A Sóvidék elnevezés első írásbeli előfordulása Horváth István dokumentumelemzései alapján a 13. századra tehető, amikor a határfelosztást képező feljegyzésekben az egyes sóvidéki falvakhoz tartozó közlegelők nevei is megjelennek. Az írásos dokumentumok alapján a 14. század első felétől sóvidéki településként Sóvárad, Korond és Küsmőd jelenik meg a feljegyzésekben. A 15. századtól Sófalva, a 16. század második felétől már Parajd, Siklód, Szolokma és Szováta is részét képezi a sóvidéki településeknek.A 18. századi dokumentumokban már Illyésmező is szerepel. Sóvárad, mely nagy valószínűséggel a legrégebbi sóvidéki település, először az 1332-es pápai tizedjegyzékben jelenik meg „sacerdos de Varad” néven. A későbbi tizedjegyzékek már a „Sowaragya”, „Kurund” és „Soofalwa” elnevezéseket is tartalmazzák. Parajd első írásos említését a 16. századi Királyi Könyvek tartalmazzák, ahol „Paraijd” néven szerepel. A régészeti leletek és néprajzi bizonyítékok alapján azonban a település keletkezése lényegesen korábbra tehető, mint a 16. század. A nyelvészeti kutatások (földrajzi nevek, tájszavak, személynevek stb.) eredményei alapján a székelység minden bizonnyal a 13. század elején telepedett le a Sóvidék tágabb környékén.
Részlet írásunkból:
A kistáj keletkezéséről, az itt található sótömzsről sok elmélet született az idők folyamán. A geológiai vizsgálatok szerint a sóvidéki kistáj kialakulásának kezdete a krétakor végére és a paleogén korszak elejére tehető, amikor az Erdélyi-medence süllyedésének hatására a Kárpát-hegylánc felgyűrődött. A miocén korszakban leülepedett sórétegek a medence pereme felé nyomulva egy gomba alakú sótömzzsé torlódtak. A torlódási folyamatban a sótömzs felett lévő lágyabb vulkáni rétegeket áttörve, néhol „sókibúvásokként” tört a föld felszínére. E folyamatnak az eredményeként jött létre a Parajdon manapság is látogatható sóbánya, illetve a természetvédelmi területté nyilvánított Sószoros az ott található sósziklákkal, sósforrásokkal, dolinákkal.
Sóvidék természetföldrajzi és domborzati jellemzőit tekintve zömében erdős vidéknek számít, ahol meglehetősen sok hegység, fenyves és lombhullató erdő (például bükk, tölgy, nyír, nyár stb.) övezi a településeket. A térségben végbement egyedi geológiai folyamatok eredményeként sajátos földtani viszonyok uralják a vidéket. Sóvidéken sokszínű talajformáció található: a különböző erdőtalajok, agyagos, gyenge termőképességű humusztalajok, illetve a réti csernozjom talajtípusok előfordulása a leggyakoribb. Emellett viszonylag nagy arányban fordulnak elő „szikes”, növénytermesztésre alkalmatlannak minősülő talajok, melyek főként a sólelőhelyek környezetében fordulnak elő.
A sóvidéki települések nem csupán geológiai folyamataiban számítanak egyedinek az Erdélyi-medencében, hanem az itt jellemző klimatikus viszonyok is sajátosak. Sófalvi András kutatásai alapján a domborzati tényezőknek, az átlagosan 600 méter körüli tengerszinti magasságnak és a nagy kiterjedésű erdőtakaróknak köszönhetően a sóvidéki klíma átmenetet képez a havasalji és a Keleti-Kárpátok köztes medencéi között. Az erdélyi viszonylatban hűvösebbnek számító vidéken meglehetősen nagy csapadékmennyiség jellemző, mely eléri az évi 750-800 mm-es átlagot.
Természetföldrajzi és ökológiai jellemzők alapján Sóvidék a havasalji tájak közé sorolható. A kistáj településeit három magassági szintbe sorolják: hegyi települések (Pálpataka, Fenyőkút, Békástanya, Atyha, Siklód), vízmenti/patakmenti települések (Korond, Felső- és Alsósófalva, Parajd, Szováta) és alföldi település (Sóvárad). Az eltérő magassági szintbe sorolt településeken jellemző gazdálkodási feltételek és munkaformák igen nagy eltéréseket mutatnak. A hegyi falvakban élők mindennapjait inkább meghatározza a földdel és természettel való együttélés, mint a vízmenti települések lakóit. A hegyi emberek egy viszonylag nyugodtnak mondható életet folytatnak, mely főként annak köszönhető, hogy a megyei úttól távol eső, infrastruktúrájukban igen elmaradott, nehezen megközelíthető települések kevésé váltak a sóvidéki turizmus célpontjaivá, míg a megyei útszakasz által érintett, vízmenti és alföldi települések közkedvelt turistacélponttá alakultak.
A sóvidéki emberek megélhetését, életformáját, mindennapjait meghatározták a térségre jellemző klimatikus feltételek, geológiai adottságok, illetve az itt megtalálható nagy mennyiségű só, mely európai viszonylatban is egyedi. Kezdetekben az emberek igyekeztek a természeti adottságokhoz alkalmazkodva biztosítani mindennapi megélhetéshez szükséges feltételeket. A sóvidéki kistáj lakói sajátos szimbiózisban éltek a természettel, mely egy viszonylag kiegyensúlyozott életformával járt együtt.
A tárgyi leletek és írásos emlékek alapján régen a meglehetősen kedvezőtlen klíma- és talajviszonyok miatt elsősorban az állattartás és az azzal együtt járó létfenntartó gazdálkodás nyújtott megélhetést a kistáj lakói számára. A Parajd településnév etimológiáját tekintve minden bizonnyal a „paraj” növénynévből alakul ki, mely kisebb méretű legelőt, füves területet jelent. A fogalom településnévvé való alakulása és megszilárdulása az állataikat naponta a Parajdon legeltető emberek szóhasználatával állhat kapcsolatban. Az állattartás a többi sóvidéki településen élő ember életében is fontos szerepet töltött be. A Sóvidékre jellemző sárgás, agyagos talaj növénytermesztésre – mint már említettük – meglehetősen alkalmatlannak bizonyult. Szikonyország megművelését tovább nehezítették a meredek, néhol sziklás, nehezen hozzáférhető hegyoldalak. A sóvidéki parasztemberek életét a mértékletesség és a nagy gonddal történő tervezés jellemezte. A több szempontból is kihívásokkal telinek mondható sóvidéki gazdálkodásból élők tudták, hogy az önellátó gazdaságban igen fontos a helyes beosztás, ugyanis a gazda a termést egyszer takarítja be egy évben, de belőle családjával, jószágaival együtt meg kell élnie a következő termésig. Ezen túlmenően az itteni gazdálkodóknak még tekintettel kellett lennie a kiszámíthatatlan, sokszor igen zord időjárási viszonyokra, természeti csapásokra (pl. áradásokra) is, melyek néha tönkretették az egész éves munka gyümölcsét. A sóvidéki székely, aki a legnehezebb helyzetben is igyekezett felállni és bizakodóan nézni a jövőbe, sokszor kezdte elölről, a nulláról, mert otthonát nem szívesen hagyta el a máshol, máshogyan elérhető könnyebb, jobb élet reményében sem. Az adottságok és lehetőségek áttekintését számukra is a hagyományos mértékek szem előtt tartása jelentette.
