"A Birodalom sok más működtetőjéhez hasonlóan Veesenmayer is gépember volt. Nem volt szenvedélye. Az antiszemitizmus sem volt szenvedélye, noha tettei szerint keményen antiszemita volt. Környezetének, a későbbi nemzetiszocialista rendszer fixációs antiszemitizmusának hatása alól maradéktalanul aligha vonhatta ki magát. Ám azt is inkább „csak” igazodási kényszerként kezelte. Az SS-be is számításból lépett be: tudta, hogy a ruha, abban a világban az egyenruha teszi az embert."
Annak idején április 4. piros betűs ünnep volt. 1960-ban e napon a Népszabadságban megjelent Rónai Mihály András (1913–1992) tárcája. Írásában Anatole France Judea helytartója című novelláját idézte. A cikkírót nem csupán személyes tragédiája okán ihlette meg France műve, s abban Pontius Pilatus példázata. Magyarország német megszállását és a magyar holokausztot bő másfél évtized választotta el Rónai írásától. Pontius Pilatus – mondja a francia író, s nyomában a magyar költő – egészen rendes helytartó volt, hiszen esze ágában sem volt a Róma által meghódított területen élő népek belső dolgaiba beavatkozni. Ha mégis ítélkeznie kellett viszályukban, akkor azt kelletlenül tette, mosta kezeit. Ám az 1944-ben ide küldött Edmund Veesenmayer kifejezetten arra használta fel hatalmát, hogy a Birodalom által megszállt ország lakossága széles köreinek ártson. Mintegy félmillió ember sorsába avatkozott, sőt zömük elpusztításában döntő szerepet vitt. Szóval az új prokurátort – ahogy Rónai írta – „azzal bocsátották útjára, hogy a provincia lakóitól minél több honfitársuk halálát maga követelje meg, szokásaikat és törvényeiket ne istápolja, hanem semmisítse meg, mert ő volt fölöttük a horogkereszt.” Vagyis Veesenmayer testesítette meg számukra a nácizmus hozta végzetet.
1960-ban az izraeli titkosszolgálat Argentínában már forró nyomon volt, küszöbön állt egy bizonyos Clemens elrablása, aki a Harmadik Birodalom főhóhérának tartott Adolf Eichmann-nal volt azonos. Elfogása május 20-án sikerrel járt, május 22-én már Tel Avivban adták őt át. Az ügyből nemzetközi botrány lett: Argentína az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte szuverenitása megsértését.
Adolf Eichmann SS-alezredesi rangban vitte véghez világszerte számon tartott gaztetteit, elrablása és hosszú bírósági eljárás után felakasztották. Az 1945 utáni Magyarország ellenben hiába tett újabb és újabb kísérletet arra, hogy a magyar zsidóság elleni bűnök sorozatában vétkes Veesenmayert felelősségre vonja. A volt „helytartó” 1951. december 15-től szabadon, idővel kimondottan jólétben élt a Német Szövetségi Köztársaságban lévő Darmstadt villanegyedében. Stílszerűen a Rosenhöhweg, vagyis Rózsadomb úton.1
1961-ben a kor két vezető újságírója, Pintér István (1932–1992) és Szabó László (1930–2015) jegyezte az Unbestrafte Kriegsverbrecher, vagyis Büntetlen háborús bűnösök című kötetet. Impresszuma szerint a könyv Budapesten jelent meg, jóllehet nálunk a kiadóként jelzett Pannonia Verlag nem létezett. A mű a magyar hírszerzés gondoskodásával jutott el külföldi célközönségéhez.2 A könyv Veesenmayer múltjával és akkori jelenével kapcsolatban valós dokumentumok felsorakoztatásával hamis dolgokat állított. Például azt, hogy Konrad Adenauer polgári demokratikus országa Adolf Hitler birodalmának a folytatója.
Lelkünknek kell a hit, hogy a végül mindenki még itt a Földön azt kapja, amit megérdemel, hiába is tudjuk, hogy a világ nem így van berendezve. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió uralta bipoláris világrendben a Német Szövetségi Köztársaság az előbbi, a Magyar Népköztársaság az utóbbi táborából nézett szembe egymással. A táborok közti küzdelem eszköze volt a mának sokat mondó tények célorientált elrendezése. Kérdezhetjük, hogy milyen az a rendszer, amelyben a parlament valójában csak a diktatúra fügefalevele? Vagy milyen ország az, amelyben hétpróbás háborús főbűnösök – közöttük is első helyen Edmund Veesenmayer – félelmetessé vált nevüket megtartva szabadon élik életüket?
A lélektanban járatosakat nem lepi meg, hogy a horogkeresztet – Veesenmayert – mélyen sértette a felelősségének kimondása. A világhálón bárki megnézheti azt a sértett tekintetet, ahogyan – maga előtt a bűnösöknek kijáró táblával – a fényképezőgép lencséjébe néz.3 A további tájékozódásra vágyók pedig megszemlélhetik a Nürnbergben 1948–1949-ben lezajlott úgynevezett Wilhelmstrasse-per vádlottjainak az ítéletüket tartalmazó testes kötet legelején látható csoportképét, amint az ítéletüket várók feszülten, fejükön fejhallgatóval figyelik, mi következik. A horogkereszt nem vett fel fejhallgatót, lábait keresztbe rakva, összefont karral, sértett daccal nézett előre. Szemében ott a kérdés: Hogyan jöttök ti ahhoz, hogy felettem, Edmund Johann Joseph Veesenmayer felett ítélkezzetek? Hiszen nekünk és nekem csupán egyetlen bűnöm van: elvesztettük a háborút.4
Valami kevés igazsága volt ebben. A nürnbergi perekben, a főperben, majd utána további tizenkét perben – ezeknek egyike volt az imént említett Wilhemstrasse-per, amelyben zömmel, de nem kizárólag diplomatákat vontak felelősségre – győztesek mondtak ítéletet legyőzöttek felett. Bár alapvetően igazságosságra törekedtek, azt egészében nem tudták megvalósítani. Voltak témák, amelyekről nem eshetett szó. Nem beszélhettek például a német városokat sújtó terrorbombázásokról. Míg Nagy-Britannia 1940 őszén és 1941 tavaszán mintegy negyvenezer, majd a háború végén a V–1 szárnyas bombák és V–2 rakéták következtében mintegy 32 ezer főt vesztett, ideértve a sebesülteket is, addig a német városok éjszakai szőnyegbombázása mintegy félmillió halottat, mintegy egymillió sebesültet követelt, hozzávetőleg három millió otthont rombolt le. Nem eshetett szó a Sztálin parancsára a katyni erdőben végrehajtott mészárlásról sem, amelyet a háború alatt a szövetségesek segédletével tulajdonítottak a németeknek, először „csak” 925 lengyel tiszt meggyilkolásával vádolva őket. Ám a szovjet főügyész kikövetelte, hogy a szám 11 ezer legyen, ami már közelebb állt a lengyel tisztek 15 ezres tényleges veszteségéhez. Azután Katyn csendben eltűnt a vádak tengeréből. A Szovjetunió a valóságot csak összeomlása küszöbén ismerte be. Veesenmayer tehát meg volt győződve: jön majd még új német generáció, amely igazat ad neki és nekik.
Rónai többször is személyesen találkozott Veesenmayerrel. Abból az időből, amikor ő kérdezett, és a volt hatalmasságnak válaszolnia kellett: Adolf Hitler volt teljhatalmú megbízottjának 1945. november 2-án amerikai fogolyként a magyar nyomozó szervek és népbíróságok kérdéseire tanúként kellett felelnie. A népbírósági perrendtartás értelmében a vádat nem egy, hanem két személy képviselte. Az ügyész mellett – mintegy a nép nevében – egy-egy ismert közéleti személy, író, publicista, politikus is kérdezett. Ilyen politikai ügyész lett – például – a szociáldemokrata Horváth Zoltán és Szalai Sándor, a kisgazdapárt polgári tagozatához tartozó (de a kommunista párthoz kötődő) Ortutay Gyula és az 1918-as polgári demokratikus forradalom miniszterelnökségi államtitkára, majd belügyminisztere, Nagy Vince, Sulyok Dezső, a két világháború közötti korszakban több pártban megfordult, ám mindenkor egy modernebb hazáért küzdő politikus.
A publicista, író, költő Rónai gróf Pálffy Fidél (1895–1946) perében töltötte be a politikai ügyészi tisztet. A szélsőjobboldali politikus Szálasi Ferenccel működött együtt, később Imrédy Béla pártjának lett az egyik exponense. Kihallgatásain Pálffy egyetlen dolgot állhatatosan tagadott: azt, hogy besúgója lett volna a németeknek. Rónai tisztán akart látni, ezért a rendőrségi fogdában felkereste Edmund Veesenmayert. „Egy ítélkező nemzet dolgában jártam ott” – így az emlékező. „De a tegnapi provincia lenézett és halálra szánt bennszülöttje voltam, a civilizáció minden önfegyelmével Edmund Veesenmayerrel szemközt, kinek még tegnap, a prokurátori korszakban minden egyes szavára, hazámmal együtt, ízenként s majdnem végképp pusztultam el.” Rónai erősen eltúlozza Hitler emberének a nagy, de ténylegesen mégsem korlátlan hatalmát, akit megbízatása majdnem mindenre felhatalmazott, de tényleges hatalma jóval kisebb volt.
„Mosolya lekötelező volt, alakja nyúlánk, cigarettája 'magyar' (márkanév, ezt gyártották akkor). Ami az ügyet illette, az ördögi ügyet: a felvilágosítást sietve, készségesen adta meg. A szituációhoz – hogy most az ő szava, a megbízóé, legfőbb bűnösé dönti el, vajon a sok vádpont közül, melynek mindenike halálos, kit miért kötnek fel külön is – volt érzéke, szinte meglátszott rajta, hogy ízlelgeti.” Cigarettával a magyar rendőri szervek látták el. Agyoncitált 1944. július 11-i táviratában elégedetten táviratozta a haza: „Zsidók koncentrálása és elszállítása az V. zónában, a Budapest-külvárosi akciót is beleértve, terv szerint július 9-én 55 741 zsidóval lezárult. I–V. és külvárosi akció összeredménye immár 437 402.”5
A tanú, akiből könnyen olyan vádlott lehetett, akit majd a bitó alá vezetnek, nagyon nehezen viselte a börtönt. Könyörtelenül éles elméje így is nagyszerűen működött. Tudta, hogy 1946. január 10-én Bárdossy László, február 28-án Imrédy Béla, március 12-én Szálasi Ferenc, március 28-án Baky László, Endre László és Jaross Andor került a hóhér kezébe. Ezért is kellett neki annyira a nikotin. Június 21-én levelet írt. „Ezelőtt 8 nappal, szerdán Péter Gábor tábornok dr. Balassa útján azt üzente nekem, hogy cigarettát fogok tőle kapni. Miután nem kaptam semmit, bátorkodom Önt kérni, hozza az Urak emlékezetébe.”6
Dr. Balassa Erik rendőr őrnagy a népbírósági tárgyalások felesküdött tolmácsa volt. E tárgyalásokat sok szempontból érte jogos kritika. Ám a magyarul nem értőkkel szemben kifogástalanul jártak el. Németül adott válaszainak magyar nyelvű jegyzőkönyvét Veesenmayer azután írta alá, ha a felesküdött tolmács a szöveget kifogástalannak találta. Rónainak Veesenmayer azt a felvilágosítást adta, hogy Pálffy Fidél igazat mondott: az informátoruk Baky László volt, aki viszont tagadta a vádat: szerinte Veesenmayer azért vádolta, mert haragudott rá. Erre Rónai ismét a volt teljhatalmú megbízottat akarta látni, az pedig arra utalt, hogy egy volt csendőrtisztnek nem szabad hinni. (Tegyük hozzá: annak idején sok mindent lenézett ebben az országban, de a csendőrségről igen jó véleménnyel volt.) Arca fensőbbséges derűbe kezdett játszani, előzékeny mosolya „már-már társaságbeli kis nevetéssé” vált. „Hogy én őrá haragszom? Ugyan, hisz' nincs rá, ich hab' garkeinen Grund dazu, igazán nincs rá semmi, de semmi okom – szólt a csendőr gazdája, az 1919-es különítményes tiszté, az 1944-es deportáló államtitkáré –, s hihetően is hangzott a dolog”, elhitte a népbíróság is, Pálffy Fidél ellen ezt a vádpontot ejtette, az a Baky-dossziéba került.
„A helytartó – így tovább az emlékező Rónai –, mint alapos ember, mindenesetre úgy ítélte meg, hogy a vádat képviselő bennszülött némely államügyek felől, melyek bizonyára meghaladják értelmi képességeit, magasabb színvonalú, birodalmi tájékoztatásra szorul. Kitépett tehát a noteszából egy kockás kis lapot, s arra, látható élvezetével a szakszerű emlékezésnek, sematikus rajzban fel is vázolta nekem mindjárt az iszonyú, a milliókat irtó apparátust, amelynek ő itt, Magyarországon része s – a köztünk firtatott ügyben is – szereplője volt. 'Reichssicherheitshauptamt, Kaltenbrunner' – ezt a hosszában is kegyetlen német szót, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal nevét és főnökét, az akkor még emberbőrben járó Kaltenbrunnert írta a széltében tartott kis noteszlap tetejére, fönn a középen Edmund Veesenmayer. Ebből aztán sugárvonalakat húzott, legyező alakban, sokat, lefelé. Mikor már meghúzta mindet, az utolsó küllő alá ezt írta oda: 'Ungarn, Dr. Höttl'. Amiből azt kellett megértenem, hogy a Kaltenbrunner-féle főgyilkossági hivatalt minden megszállott országban képviselte egy-egy teljhatalmú főmegbízott, s hogy ezt Magyarországon Höttl doktornak hívták. Szolgálatilag ez a doktor a birodalomban Kaltenbrunner, működésileg Magyarországon Veesenmayer alá tartozott. A konkrét esetben: az elhurcolandó magyar törvényhozókról dr. Höttl Bakytól kapta a listát; aki ott szerepelt, előterjesztette neki, s együtt hurcoltattak el. Elégedett mosollyal nézett rám a helytartó. Lám, kezdi már a birodalmi apparátust kapiskálni a bennszülött.” Rónainak igaza volt: Veesenmayer ebben az országban nem csupán őt, eredetileg Mordechaj Léb Méirt, hanem nagyjából mindenkit lenézett.
Ám a listát sem Dr. Georg Wilhelm Höttlnek, sem főnökének, Otto Winkelmann-nak nem kellett Veesenmayerhez előterjesztenie. Pontosabban szólva: kellett volna, de mégsem tették. Mert a Birodalom egyes hatalmi szervei között olyan ádáz rivalizálás zajlott, hogy az a bukás számottevő tényezőjévé vált. Nem egyéni ambíciók miatt: a rendszer szerkezetéből következően. A Höttl–Winkelmann–Ernst Kaltenbrunner–Heinrich Himmler-vonal részben arra fordította erejét, hogy Veesenmayernek ténylegesen ne legyen teljhatalma. Kinevezését már eleve ellenezte közvetlen főnöke, Joachim Ribbentrop külügyminiszter és Himmler is. Veesenmayer az Anschluss előkészítésében, majd 1939-ben Lengyelország lerohanásában, később a horvát usztasa állam megteremtésében, majd a szlovák bábállam létrejöttében a Birodalom felső köreiben is respektált nevet szerzett magának.7
„Civilizáltan álltunk egymással szemközt – így tovább az elbeszélés –, Herr Veesenmayernak szólítottam, s ő ügyész úrnak, Herr Staatsanwaltnak engemet; hagytam, le sem fokoztam magamat, hogy csak skribler vagyok. Ügyeltem is, hogy észre ne vegye – de hatósági mivoltom mögül borzadozva lestem ki reá.” Mert – mint írja – „diabolikus” alaknak látta. Nem volt az. De ki volt? Hogyan jutott el oda, hogy a nemzetiszocialista Németország akaratát érvényesítő, korlátozott hatalmával is fontos szereplője legyen?
Veesenmayer 1945. május 14-én esett amerikai hadifogságba, 1949. április 2-án 20 esztendős szabadságvesztésre ítélték.8 Mintegy nyolc hónapos magyarországi fogsága idején – emlékezete szerint – mintegy 170 esetben hallgatták ki.9 Pontosan tudta, hogy mit tett, és tisztában volt a történelem kegyetlen természetével is, számos ízben maga is könyörtelenül cselekedett, a rendszer agresszív természetéhez igazodva, amelynek „elitjéből” nem akart kiesni. Ha kellett, kamatoztatta azt a képességét, hogy tudott lebilincselően kedves lenni. Ha taposni kellett, kíméletlenül taposott. Szerencséjére az amerikaiaknak és nem a Vörös Hadseregnek lett a foglya. Tisztán látta: ha egyenlő mércével mérnek, kötélen végzi. Tanúvallomásaiban ezért a lehető legkészségesebb együttműködés látszatát keltve a szálakat igyekezett mennél jobban összegubancolni. így viselkedett Rónai Mihály Andrással is. Fő célja mindig az volt, hogy halálbüntetéssel fenyegetett tetteit elfedje, vagy legalábbis jótékony homályba burkolja. Ennek érdekében nem csupán a reménytelenül letagadhatatlant, hanem az ugyancsak nem tetsző dolgokat is vállalta. Egyes valóságelemek felnagyításával, más valóságelemek csökevényesítésével bűvészkedett, és sikerült kiaknáznia azt az adottságát, hogy jól elő tudta adni, amit akart. Helytartói kinevezésének alaptényét is következetesen, arcátlanul letagadta. Ha elébe tették a papírt, addig csűrte-csavarta annak betűjét, amíg a lényegét kilúgozta. E téren is volt mire alapoznia. Tudta, hogy a bíróságok ugyan rengeteg dokumentumot birtokolnak, de még többet nem ismernek. Hannah Arendt nevezetes munkája nyomán közhellyé vált a gonosz banalitásának a ténye.10 Sokszor azok gyilkoltak, gyilkolnak a legtöbbet, akik egy ujjal sem bántják a másikat. „Csak” éppen az íróasztal mellett dolgoznak serényen. Aki el akar igazodni abban, hogy hazánkban mit művelt Veesenmayer az ország megszállása utáni hetekben, hónapokban, az az órát és a percet is ismerheti, amikor egy-egy fontosabb távirata elkészült. A végtelen szorgalmú Sehreibtischtater, vagyis íróasztal melletti tettes, a gyilkosságok egyik felelőse számos ízben naponta több táviratot gyártott főnökeinek.
Az állítólag százhetven kihallgatásának csak töredékét ismerjük, mert a Vörös Hadsereg kihallgató tisztjeinek, a csehszlovák állam képviselőinek a kérdéseire is felelnie kellett. Igaz, nem Moszkvában, nem Prágában vagy Pozsonyban, hanem „csak” a magyar fővárosban. Itt érte a sokk, hogy Magyarország vádlottként is kikérte az amerikaiaktól, és tudta: ha az amerikaiak teljesítik a magyar megkeresést, akkor nincs esélye a túlélésre. Számos ismert kihallgatásának – és vélhetőleg a számunkra ismeretleneknek, ám egyszer orosz levéltárakból bizonyosan megtudhatóaknak – legbiztosabb pontja születési időpontjának és helyének a monoton verklizése volt. „1904. november 12-én a bajorországi Bad Kissingenben láttam meg a napvilágot.” Első gyermek, egy ikerpár fiú, majd egy leányka követte. 1910-ben Kemptenbe helyezték a számtantanár papát, ő ott kezdte el az elemi iskolát. A katolikus szülők szigorú, kispolgári elvek szerint nevelték. A nyúlánk, céltudatos, fegyelmezett fiú nehezen viselte az otthoni drillt. A reáliskola után Münchenben fejezte be a középiskolát. 1923-ban államtudományt kezdett tanulni. 1926-ban közgazdász diplomát szerez és doktori értekezés megírásába fog.11 Tanulmányainak költségét magának kellett – fizikai, esetenként nehéz fizikai munkával – előteremtenie. Mindez nem mentette meg attól, hogy időnként éhezzen. így lett a nemzetiszocializmus prédája. Hogy azután a préda prédálja a földrészünknél is nagyobb világot.
Doktori értekezésének tárgya a határidős értékpapírüzlet 1925 októberében történt újra engedélyezése, témavezetője Adolf Weber, a hagyományos liberális felfogás harcos képviselője, minden állami beavatkozás és tervgazdálkodás konok ellenfele volt. A témavezető nagyra tartotta teljesítményét. Veesenmayer munkájában nyoma sincs tőke- és tőzsdeellenességnek. „Az értékpapírtőzsde egyedül és kizárólag a gazdaság jelensége, első sorban úgy kell értékelni. Etikai, társadalmi és erkölcsi kritika nem elegendő a gazdasági szükségszerűségekkel szemben” – írta 1928-ban megvédett értekezésében. Honfitársai többségétől eltérően nem szomorkodik Németország világháborús vereségén, azt nézi, mennyiben segítette az a börzeviszonyok fejlődését. A gazdasági forgalom lehető legnagyobb szabadságáért száll síkra, és ellenzi a mélyreható állami beavatkozást.
Az NSDAP-be 1932. február elsején, a polgári SS-be 1934. június 22-én belépett Veesenmayer vezérőrnagyként magát római katolikusnak vallotta, életútjával viszont megtagadta egyházát, ahogyan fogolyként is: módja lett volna esetenként eskü helyett fogadalmat tennie, de ő inkább eskü alatt vallott valótlanságokat.
1944. április 3-án az alábbi táviratot intézte Ribbentrop külügyminiszternek: „Budapest lakosságának reagálása a két légitámadásra széles körű, felerősödött antiszemita érzelmekhez vezetett. Tegnap röplapokat osztogattak, száz zsidó életét követelve minden magyar életért. Még ha ezt nem is lehet így végrehajtani, mivel ebben az esetben legalább 30 00040 000 zsidót kellene lelőnünk, a bosszúvágy tényleges propagandává válik és talán fenyegető példává is. A következő támadáskor nem lennének fenntartásaim az ellen, hogy tíz megfelelő zsidót agyonlőjünk minden megölt magyarért. Ráte és Kunder miniszterekkel tegnap este történt megbeszélésem arra enged következtetni, hogy a kormány saját magától is hajlamos lenne ilyen lépésre. Másrészt viszont, ha ilyesmit elkezdünk, akkor azt következetesen folytatni is kell. Mivel értesültem, hogy a birodalmi külügyminiszter javasolta a Führernek, hogy ajánlja fel az összes zsidót ajándékul Rooseveltnek és Churchill-nek, szeretném, ha közölnék, hogy a továbbiakban ehhez tartsam-e magam, vagy a következő támadás után elkezdhetem a fent leírt intézkedések foganatosítását.”12
Nürnbergben magát mentve a magyarokat gyalázta, a felakasztott Ribbentropról is valótlant állított, közben hála istent mondva, hogy a tervből nem lett semmi. Saját magával cáfolhatjuk őt. 1943. december 10-i, nevezetes, Magyarország március 19-i megszállásának mikéntjét döntően befolyásoló jelentésének 3. számú, Javaslatok és kezdeményezések című melléklete XII. pontjában ez áll: „Minthogy számításba kell venni Budapest bombázásának lehetőségét, a kellő időre vadászvédelem biztosítandó. Egyidejűleg közölni kell az ellenséggel, hogy a bombák által megölt minden egyes magyarért 100 gazdag zsidót fogunk agyonlőni, és azok vagyonát a károk jóvátételére fordítjuk.”13
A nemzetiszocialista rendszer, élén Adolf Hitlerrel egyházellenes volt. A katolikus egyházhoz való kötődés megvallása általában hátrányt jelentett, de alkalmanként lehetett belőle előnyt kovácsolni, azzal, hogy társai és elöljárói felfigyeljenek rá: hogy meri ezt megtenni? Megtehette, mert volt mögötte biztos támasz. Annak a nemzedéknek volt a tagja, mely a 20. század első évtizedében született. Nekik már nem kellett a nagy háború poklában senyvedniük, ám a háború után súlyos nélkülözés és kilátástalanság várt rájuk. Megtanulták, hogy az idősebbekre jellemző érzelgősséget kiirtsák magukból. Többre akarták vinni.
Werner Best 1903-ban, Reinhardt Heydrich és Edmund Veesenmayer 1904-ben, Adolf Eichmann 1906-ban született. Werner Best neve a legkevésbé ismert, pedig ő volt a legfélelmetesebb: olyan tömeggyilkos, akihez képest Eichmann alárendelt jelentőségű személy.
Négyükből intellektuálisan Best és Veesenmayer magaslott ki. Best 1942. november 5-től Dániában képviselte a Birodalmat teljhatalmú megbízottként. Mintaprotektorátust akar berendezni. Az országban a szociáldemokrata párt kormányzott, 1943-ban parlamenti választásokat tartottak. Azután a helyzet mégis válságosra fordult, s Best nem aggályoskodott, durva módszereket vett igénybe. Más dolog, hogy ügyes emberként a háború után a tényeket mindig úgy csoportosította, hogy az összkép számára kedvező legyen.14 Veesenmayer „csak” a halál árnyékában cselekedett így. Kiszabadulása után lényegében nem törődött azzal, hogy mit tartanak róla.15
A közgondolkodás nem veszi tudomásul, amit a szaktudomány hangoztat: hogy a demokráciák balfogásaira válaszként született diktatúrák, terrorrendszerek a társadalomszervezés számos területén kevésbé hatékonyak, mint a demokráciák. A vak engedelmesség számos közepes vagy gyenge figurát dob a felszínre, míg a demokráciák versengő világa teret nyit a tehetségeknek.
Veesenmayer doktori értekezése birtokában tanársegédként, majd az intézet könyvtárvezetőjeként is dolgozott. 1932 szeptemberében Keppler (aki nála 22 esztendővel idősebb atyai tanácsadója, példaképe és támogatója volt, és abban az évben Münchenben ismerkedtek meg) Berlinbe ment. Nem sokkal később a tanársegédet hivatalába hívta, aki az ajánlatot elfogadta, de müncheni állását nem adta fel, ezért főleg a tanítási szünetekben dolgozott Kepplernek. 1934. április 1-től már Keppler hivatalának a referense. Az egyetemen 350 márkát kapott, Kepplernél 450-et, idővel 750-et. Munkájában nagyokat soha nem tévedett, és tevékenysége jól kamatozott. 1935 körül bekerül a szállítmányozással foglalkozó V. Schenker és Társa Vállalat igazgatóságába, valamint a Standard Elektromossági Rt. felügyelőbizottságába.16
Keppler büszke volt arra, hogy az általa szervezett huszonöt fős csapattal esetenként azt cselekedte meg, amit más ezer fővel hajtott végre. Veesenmayer benne volt a huszonöt fős csapatban.17 Ezért számíthatott Kepplerre, aki 1927-es párttagságával ősnácinak számított, 1931 decemberében lett Hitler gazdasági tanácsadója, 1933 márciusában lépett be az SS-be. A Führer számára ő jelentette a kapcsolatot a kereskedelem, bank- és iparvilág vezető személyiségeihez. Nem csupán Hitlerhez és Ribbentrophoz, de Göringhez is bejáratos volt. Himmler pedig tegeződő barátja, a négyéves terv keretében az olaj és zsiradékok területén különmegbízott, és elnöke a talajkutatási hivatalnak.
Veesenmayer azokkal kereste a kapcsolatot, akik révén kiemelkedhetett az éhezés, a mindennapi megélhetési gondok világából. Kepplert azért ismerhette meg, mert gyakorta mozgott jobboldali, nemzetiszocialista körökben. Nem szabad hitelt adnunk 1947. augusztus 20-i vallomásának, mely szerint szenvedélyes nemzetiszocialista lett volna: hideg számításból volt az. És 1945 után hideg számításból beszélt szenvedélyes náci múltjáról. Szokatlan „beismerésétől” azt várta, hogy a megérdemeltnél kevesebb büntetést kapjon. A nemzetiszocialista rendszer azonban az agymosást olyan mesterien és intenzíven művelte, hogy annak hatása alól még ő és a hozzá hasonló szellemi kapacitások sem vonhatták ki magukat. Valótlanságot állított, amikor Bokor Péter kérdésére azt felelte, hogy soha nem látta a Führert emberfeletti lénynek. Valótlanul mondja, hogy eszközt, kitűnő eszközt, „mindenekelőtt persze propagandaeszközt” látott csak benne arra, hogy a tömegeket impresszionálja.18
A budapesti rendőrségi fogdában készített terjedelmes írásában ez áll: Hitler „kétségtelenül zseni volt.” Nagyságát „a tömegpropaganda virtuóz kezelésében” látja. „Frizurája, bajusza, mindig egyforma öltözéke ugyanúgy, mint beszédeinek tartalma, pártnapjainak tömegdemonstrációi [...] tömegpropagandájának és tömegszuggesztiójának lényeges alkatrészei voltak. Jó pszichológus volt, aki a népét ismerte, annak a misztikumba való hajlását és a hősiességhez való hajlamát is. Megérezte a fausti németet, aki bár egész más szferikus körülményekből született, praktikái részére alkalmas talajnak látszott, és akinek sajátosságaival ő egyenesen rafinált módon tudott bánni.” Részletesebben taglalja Goebbels működését, az erőszak és a terror szerepét. Aki nem hitt – írja –, az hallgatott. „Hallgatott, nehogy defetistának bélyegezzék, vagy esetleg megismerkedjék a Gestapóval. Ennek a szervezetnek a hálózata majdnem tökéletes volt. [...] így a német nép hűség, hit, remény, kényszer és terror keverékéből állt.”19
A Birodalom sok más működtetőjéhez hasonlóan Veesenmayer is gépember volt. Nem volt szenvedélye. Az antiszemitizmus sem volt szenvedélye, noha tettei szerint keményen antiszemita volt. Környezetének, a későbbi nemzetiszocialista rendszer fixációs antiszemitizmusának hatása alól maradéktalanul aligha vonhatta ki magát. Ám azt is inkább „csak” igazodási kényszerként kezelte. Az SS-be is számításból lépett be: tudta, hogy a ruha, abban a világban az egyenruha teszi az embert. Nem sok képet ismerünk róla, ám azok zöme SS-uniformisba öltözötten ábrázolja. Igazat beszélt 1947. június 18-án: „Ha nem lett volna egyenruhám, nem vittem volna semmire.” Ő pedig sokra akarta vinni.
A polgári demokráciát megvetette, de nem ettől vált nácivá. Demokrácia-megvetését döntően elitizmusa fűtötte. Fogolyként viszont szemrebbenés nélkül igyekszik a demokrácia elvéből fegyvert kovácsolni magának. „Hol marad annak a demokratikus alapelvnek a logikus alkalmazása, mely szerint mindenkinek azonos jogai vannak?” – írja 1946. május 12-én, Budapesten az itteni amerikai katonai misszió vezetőjének.20 Mert megtudta, hogy Magyarország akarja vád alá helyezni, és tudta, hogy ez a véget jelentené.
Meglehet, magyarországi helytartóként nem volt diabolikus figura. Talán nem is lehetett, mert nem volt hatalma hozzá. Ha lett volna, akkor a németek megszállta országnak az ő akarata szerinti személy, vagyis Imrédy Béla lesz a miniszterelnöke, és nem Sztójay Döme. Veesenmayer már a Klessheimből hazafelé tartó vonaton felvetette a kormányzónak, hogy Imrédy legyen Kállay utóda. – A zsidó? – csúszott ki Horthy száján állítólag a megvető kérdés.21 Aztán a magyar államgépezet Sztójay-val az élen úgy működött, ahogy az egy szövetséges állam részéről elvárható. Rendre lecserélték a németekkel való együttműködésben rest főispánokat, s az államigazgatás minden vonalán az új helyzetnek megfelelő személyek láttak munkához. A magyar gazdaság a háborús célok érdekében a korábbinál lényegesen jobban zakatolt.
Közben Veesenmayer nem tudott kellő hatékonysággal dolgozni. Döntően a sajátjai akadályozták. Nagyon rossz volt a viszonya főnökével, Ribbentrop külügyminiszterrel. Veesenmayer ugyan vezérőrnagy volt (hiszen akinek nincs egyenruhája, az senki). Kimondottan rossz viszonyban volt Heinrich Himmler helyettesével, Ernst Kaltenbrunnerrel, Georg Wilhelm Höttl-vel. Utóbbi a német elhárítás magyarországi főnöke volt,22 és osztrák. Veesenmayer viszont birodalmi német. Ezért is utálták egymást. Veesenmayer folyton civakodott a magyarországi német rendőri erők főnökével, Otto Winkelmann-nal is. Valójában ki volt itt a főnök? Veesenmayer azzal az becsvággyal jött, hogy mindenki neki fog engedelmeskedni. Aztán azt tapasztalta, hogy sokan nem. Kezdődött azzal, hogy személyét Himmler 12 fős csapattal védette.23 De kivel szemben? A teljhatalmú Veesenmayer testőrei leginkább védencük lépéseit figyelhették, hogy Kaltenbrunnernek jelentsék, aki szeptember 6-án feljelentette Ribbentropnál. Mert – úgymond – nem jól képviseli a Birodalom érdekeit. Hol feleslegesen durva a magyarokkal szemben, hol megengedhetetlenül puha. (Júniusban – állítólag – annyira elkeseredett nehézségei közepette, hogy feleségével öngyilkosságot fontolgatott.) Október 4-én minden ponton cáfolta a vádakat.24 Ám az 1948-as nürnbergi perében az 1944-ben a követségen dolgozott sajtóattasé azt vallotta, hogy főnöke a megszállt országban munkaideje mintegy hetven százalékát az SS hivatalai elleni harcra fordította.25
Mivel magyar nyelven máig nem született monográfia róla és magyarországi tevékenységéről, ezért bőven van még mit kutatni: az ismert forrásokat újból és újból vallatóra fogni, valóságos összefüggéseikbe elhelyezni, nemkülönben az eddig magyar részről kézbe nem vett forrásokat elemezni, az összképbe illeszteni.
Azt nem lehet tudni, hogy Veesenmayerhez mikor érkezett el a feljelentő levél. Ám az tény, hogy csak október 4-én válaszolt a vádakra „Észrevételek az ügyirathoz” címmel. Ebben „képtelenség”-nek mondja a „kiegyensúlyozatlanságát.” „Egyetlen eset sem ismeretes” ezzel kapcsolatban. Az öngyilkossági vádra így felel: „tény az, hogy a gyakran mértéken felüli munkamegterhelés miatt törvényszerűen átmeneti fáradtság jelei mutatkoztak, mivel gyakran napokon át csak néhány órai alvást engedhettem meg magamnak.” Elismeri, hogy a Weiss Manfréd- és az Imrédy-eset „súlyos gondokat okoztak neki” és Triska követségi tanácsos előtt így beszélt: „inkább keresztüllövök egy golyót a fejemen, minthogy arról az útról, amelyet a kötelesség és a meggyőződés ír elő, letérjek.” Vagyis ezzel azt mondja, hogy Kaltenbrunner kiforgatta a szavait.
Jegyzetek:
1 A Magyar Televízió egyik nagy sikerű sorozata a nyolcvanas években a Századunk címet viselte. Bokor Péter nevéhez fűződött elsősorban. Már közel háromszáz visszaemlékezést gyűjtött egybe, amikor abból válogatva Végjáték a Duna mentén címmel interjúi javát könyvbe rendezte, s azt 1982-ben az RTV–Minerva–Kossuth jóvoltából megjelentette. Az első interjú e kötetben Jóbarátunk: dr. Edmund Veesenmayer címmel jelent meg. (11–21.) Az egyébként mindig szakszerű pontosságra törekvő Bokor Péter ebben az interjúban testálta ránk azt a valótlanságot, mely szerint 1952-ben csökkentették felére Veesenmayer büntetését, és 1954-ben került volna szabadlábra. (11.) Valójában – ismételjük – már 1951. december 15-én szabadult.
2 Unbestrafte Kriegsverbrecher. Dokumente. Herausgegeben von István Pintér und László Szabó. Pannonia Verlag Budapest. Printed in Hungary 61 – 8320/1 – Révai, Budapest. év nélkül. (A továbbiakban: Unbestrafte 1961.)
3 A fénykép – például – megtalálható: Veesenmayer útja.
4 Das Urteil im Wilhelmstrassen-Prozess. Der amtliche Wortlaut der Entscheidung Fall Nr. 11 des Nürnberger Militartribunals gegen von Weizacker und andere, mit abweichender Urteilsbegründung, Berichtiguns-beschlüssen, den grundlegenden Gesefcbestimmungen, einem Verzeichnis Gericktspersonen und Zeugen, und Einführungen von Dr. Robert M. W. Kempner und Dr. Carl Haensel Herausgegeben unter Mitwirkung von Rechtsanwalt C. H. Tuerck, München. Alfons Bürger Verlag, 1950 (A továbbiakban: Das Urteil) Veesenmayer személyiségéhez fontos adalék, hogy nem írt emlékiratot. Pedig írhatott volna, bőven volt rá ideje 1977-ben bekövetkezett haláláig. És ha azzal nem is halmozott volna fel vagyont, mint mondjuk Albert Speer – akivel ellentétben neki esze ágában sem volt hamut szórni a fejére – bizonyosan kelt vele feltűnést, keres vele pénzt. Arra sem törekedett – mint mondjuk Werner Best –, hogy a korabeli közvéleményt a maga igazára hangolja. Egyszerűen – az elkerülhetetlenen túl – nem akarta, hogy komolyabb nyoma maradjon. Nincsen sírja, nincsen síremléke. Hamvait a tengerbe szóratta. Vö. Igor–Philip Matić: Edmund Veesenmayer. Agent und Diplomat der nationalsozialistiscken Expansionspolitik. Oldenbourg Verlag, München, 2002 (a továbbiakban: Matic 2002), 12, 297.
5 Lásd többek között: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Összeállították és sajtó alá rendezték, a bevezető tanulmányt írták: Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Loránt, Juhász Gyula. Kossuth, 1968, Budapest (a továbbiakban: Wilhelmstrasse 1968), 697. sz. irat, 881.
6 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (a továbbiakban: ÁBTL) V–146088. 96. (Németül)
7 Lásd erre részletesebben: Matic 2002, 33–188.
8 Das Urteil, 43., 169–179., 250–252., 272. és 305–310.
9 Ezt Nürnbergben 1947. november elsején vallotta. BFL XIV.175. – 1.2.11. Lásd még Matic 2002, 286.
10 Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. Osiris, 2000, Budapest.
11 Matic 2002, 19–21.
12 BFL XIV.175. – 1.2.10., 1.2.12., 1.2.14. (lásd még a 14. sz. jegyzetet.) – Vö. Eckart Conze–Norbert Frei–Peter Hayes–Moshe Zimmermann: Das Amt und die Vergangenheit. Deutsche Diplomaten im Dritten Reich und in der Bundesrepublik. Blessing, München, 2010, 263.
13 Wilhelmstrasse 1968, 755.
14 Ulrich Herbert: Best. Biograpkiscke Studien über Radikalismus, Weltanschauung und Vernunft 1903–1989. Verlag J. H. Diete Nachfolger, 1996, Bonn, 42–87., 323–400., 403–434.
15 Bokor 1982, Matic 2002, 296–297.
16 Matic 2002, 30–31.
17 Matic 2002, 31.
18 Bokor 1982, 12.
19 ÁBTL A. 646, 16–19. „A német nép lélektanáról az 1939–45-ös háborúban” /Alapelvek/. Nincs aláírva, de a végén „A fordítás hiteléül: dr. Balassa Erich r. őrgy.” olvasható. A dokumentum valamely nagyobb dokumentumból lett valamikor kiemelve, ahol 39–42. sz. alatt szerepelt.
20 Unbestrafte 1961, 69. Idézi: Macek 2002, 286–287.
21 BFL XIV. 175. – 1.2.10., 1.2.12., 1.2.14. (Lásd még a 14. sz. lábjegyzetet.) Idézi Matic 2002, 220. Emlékirataiban Horthy Miklós természetesen szót sem ejt erről. A hangsúly nála azon van, hogy az eléje került Veesenmayernek „világosan” megmondta „véleményét” a megszállásról. A birodalom új képviselője pedig „bizonykodott, hogy velem való egyetértésben törekszik majd feladata teljesítésére.” A kormányzó szavai szó szerint tükrözik Veesenmayer törekvését, ám azok hangulata ellentétes irányú. Összegző mondata szerint „számomra ő volt a birodalmi kormány irányadó képviselője, mint ahogyan ezt utóbb Nürnbergben meg is mondtam.” Valóban így történt. És ezért az ő beszámolója is azt a Veesenmayer-képet csontosította, csontosítja – hiszen az ismét kiadott emlékiratai ma is sokak számára iránytűként szolgálnak a korszak megismerésében –, melyet dolgozatunkkal megkérdőjelezünk. Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa–História, 1990, Budapest, 286.
22 Az ő visszaemlékezése (Die Geheime Front. Organisation, Personen und Aktionén des deutschen Geheimdienstes. Wien, 1950, Linz) Walter Hagen álnéven jelent meg, és természetesen még a szokásosnál is árgusabb szemmel olvasandó.
23 Erre Veesenmayer vallomásai a források. Tehát további kutatást igényelnek.
24 BFL XIV. 175. – 1.3.3. Kaltenbrunner odáig ment Veesenmayer áztatásában, hogy – állítása szerint – a budapesti német követség „személyzete egy részének a jelenlegi katonai helyzet miatt megnyilvánuló, szemmel láthatóan negatív magatartása [...] Budapesten széles körökben kedvezőtlen kritikát váltott ki. Különösen nagy figyelmet keltenek dr. Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott egyes megjegyzései és magatartása, holott természetszerűleg mindenki azt várja el tőle, hogy éppen a kritikus időkben energikusan szálljon szembe ezekkel a jelenségekkel, biztonságot, bizakodást és bizalmat sugárzó fellépést tanúsítva.”
25 Uo. XIV.175. – 1.2.5. Kurt Brunhoff vallomása. Mivel a derék volt beosztott azt is állítja vallomásában, hogy Veesenmayer „saját szakállára” Horthy Miklóssal együtt „Magyarország érdekében” politizált, ezért – no meg annak okán is, hogy a gondolatmenet roppant hasonlít a fogoly következetesen alkalmazott menekülési stratégiájára – a hetven százalékos arány bizonyosan alaposan redukálandó. Ám annyira mégsem, hogy abból semmi ne maradjon.
