A választási csaták lezajlottak, az eredmények gyorsan kiderültek. Normális körülmények között sosem nézek tévét az este 8 órai "Tagesschau" előtt – a nagy kivétel mindig a választások vasárnapi estéje, amikor már délután 6-kor, zárórakor izgatottan a képernyő előtt ülök. Ilyenkor mindig őszintén csodálom a közvéleménykutatás szakembereit, akik már az "exit poll" alapján meglepő pontossággal előre tudják vetíteni a végeredményt. Most is így történt: csekély módosításokkal a végeredmény már jó negyedóra után kiderült – igaz: a prognózisok szinte hetek óta be voltak „betonozva” és lényegében csak egy-két százalékponttal különböztek a végeredménytől. Csak a könnyebbség kedvéért, hogy az olvasóknak ne kelljen külön utánanéznie a sok helyen publikált végeredménynek (zárójelben a 2021. évi eredmény): kereszténydemokrata-keresztényszociális pártkombináció (CDU/CSU, amelyből a CSU csak Bajorországban lép fel, a CDU a többi tartományban) 28,52 % (24,2 %), Alternatíva Németországért (AfD) 20,8 % (10,4 %), Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) 16,4 % (25,7 %), Zöldek (Grüne) 11,6 % (14,7 %), Baloldal (Die Linke) 8,8 % (4,9 %), liberálisok (FDP) 4,3 % (11,4 %), Bündnis Sahra Wagenknecht (BSW) 4,97 %. Ez utóbbi párt a Baloldalról vált le, 2021-ben még nem szerepelt a Bundestag-választáson és az 5 %-os küszöb következtében nem jutott be a parlamentbe. A német választások egyik sajátossága, hogy az 5 %-os szabály alól van egy kivétel: elvben a mandátumokat a listás szavazatok alapján osztják ki, de ha valamelyik párt legalább három választókerületi mandátumot szerez, akkor listás szavazatai arányában kap mandátumokat akkor is, ha 5 % alatt maradt. Ezen alapon jutott be a Baloldal 2021-ben a parlamentbe, viszont a BSW-nek ez nem sikerült. Paraszthajszálnyi hiánya miatt a BSW óvással akar élni a kihirdetett végeredménnyel szemben, politikai megfigyelők azonban nem jósolnak nekik sikert. További különlegesség a Dél-Schleswigi Választóegyesület (Südschleswigscher Wählerverband, SSW), amely 0,2 %-ával a dán nemzetiségi kisebbséget reprezentálja és mint ilyen, nem esik az 5 %-os szabály alá, ezért egy mandátumot kapott. Figyelemreméltó, hogy a részvétel a 2021. évi 76,4 % után régen látott 82,5 %-ra szökött fel, ami szemlélteti: a választópolgárok tudatában voltak annak, hogy most a választásnak komoly tétje volt. (Eredmények forrása: https://www.bundeswahlleiterin.de/info/presse/mitteilungen/bundestagswahl-2025/27_25_vorlaeufiges-ergebnis.html)

 

 A most lezajlott törvényhozási ciklusban, 2023-ban bevezetett választójogi reformnak van egy furcsa mellékterméke. A reform 630 főben maximálta a parlament taglétszámát, mivel korábban az egyéni választókerületekben egyes pártok időnként több mandátumot szereztek, mint amennyi listás szavazataik alapján járt volna, tehát a "túllógó mandátumok" ("Überhangmandate") ellensúlyozására "kiegyenlítő mandátumok" ("Ausgleichsmandate") jártak a kerületekben gyengébben szereplő pártoknak, hogy listás szavazataiknak megfelelő arányban kapjanak mandátumokat. Ez a 2017-ben és 2021-ben kezdődő ciklusban 700 képviselő fölé nyomta a Bundestag létszámát és félő volt, hogy reform híján ez a képviselő-infláció még nagyobb méreteket ölt. Ebben a helyzetelemzésben a parlamenti pártok nagyjából egyet is értettek és konszenzusra lehetett volna jutni, hacsak az akkori koalíció nem vezetett volna be egy nagyon is vitatott szabályt a választójogi törvényben: eszerint azon pártok, amelyek legalább három választókerületi mandátumot szereztek (volna), de 5 % alatt maradtak, nem kaptak volna egyetlen mandátumot sem. Előfordulhatott volna tehát, hogy a csak Bajorországban fellépő CSU országos szinten 5 % alatt marad, ugyanakkor – mint általában – jóformán az összes bajorországi kerületet megszerzi, a Bundestagban mégis képviselet nélkül marad. (A valóságban a CSU 2021-ben országos arányban 5,2 %-kal végzett, most viszont 6,0 %-kal, tehát idén nem volt reális veszély a parlamentből való kiesésre, de a 2021-es viszonyokkal összevetve, az akkorinál csak 0,3 százalékponttal rosszabb eredmény esetén bekövetkezett volna.) Ez ellen a nyilvánvalóan és kizárólag az akkori koalíciós pártok érdekeit szolgáló szabály ellen többek között a CSU és a bajor tartományi kormány alkotmányjogi keresettel folyamodott a Szövetségi Alkotmánybírósághoz (Bundesverfassungsgericht), amelynek az részben helyt adott: maradt a három mandátumos különszabály, de maradt a parlament 630 képviselőben maximálása is. Ez utóbbi viszont ahhoz vezet, hogy a kerületükben leggyengébben végzett jelöltek, ha a listás szavazatok aránya rosszabb a közvetlenül választott jelöltek arányánál, nem jutnak mandátumhoz. Ez az utolérhetetlen német bürokratikus kifejezéssel "második szavazatos fedezet"-nek ("Zweitstimmendeckung") nevezett választási elv, mivel az első szavazat a választókerületi jelölt, míg a második szavazat a pártlista megválasztását szolgálja – bár, ha a választópolgár nagyon Beckmesser-kedvében van, némi joggal kérdezhetné, hogy miért helyezi a sorrend a ténylegesen fontosabb szavazatot a második helyre, de ezt most inkább nem feszegetem... (Lásd: https://www.bundesverfassungsgericht.de/SharedDocs/Pressemitteilungen/DE/2024/bvg24-064.html) Ily módon a választási térkép "lyukas": vannak képviselő nélküli választókerületek, ami szintén meglehetősen nonszensz. A CDU/CSU már bejelentette, hogy az új ciklusban a "reform reformjára" fog törekedni.

Egy másik érdekesség: míg 2021-ben a fiatalok viszonylag nagy arányban a liberálisokra és – már akkor – az AfD-re szavaztak, addig most az AfD mellett sokan a kommunisták utódpártját részesítették előnyben: a 25 év alattiak 25 %-a szavazott a Baloldalra és 20 %-a az AfD-re, a többi párt ezen korcsoportban csak kb. 13 és 6 % közötti eredményt ért el (adatok forrása: Neue Zürcher Zeitung, 2025.02.25, 3. oldal). Egyes politikai megfigyelők szerint ez többek között az iskolai történelemtanítás katasztrofális színvonalával függ össze, amiért az oktatásügyben elharapózott baloldali szellem legalábbis részben felelős: a fiatal generációnak jórészt halvány fogalma sincs arról, hogy mit jelent a "létező szocializmus". Kirívó példa: az NDK képtelen volt megbirkózni a messzemenően államosított vagy legalábbis a lakbérek állami befagyasztása alá vont 19. századi lakásállomány karbantartásával, most a kommunisták a lakbérek drasztikus korlátozását propagálják (a kézenfekvő piacgazdasági alternatíva – a kínálat bővítése – helyett), a gyanútlan és „nem immunizált” fiatalok pedig beveszik a csalétket, jól illusztrálva Gramsci elméletét a kulturális hegemóniáról. Másik valószínű ok: mind az AfD, mind a Die Linke virtuóz módon kezeli a digitális kommunikáció eszközeit, különösen a TikTok platformon, amit az alkotmányos alapon álló hagyományos pártok eddig képtelenek ellensúlyozni – meg is kapták érte a számlát.

A választás előtti felállásról sok újat nem tudok írni, erről „Három választás és egy kormányválság” címen már írtam a Magyar Szemle és az Országút folyóiratokban (https://orszagut.com/kitekinto/harom-valasztas-es-egy-kormanyvalsag-nemetorszagban-7237). A kampánynak viszont több izgalmas mozzanata volt. Ezek közé tartozik, hogy Olaf Scholz kancellár – akit népszerűtlensége ellenére az SPD ismét kancellárjelöltként küldött harcba – egy társasági eseményen Joe Chialo berlini kulturális szenátort (tartományi minisztert) a résztvevők füle hallatára a migrációs politikáról folyatott vita során az "udvari bolond" és "fügefalevél" titulusokkal illette, nyilván már nem egészen józan állapotban. A közérthetőség kedvéért: mivel Chialo tanzániai származású és bőrszíne nem azonos Scholz-éval, viszont a CDU választmányi tagja, Scholz sértései nem voltak mentesek rasszista felhangoktól. Chialo először nagyvonalúan el akart siklani az egész esemény felett, majd – a közérdeklődés mértéke alapján, mit mondta – a DPA hírügynökségnek adott nyilatkozatában mégis állást foglalt. Nyilván a saját nagyszerűségéről mélységesen meggyőződött Scholz is rájött, hogy valami nem egészen stimmel, ezért másnap felhívta Chialo-t és bocsánatot kért. „Beszélgetésünk során sajnálatát fejezte ki, hogy kijelentéseit rasszistaként értelmezték és kijelentette, hogy ez nem volt szándékában. Látásmódját tudomásul vettem. Egyebekben nem tartom Scholz-ot rasszistának. Azon, hogy szavai megalázóak és sértőek voltak, ez azonban semmit sem változtat" – írta Chialo (ford. B.J., forrás: https://www.morgenpost.de/politik/article408296062/jetzt-meldet-sich-joe-chialo-zur-scholz-beleidigung.html). Scholz-nak még tiszta szerencséje volt, hogy az egyértelműen baloldali elfogultságú "közszolgálati" média viszonylag kis lángon főzte az ügyet – képzeljük csak el, milyen botrányt csináltak volna belőle, ha egy CDU-politikus engedett volna meg magának hasonló sértést.

Egy másik – szintén a fent említett média hathatós támogatásával jóval nagyobb izgalmat kiváltó – mozzanat a CDU/CSU két, január 28-án benyújtott parlamenti indítványa (20/14698 és 20/14699 irományszám) és egy, ezekkel összefüggő törvényjavaslata volt (20/12804 irományszám, valamennyi visszakereshető a Bundestag dokumentációs rendszerében: https://dip.bundestag.de/). Emlékezzünk: az utóbbi hónapokban Mannheim, Solingen, Magdeburg és Aschaffenburg városokban migránsok által elkövetett merényletek vérnyoma (és sorolhatnánk tovább a kisebb incidensekkel) olyan nyomást gyakorolt a CDU/CSU-ra, hogy Friedrich Merz frakcióvezető és kancellárjelölt spontán elhatározással kijelentette: elege van a migrációs politika eddigi tehetetlenségéből – indítványaival végre az illegális migráció érdemi korlátozását akarja elérni. Az indítványok lényegében az alábbi célokat tartalmazták: „tartós határellenőrzés”, „kivétel nélkül minden illegális beutazási kísérlet visszautasítása”, „kiutazásra végrehajthatóan kötelezett személyek nem lehetnek szabadlábon”, „a tartózkodási jog szigorítása bűnözők és veszélyeztetők terhére”, „az adatvédelem ne lehessen tettesvédelem”. Figyelemreméltónak tartom az alábbi bekezdést a 20/14699 számú irományból: „Különleges védelem a különösen védelemre szorulóknak: A büntetőjog eszközeivel (...) különösen nők, idősebb emberek, gyermekek, fogyatékos képességű és más, különösen veszélyeztetett emberek jobb védelmet kapnak. Az elektronikus lábbilincs alkalmazását ki kell bővíteni, hogy pl. nőket védjünk erőszakos tettesekkel szemben. Ebben világos kell, hogy legyen: nem az áldozatnak kell elsősorban kitérnie, hanem főként a tettesnek kell ’tettesházba’, vagyis börtönbe kerülnie. Ehhez a büntetőjog szigorítására van szükség.” (ford. B.J.) Mindebből józan ítélőképességgel megáldott olvasók valószínűleg arra fognak következtetni, hogy helyes és szükséges, a közbiztonság megszilárdítását célzó indítványokról van szó. Ez önmagában talán nem is izgatta volna fel nagyon a politikai spektrum bal felének önjelölt erénycsőszeit, ha Merz nem kommentálta volna az indítványokat azzal, hogy ezek mindenképpen szükségesek, „függetlenül attól, hogy ki ért azokkal egyet”.

Az első indítvány (20/14698, az ún. ötpontos terv) a CDU/CSU, az FDP nagy része és az AfD támogatásával többséget kapott a Bundestagban, a másik indítványt és a törvényjavaslatot leszavazták. Abból a tényből, hogy az AfD saját döntéséből csatlakozott a CDU/CSU egyik indítványához, az egyesült baloldali szervezetek arra következtettek, hogy a CDU/CSU kvázi fasisztákkal fraternizál és az AfD-vel szemben felépített ún. „tűzfal” lebontásán mesterkedik – holott a drámai hangulatú parlamenti ülés szünetében a szavazás előtt a CDU/CSU megpróbálta megnyerni a szociáldemokraták és a zöldek támogatását, hogy ne legyen szükség az AfD szavazataira. Erre azonban a két párt nem volt hajlandó, választási kampány-muníciót szimatolva. Az SPD frakcióvezetője, Rolf Mützenich, egyenesen azt jelentette ki, hogy a CDU/CSU „a pokol kapuját” nyitotta meg. Ilyenkor legszívesebben azt kérdezném, mint mikor az ember ruhadarabot próbál fel az áruházban: bocsánat, nincs a raktárban egy számmal kisebb? Merz egy sajtókonferencián – immár sokadszorra – visszautasította az AfD-vel együttműködés vádját és arra utalt: „Az, ami a tárgyban helyes, nem válik azáltal helytelenné, hogy a helytelenek járulnak hozzá”. (Idézetek forrása: https://www.merkur.de/politik/debatte-bundestag-scholz-regierungserklaerung-asyl-antrag-friedrich-merz-migration-93539862.html#id-pageApi-chapter_heading-1, ford. B.J.) Kissé kiélezve azt is lehetne kérdezni: a CDU/CSU, az egyik nagy, demokratikus államalapító frakció a jövőben kérje ki a szocdemek és zöldek hozzájárulását ahhoz, hogy mit is indítványozhat a parlamentben, ha netán az AfD hozzájárulása fenyeget? Mindenesetre a baloldali arrogáns és álszent fellépés lényegében nem ártott a CDU/CSU-nak és nem akadályozta meg az SPD látványos zuhanását a háború utáni legrosszabb eredményszintjére – éppen ellenkezőleg: nem akadályozta meg az AfD látványos, szavazatai megduplázásához vezető nyereségét sem.

Friedrich Merz, mióta átvette a CDU vezetését, ismét konzervatívabb álláspontok felé irányítja pártját, ami nem olyan egyszerű, mivel a párt establishment-jében még Angela Merkel volt kancellár számos követője fékezi. A kampány talán legbizarrabb mozzanata Merkel nyilvános beavatkozása a fenti ügyben saját pártja és annak elnöke, Merz ellen – véleményem szerint Merkel legkésőbb most nyugodtan kiléphetne a CDU-ból és valamelyik baloldali párthoz csatlakozhatna. Nyílt titok, hogy Merkel és Merz viszonyát leginkább az „ellenséges” jelzővel lehet leírni, miután Merkel 2002-ben kitúrta Merz-et a frakcióvezetői pozícióból, majd – igaz, erre Merz-nek több nekifutásra volt szüksége – mégsem tudta megakadályozni, hogy kancellári leköszönése után Merz legyen az utódja a pártelnöki székben. Merkel migrációs politikájával közvetve felelős az AfD megszilárdulásáért – nem is annyira magával a migráció ellenőrzésének teljes feladásával, hanem ennek leereszkedő, az állampolgárok jogos gondjait félresöprő és saját politikáját „alternatíva nélkülinek” beállító kommunikációjával. Írtam már hasonlóan a Magyar Szemlében, de ezúttal sem tudom elkerülni ennek említését: az, hogy a választási eredmények térképi ábrázolása a kék színnel – az AfD színével – gyakorlatilag kirajzolja a volt NDK körvonalait, nem kizárólag, de többek között arra is vezethető vissza, hogy a két diktatúrán edződött volt NDK-lakosok igen érzékenyen reagálnak a lenézésre és semmibevételre. 35 évvel a német egység állami szintű helyreállítása után ez a látlelet meglehetősen lesújtó – legfőbb ideje, hogy az alkotmányos pártok a mentális egység hiányát komolyan vegyék.

A koalíciós tárgyalásokat időközben lefolytatták. Ezúttal nincs idő a békésebb időkben szokásos, választás utáni sebek nyalogatására – a résztvevőknek túl kell tenniük magukat számos atmoszférikus zavaron. Nyilvánvalóan minden más kérdést felülír az aktuális nemzetközi helyzet, ami nemcsak a régi vicc szerint, hanem sajnos a valóságban is „fokozódik”. Az alapvető konfliktusnak az tűnik: mindkét tárgyaló fél tudatában van annak, hogy drasztikusan meg kell emelni a honvédelmi kiadásokat, de mindketten másképpen képzelik el annak finanszírozását. A CDU/CSU a költségvetési takarékosságot helyezi előtérbe, együtt a szociális kiadások enyhe megnyirbálásával ott, ahol ezt már korábban is lehetségesnek tartották – természetesen a nyugdíj-, baleseti, munkanélküliségi, betegbiztosítási és ápolási rendszer magjának érintetlenül hagyásával, de az úgynevezett „polgárpénz” („Bürgergeld”) sok esetben a fizetett semmittevést szinte provokáló rendszerének alapos reformjával. Mellesleg: a német társadalombiztosítást minden szocdem és egyéb baloldali legendával ellentétben Bismarck vezetésével a konzervatívok találták fel és a második világháború után – többek között a nyugdíjak dinamizálásával – Adenauer szilárdította meg, tehát nincs ok azon félelemre – amit elsősorban szélsőbaloldali hangok sugalmaznak –, hogy a CDU/CSU a szociális biztonság terhére akarná a honvédelmet fejleszteni, külső biztonság nélkül pedig szociális biztonság nincs. Az SPD viszont – mint eddig is – foggal-körömmel véd olyan szociális jótéteményeket (az adófizetők terhére), amikre igazában nincs szükség. Noha a CDU/CSU ezt hosszasan ellenezte, Merz kancellárjelölt azonban már a választási kampány alatt néhány apró jelt adott az SPD irányába.

Ebben a helyzetben bosszulta meg magát, hogy a szélsőséges pártok – az AfD és a Die Linke – az új Bundestag-ban zárókisebbségre tettek szert, vagyis az előírás szerinti kétharmados alkotmánymódosítás nem lehetséges, ha együttesen ellene szavaznak. A jövőbeli koalíciós partnerek ezért úgy döntöttek, hogy az adósságfék kiengedését még a régi, de az új összeüléséig hivatalban lévő Bundestag határozza el, amelyben nincs több mint egyharmados blokád. Ennek persze politikailag kissé furcsa, a választók akaratát megkerülni látszó mellékíze van, ugyanakkor alkotmányjogi szempontból megoszlottak a vélemények: elvben az új parlament összeüléséig a régi minden alkotmányos joggal rendelkezik (legalábbis nincs ennek ellentmondó törvény), az AfD és a Die Linke szerint viszont ilyen horderejű döntést a legitimitás – nemcsak a legalitás – szempontjából az új parlamentnek kell hoznia. A legitimitás ugyanakkor inkább politikai, semmint jogi szempontból értékelhető kritérium és az alkotmánybíróságnak eddig hasonló kérdéssel nem volt dolga. Ami az akkor még hivatalban volt (és nem "leváltott", ahogy egy magyar publicisztikában is volt kétes örömöm olvasni) Bundestag jogait illeti: az AfD és az exkommunisták sürgősségi keresetei alapján a Szövetségi Alkotmánybíróság megállapította, hogy a régi Bundestag az új összeüléséig valamennyi alkotmányos joggal rendelkezik, beleértve az alkotmánymódosítás jogát is. Parlament nélküli időszak éppúgy nincs, mint "A" és "B" jogosultságú parlament. Az Alkotmánybíróság minden jogállami követelménynek megfelelően döntött, mert erre jogállami, alkotmányos felhatalmazása van – a régi egyházjogi elv parafrázisával szólva, „Karlsruhe locuta, causa finita”. Mivel az alkotmánybíróság az alkotmányos szervek közt messze a legnagyobb közmegbecsülésnek örvend, ezzel a legitimitás kétségbevonása is elcsitult.

A jövendő koalíciós pártok abban állapodtak meg (amihez a Zöldek hozzájárulása elkerülhetetlen volt és amit saját, elsősorban állítólag a klímavédelmet szolgáló céljaik politikai aprópénzére váltottak): azon honvédelmi költségeket, amelyek a GDP 1 %-át túllépik, kivették az adósságfék hatálya alól, felső határ megszabása nélkül (az 1 % kb. 44 milliárd eurónak felel meg); az infrastruktúra rehabilitációjára és fejlesztésére 500 milliárd euró összegben, 10 évi részletre osztva „különvagyont” (valójában: különadósságot) hoznak létre, amelyből 100 milliárd euróig a tartományok és a helyi önkormányzatok is részesednek; a tartományok megengedett évi hitelfelvételi határát a szövetségi szintre, vagyis a GDP 0,35 %-ára emelik. A két utóbbi szándék azon tartományoknak szánt csalétek volt, amelyek kormányában a zöldek koalíciós partnerként részt vesznek, mivel az alkotmánymódosításhoz a Bundesrat-ban, vagyis a tartományi kormányok parlamentáris érdekeit második kamaraként ellátó szövetségi tanácsban is kétharmados többségre is szükség volt. Hivatásos politológusoknak nyilván csemege követni a bonyolult döntési folyamatot, mint állampolgár inkább vegyes érzelmekkel figyelem: a kétharmados és a föderatív „checks and balances” rendszere nyilván fontos a szélsőséges döntések megakadályozására, ugyanakkor olyan helyzetben, amikor gyors döntésre van szükség, nem éppen könnyíti meg annak megszületését.

 

Az új kormány még meg sem alakult, de a koalíciós egyezmény egyes pontjainak értelmezése körül máris civakodás tört ki. Csak egy példát ragadok ki: az egyezményben szerepel egy nyakatekert és a valós ellentmondásokat csak nagy nehezen kasírozó fordulat (ilyenek egyébként nem csak ezen témánál szerepelnek): „A minimálbérnek hozzá kell járulnia a magasabb vásárlóerőhöz és a stabil belső kereslethez Németországban. Ragaszkodunk az erős és független minimálbér-bizottsághoz. A minimálbér további fejlesztésnél a minimálbér-bizottság súlyozás keretében figyelembe fogja venni mind a szerződéses bérek fejlődését, mind a teljes munkaidőben foglalkoztatottak bruttó medián bérének 60 %-át. Ezen úton érhető el 2026-ban a 15 eurós minimálbér.” (https://www.cdu.de/app/uploads/2025/04/Koalitionsvertrag-%E2%80%93-barrierefreie-Version.pdf, 546.-552. sor, ford. B.J.) A minimálbér-bizottság a munkaadók szervezeteinek és a szakszervezetek küldötteiből áll és elvben politikai beavatkozás nélkül dönt (a kollektív szerződések megkötéséhez hasonló módon), bár 2022-ben a korábbi kormány vétett ez ellen és törvénymódosítással állapította meg a minimálbért. Most a szociáldemokraták kvázi kész tényként kezelik a 15 eurót, viszont Merz kancellárjelölt nemrég egy interjúban hangsúlyozta a bizottság döntési jogát – hogy ezt az ellentmondást hogy akarják feloldani, az a politikusok titka marad.

Nyilvánvaló, hogy Németország partnerei némi gyanakvással figyelik az ilyen kisstílű marakodásokat, amelyeket az ország a jelenlegi válsághelyzetben igazában nem engedhet meg magának. Mind a német társadalomnak, mind a politikában azt megjelenítő alkotmányos rendszernek utoljára 1989/90-ben, a német egység létrehozásakor kellett hasonló nagyságrendű kihívással szembenéznie – reméljük, hogy most is sikerrel megszületnek az elkerülhetetlenül szükséges döntések.