jogi szabályozottságon alapuló szellemi-esztétikai teljesítmény Közép-Európa irodalmi-művelődési palettáján is a csúcsokat jelenti.
A statutum magyar motiváltságát is hangsúlyozni kívánó recenzens az alábbi tömör passzusban foglalja össze vizsgálódása summáját: „Mivel […] e jogtörténeti emlékben némely ősrégi szláv szokás tükröződik vissza, melynek maradványa a régi magyar társadalmi életben is feltalálható, miután különböző idegen befolyásokat szenvedő passzív természetén kívül e városi jognak más aktív szerepe is volt abban, hogy Dušan szerb cár későbbi törvényeit közvetlenül befolyásolja, és itt közvetve érintkezik a magyar államiság jogelveivel […]”.32
Magyar szempontból figyelmet érdemlő passzusa Šufflay írásának a raguzai comes ajándékozási kötelezettségével kapcsolatos utalás, amely a téli napforduló, a Karácsony, azaz Krisztus születése emléknapján volt esedékes. A comes „in vigilia anni novi”, „in vigilia Natalis Domini” megajándékozta a mészárosokat, a molnárokat, a tengerészeket, a halászokat, mivel egész éven át fontos szerepük van a civitas működtetésében. Šufflay, Jirečekre hivatkozva mondja: a városköztársaság ajándékozási gesztusában egy „ősrégi délszláv vallási szokás lappang”.33 Az esemény (ajándékozás) a szláv karácsonyi hagyományokban gyökerezik, Krisztus születése napja ugyanis egybeesik a szláv népek mindegyikénél a pogány téli napforduló ünnepével, a badnjakkal (Kračunnal). A karácsony előtti nap horvát, szerb, szlovén nyelvi változata: badnji dan, badnji večer, badnjak, bednjak. E napon, délszláv szokás szerint, fiatal tölgyfát vágnak ki, legallyazzák, s a legallyazott fa neve is badnjak, amelyet Perunnak, a szláv mitológia egyik istenének szentelnek. Az ajándékozáskor a raguzai tengerészek a legallyazott, majd tűzre rakott fát, a középkorban már egy fatuskót (olaszul: ceppo) nyilván a szláv badnjakkal azonosnak tekintették.
E délszláv ajándékozási szokás pendantja magyar területen is ismert. „A középkorban a jobbágyok, cselédek felkeresték a földesurat és ajándékot vittek neki.”34 Az esemény, a Mátyás korában leírtak szerint, újévi szokás volt. Egy 16. századi forrás szerint, miként a raguzai comes, Mátyás is a mesterembereket ajándékozza meg Újév napján. További magyar források is arról tanúskodnak: „Magyarország összes városai kötelezve voltak íly ajándék adására.” Pozsony, Sopron, Szeben éppúgy ajándékozott, mint Kassa.35
Šufflay magyar nyelvű publikációinak ma még korántsem teljes bibliográfiájában tallózva fel kell figyelnünk a középkori Horvátország ún. „kis dinasztiáinak” (Babonicsok, Blagayak, Frangepánok, Kacsicsok, Horvatiak stb) egy rég kihalt ágát, a Nelipicseket bemutató munkára. A kisebb monográfia terjedelmű tanulmány kifejezetten a horvátul nem tudó magyar történésztársadalom tájékozódását segítő szándékkal íródott, de hiánypótló célzattal is, mivel a Nelipić család története (1907-ben vagyunk) nincs megírva, s ráadásul olykor a szakirodalom sem tesz különbséget a Nelipić és a Nelepec család, illetve családnév között.
A Nelipicsek hagyatéka (Adalék a hamisítványok történetéhez)36 című dolgozatban szereplő „Stolec (Stolac) az ősi „cetinai zsupa” fővára (grad) volt, amelyet a 13. századtól a Nelipić dinasztia őse: Domaldo birtokolt, aki a magyar király hű szolgája volt, s akinek, II. Endre 1210-ben egész Cetina megyét adományozta, amikor – elfogva néhány magyar főúrnak Konstantinápolyba Géza fiaihoz küldött követeit – veszedelmes összeesküvés szálait fedezik fel.37 A család hatalma „a második nemzedékben tetőzik”: Domaldo több dalmát városnak comese, ám 1223-ban megbukik, s a családot az előkelő pozícióból kiszorítják a Šubićok. Változás a család életében száz év elmúltával történik: „Dalmácia princepsének”, Mladen Šubićnak bukásával, akinek megbuktatásában az egyik Nelipić is jelentősen közreműködött.38 Az ő személye, uralma jelenti Nelipićek második közéleti felemelkedését, ám mivel a báni címet nem kapja meg, „a szláv törzsek legfőbb címét veszi fel”: „ő a vojevoda, vajda par excellence, akinek szándékai nagy súllyal bírnak a köztársaság politikai mérlegén.” Elfoglalja a Dalmácia kulcsaként számon tartott Knin fellegvárát, amit aztán – halála után – felesége, Vladislava és fia, Ivaniš Nelipić kénytelen lesz feladni a királynak,39 aki „kegyébe fogadja özvegy Vladislavát és János (Ivaniš) fiát”, s megerősíti őket „összes cetinai várai[k] birtokában”, sőt „Ivanišnak [a] Pest megyében fekvő Besenyő nevű királyi birtokot adományozván »ut in curia nostra stare valeat«”, ekképpen kötve magához korábbi ellenfelét. Ivaniš olykor újabb politikai kombinációk részese is lesz ugyan, ám mint csupa leány utóddal bíró atya, Frangepán Miklóssal köt pobratinstvót „a magyar szent korona auspiciumai alatt” . Ivaniš Nelipićet hátra lévő éveiben fölöttébb nagy hagyatékának sorsa foglalkoztatja. Šufflay vélelme szerint „ezen lélektani momentum a kulcsa […] Nelipić sokszor habozó, határozatlan viselkedésének.”40
E birtokai jövőjével kapcsolatos bizonytalanságot lett volna hivatott feloldani az a két, a Nelipić család örökösödési jogait érintő oklevél, amelyek szerint:
1. Az 1345 november 21-én datált oklevél szerint „I. [Nagy] Lajos a Nelipić családot megerősíti összes cetinai várai birtokában”;
2. Az 1412 november 29-én kelt dokumentum pedig „Nelipić János fia Jánost azzal a rendkívüli joggal ruházza fel, hogy részletesen felsorolt jószágaival tetszése szerint rendelkezzék.”41
Az oklevelek körül azonban sok a bizonytalanság. A két szöveg – írásmódját tekintve – „egy kéz munkája” és – írja Šufflay – mindegyik oklevél magán viseli a hamisítvány bélyegét.”42 Šufflay, aki az oklevél-kutatás nemzetközi mezőnyében 1907-ben már abszolút szaktekintélynek számít, megállapítja: az első oklevél betűről betűre történő elemzése „határozottan a 15. század első felére mutat”, továbbá „az egyes nevek helyesírása is”. A két oklevelet egybevetve megállapítja: a második oklevél esetében „az írnok […] rendes írásával ír”, míg az elsőnél „iparkodik utánozni a [Nagy] Lajos korabeli oklevelek jellegét.” „A kancelláriai szokásokra […] figyelemmel van a hamisító, de ez a szerencsétlensége, mert »commissio propria« hivatalos jelölése is a »lecta et correcta« feljegyzés […] ugyanabból a kézből és téntából származik, mely egyúttal az oklevél írójáé is.”43
A hamisítás tényét alátámasztandó, további érvekként a Blagay család levéltárában őrzött oklevelek ugyancsak hamisítvány voltát bizonyító elemzésével teszi előző érvelését meggyőzőbbé s megállapítja: „úgy látszik, hogy a 15. század első harmada végén a délvidéken [értsd: Dalmáciában s a Tengermelléken, a szomszédos szárazföldi részeket is ideértve] egy valódi hamisító lángész élt, aki előbb, vagy […] a hamisítások idejében is a királyi kancelláriában működött, aki talán az Usuraban elveszett Lajos-féle pecsétnyomónak is a birtokába jutott. Hozzá folyamodnak a hatalmas szlavón és horvát urak végső bajaikban, mikor a király nem hajlandó rajtuk segíteni.”44
A további, az oklevelek hamisítvány voltát bizonyító fejtegetéseket s megállapításokat mellőzve, a Šufflay-tanulmány ama szegmensére koncentrálunk, amelyben szerzőnk arra a kérdésre keresi a választ: volt-e a hamisítványoknak „actív szerepe abban a harcban, mely a Nelipicsék hagyatékáért kitört és a család utolsó férfia minden áron, [...] hamisítás révén is elejét akarta venni a vagyonvesztésnek.”45
Nelipić ideája kezdetben megvalósulni látszott. 1416 októberében Neliipić idősebb lányát férjhez adja Frangepán Jánoshoz, akinek apja, Miklós a király kegyeit is élvezi. Zsigmond horvát–dalmát bánná nevezi ki, aki persze „42 ezer dukáttal segítette ki […] a mindig pénzzavarral küszködő királyt.”46 Nelipić Katalin és Frangepán János frigyével a térség két leghatalmasabb családja „egyesült”, amit Miklós bán és Ivaniš Nelipić pobratinstvója (a délszlávoknál a barátság legmagasabb foka, mondhatni: testvéri viszony) hitelesít, s amelynek jegyében Nelipić másodszor is adoptálja vejét. Nyilván e kapcsolat jegyében, Frangepán Miklós kötelezi magát: ha menye általános örököse lesz a Nelipić-vagyonnak, 10 000 aranyat fizet fia sógonőjének, Nelipić Margitnak. Katalin öröklési jogát bizonyítandó, Nelipić János fokonként elzálogosítja Klissa, Zvonigrad, Kamičak, Kluč, Almissa, Višući várait, majd mindezt követően 1434-ben egy szerződést kötnek a knini káptalan előtt, amelynek értelmében a bán megbízottja Nelipić Katalint „bevezeti apja összes birtokába.” Mivel Zsigmond király nem ismeri el a hamisított okleveleket, viszály támad, kisebb háború az uralkodó és Frangepán János között, amelyben az utóbbi alul marad a királyi hadakat vezető Thallóczi Matkóval szemben. Frangepán bizonytalan körülmények között meghal, s végkifejletként – a király jóváhagyásával – Thallóczi kezére kerül a hatalmas Nelipić-birtok.47
Tanulmánya záró fejezetét Šufflay a Nelipić és a Nelepec család „származásrendjének” szenteli, összeállítva a Nelipić és a Nelepec család nemzedékrendi tábláját. Vállalkozása summáját olvasva megállapítható: általa – jóllehet rendhagyó formában – elkészült a Nelipić család monografikus rajza, amely nyelvi formája (magyar) jóvoltából a közös horvát–magyar történelem e fontos fejezetét tette hozzáférhetővé a horvát nyelvet nem ismerő, kortárs magyar ajkú historikusok számára.
Šufflay életpályáját bemutató vázlatunkban – terjedelmi okok miatt – csupán részlegesen érintettük a modern albanológiát mint önálló diszciplínát megteremtő és azt nemzetközi rangra emelő horvát tudós tudományos œuvre-jének e szegmensét. Úgy véljük: ennek ellenére az albanológus Šufflay az életpályája e vázlatos alakulástörténetében így is kellő mértékben van jelen.
*
Trianoni veszteségünk: Milan Šufflay. A néhai horvát tudós fenti pályarajzával remélhetően kellőképp indokoltuk e címadást. A magyar tudományos élet, de az egész a magyarság is, Trianonnal 20. századi „legmagyarabb horvát” barátját veszítette el, azt a tudóst, aki látnoki erővel jósolta meg a horvát nép Trianon utáni tragikus sorsát a jugoszláv eszme jegyében 1918-ban végbement délszláv egyesüléssel, s a nyolc évszázados horvát–magyar unió felbomlásával. A két állam szétválásával mi magyarok a nyolcszáz éves horvát–magyar államszövetség legavatottabb horvát historiográfusát veszítettük el. S további, még nagyobb veszteségünk lett a jugoszláv királyság balkáni mentalitást tükröző lépése, amikor Šufflay Milánt budapesti egyetemi professzúrájának elfoglalásában elgáncsolta. A jugoszláv királyi diktatúra három bölcsész diszciplina zseniális művelőjét – és Magyarországot – fosztotta meg egy dél- és közép-európai tudományos műhely felépítésétől. Én vagyok az utosó horvát hungar – mondta gyakorta zágrábi baráti körében Milan Šufflay-Sufflay Milán, aki életével fizetett következetes unionista és magyarón elkötelezettségéért... Őrizzük emlékét kegyelettel!
(A tanulmány első része itt olvasható: http://www.magyarszemle.hu/cikk/20210428_trianoni_vesztesegunk_milan_ufflay)
Irodalom
Bajza József: Uzumović kormányalakítása. – A horvát válság – Maček pöre – A katolikus klérus – Stanković Radenko akciói – A válság tünetei – A király Zágrábban – A válság kitörése – Uzunović – Báró Rauch bán. In Magyar Szemle, 1934, 20. köt. jan–ápr. 252–263.
Fejérpataky László: Magyarországi városok régi számadáskönyvei. 1885, Budapest.
Jireček, Konstantin: Badnjak im XIII. Jahrhundert. In: Archiv für Slavische Philologie, 1893.
Király János: Pozsony város joga a középkorban. 1894, Budapest.
Kovačev, Neven: Milan Šufflay i pomoćne povijesne znanosti. In: Pro Tempore. 2016. br. 10–11. 2016. 304–217.
Lőkös István: A zágrábi Tudományegyetem hungarológiai tanszékének története. In Gerundium 2018, 66–81.
Matković, Hrvoje: Šufflayeva akcija za osnivanje Hrvatske narodne radikalne stranke. In ČSP 1991 (23)/1–3. 167–173.
Ortvay Tivadar: Geschichte der Stadt Pressburg. 3. köt. Beilagen zur Geschichte Pressburgs in der Zeit von 1300–1526. 1894.
Pecze Ferenc: Az európai alkotmánytörténet és a nyolcévszázados magyar–horvát államközösség fejlődése (1102–1918). 2. kiad. 2001, Budapest.
Šufflay Milán: János gercsei főesperes krónikája töredékéről. In Századok, 1904. 511–536.
Šufflay Milán: A két arbei iker-oklevél (1071–1111). In Századok, 1905. 298–319.
Šufflay Milán: 1906. Az idéző pecsét a szláv források világánál. Századok. 1906. 293–312.
Šufflay Milán: Raguza statutuma. In Századok, 1906. 813–824.
Šufflay Milán: Szent István királyi címe. In Turul, 1907. 116–117.
Šufflay Milán: A Nelipicsek hagyatéka. (Adalék a hamisítványok történetéhez.) Első közlemény. In Turul, 1907. 71–81.; Második közlemény. Uo. 139–147.
Šufflay Milán: Szláv párhuzamok a „rex iunior” czíméhez.In Századok 1909. 499–503.
[Šufflay Milán]: Horvát közjog – Tomašić könyve. In Budapesti Hírlap, 1909. november 20.
Šufflay Milán: A horvátok és a magyarok hajdan és most. In Budapesti Hírlap, 1910. január 1.
Šufflay Milán: A horvát helyzet. A kibontakozás felé. In Világ, 1913. szeptember 23.
Šufflay v., Milan: Zu den kroatistisch-ungarischen Beziehungen. Ungarische Rundschau für historische und Soziale Wissenschaften. 1915. 883–896.
Šufflay Milán: † Thallóczy Lajos. In Történeti Szemle, 1917. 119–121.
Sokcsevits Dénes: Horvátország a 7. századtól napjainkig. 2011. Budapest
Švab, Mladen: Milan pl. Šufflay, 120. godišnjice rođenja.
Https://web.archive.org/web/20120323014305/http://www.matica.hr/MH_Periodika/vijenac/1999/149/htlm/esej/12.html Letöltve: 2020. 11. 27.
Szekfű Gyula: Šufflay Milán tragédiája. In Magyar Szemle, 1931. jan–ápr. 377–383.
Jegyzetek:
1 Pesti Hírlap, 1910. I. 1.
2 Lőkös 2018, 72.
3 Bajza 1934, 262.
4 Bajza 1934, 262.
5 Bajza 1934, 262.
6 Lőkös 2018, 72–73.
7 Budapesti Hírlap, 1909.
8 Budapesti Hírlap, 1909.
9 Pecze 2001, 36.
10 Pecze 2001, 36.
11 Sokcsevits 2011, 100.
12 Pecze 2001, 36–37.
13 Švab 1999.
14 Pesti Napló, 1913.
15 Sokcsevits 2011, 489.
16 Sokcsevits 2011, 491.
17 Matković 1991, 167., 172–173.
18 Bajza 1931, 216.
19 Kovačev 2016, 305–306.
20 Šufflay 1904, 511–536.
21 Kovačev 2016, 306.
22 Šufflay 1905, 94–96.
23 Šufflay 1909, 499–503.
24 Šufflay 1909, 499–503.
25 Šufflay 1906, 294.
26 Šufflay 1906, 302.
27 Benkő 1967, 277–278.
28 Benkő 1967, 277.
29 Šufflay 1909, 813–824.
30 Šufflay 1909, 813–815.
31 Šufflay, 1909, 815.
32 Šufflay 1909, 817.
33 Jireček 1893, 456., lásd még: Karadžić 1807, 3–6.
34 Balassa–Ortutay 1979, 603.
35 Šufflay 1906, 818–820., lásd bővebben: Király 1894, 46-47., Ortvay 1894, 355–364. Fejérpataky 1885, 39.)
36 Šufflay 1907, 70–142.
37 Šufflay 1907, 71.
38 Sokcsevits 2011, 120.
39 Sokcsevits 2011, 130.
40 Šufflay 1907, 72–77.
41 Šufflay 1907, 75.
42 Šufflay 1907, 76.
43 Šufflay 1907, 76–77.
44 Šufflay 1907, 78.
45 Šufflay 1907, 80.
46 Sokcsevits 2011, 152.
47 Sokcsevits 2011, 152., Šufflay 1907, 83–84.
