Az együttműködés újrakezdése azonban nemcsak lehetőségeket nyit meg, hanem kihívást is képez, és kockázatokat is rejthet magában. Nem elég ugyanis együttműködni: jó közös stratégia mentén, sikeres együttműködést kell kialakítani. Nemcsak Varsónak, hanem a térség összes fővárosának újra kell gondolnia Közép-Európa-politikáját. Meg kell kezdeni a térség jövőjének közös, körültekintő stratégiai tervezését.
Tudatosan beszélek közép-európai együttműködésről és nem egyik vagy másik formációról: V4-ről, Három Tengerről, Közép-Európai Kezdeményezésről stb. A lényeg ugyanis nem az, hogy ezek közül melyik a fontosabb vagy perspektivikusabb, hanem az, hogy milyen a Balti-, az Adriai és a Fekete-tenger között élni. Az együttműködési fórumok eszközök, amelyek azt hivatottak biztosítani, hogy minél jobb legyen az élet ennek a térségnek az országaiban. Úgy kell ezeket a formációkat – az összeset együtt, koordináltan – működtetni, hogy a lehető legkedvezőbb eredményt érjük el ezen a téren.
A közép-európai együttműködés fellendülésével kapcsolatos várakozásaink egyik forrása a lengyel (amikor ezt írom, még csak megválasztott) elnök személyisége, szellemisége. Ez nem udvariassági fordulat, hanem a jövőbeni stratégiai útválasztásnak nagyon fontos eleme, hiszen a térség vezető hatalmának első számú döntéshozójáról van szó. Különösen is lényeges az új lengyel elnöknek a Nemzeti Együttműködés Intézete (IPN) élén végzett szolgálata, hiszen a közép-európai országok egyik legfontosabb közös jellemzőjét képezik az egykori szovjet megszállás és kommunista rendszer máig ható következményei. A regionális együttműködésnek is az egyik legfontosabb feladata ezeknek a következményeknek, az ezekből származó gazdasági, technológiai, életminőség-beli lemaradásnak a meghaladása.
Azt, hogy ilyen közös hátrányok máig is sújtják a közép-európai országokat, mi sem mutatta jobban, mint a Biden-adminisztráció egyik utolsó intézkedéseként hozott AI Diffusion Rule (AIDR), azaz exportkorlátozás a legfejlettebb amerikai képfeldolgozó mikrochipekre. A korábban szovjet fennhatóság alatt élt népek számára rossz viccként ezeknek a chipeknek az angol nevét, ami Graphic Processing Unit, a régi szovjet erőszakszervezet, a Goszudarsztvennoje Polityicseszkoje Upravljenyije nevével azonosan GPU-nak rövidítik. De nem ez volt a kihívás az AIDR-ben. A Biden-féle szabályozás szinte az összes nyugat-európai országba korlátozás nélkül, viszont az összes közép-európai országba – biztonsági megfontolásokból – csak súlyos mennyiségi korlátozással engedélyezte ezeknek a chipeknek a kivitelét.
Térségünk helyzetére jellemző, hogy Trump elnök nem a közép-európai, hanem az arab országok nyomásgyakorlására vonta vissza elődjének ezt a rendelkezését, még mielőtt életbe lépett volna. Amerika arab szövetségeseit ugyanis az AIDR pontosan ugyanazokkal a korlátozásokkal készült sújtani, mint a közép-európaiakat. Az úgynevezett Öböl-országok közös lobbiereje erősebbnek és hatékonyabbnak bizonyult, mint a közép-európaiaké, leginkább azért, mert az AIDR kihívása olyan időszakban érte térségünket, amikor közép-európai lobbi lényegében nem is létezett. Másoknak kellett számunkra is kikaparnia a gesztenyét a parázsból. Hol vagyunk attól az időszaktól, amikor a francia elnök is és a német kancellár is pokolba kívánta a visegrádi együttműködést, mert kénytelen volt „a négyek” lobbierejével számolni?!
Bár arab testvéreinknek köszönhetően az AIDR nem lépett hatályba, a tanulság belőle nagyon fontos és továbbra is érvényes. Kiderült, hogy az amerikai biztonságpolitikai szakma nem tartja biztonságosnak a közép-európai térséget. Térségünk országai egységesen kockázatosnak minősülnek a legérzékenyebb amerikai technológiák számára. Ez a szakmai meggyőződés valószínűleg nem légből kapott, hanem konkrét adatokra támaszkodik, és ezek az adategyüttes s nyomában a számunkra kellemetlen következtetés az amerikai adminisztrációváltással sem változott meg. Így az igazán értékes technológiák vélhetően az AIDR visszavonása ellenére sem fognak hozzánk települni, ami arra ítéli Közép-Európát – a Három Tenger Kezdeményezés összes tagállamát egyaránt –, hogy a nyugati gazdasági fejlődés másodvonalában rekedjünk meg: Európa keleti hátsó udvara legyünk.
Ahogy mondják: innen szép nyerni! De mondjuk inkább úgy: innen kell nyernünk! Innen kell a nyugati gazdasági fejlődés élvonalába kerülnünk. Ezt érdemes közös prioritásnak tekintenünk. Ez a nagy, stratégiai feladat az újjáéledő közép-európai együttműködés számára. Megkockáztatom annak a kijelentését, hogy ez a feladat Nawrocki elnök számára – amit természetesen csak a többi közép-európai országgal együtt tud sikerrel teljesíteni. Ambíciónk nem lehet alacsonyabb, mint hogy újra naggyá tegyük Közép-Európát: Make Central Euope Greate Again – azaz MCEGA!
Mielőtt valaki azt mondaná, hogy kár a gőzért, mert földrajzi helyzetünkön, azaz Oroszország közelségén úgyse tudunk változtatni, érdemes észrevételezni, hogy az AIDR-problémát nem Oroszország földrajzi közelsége okozta. Finnországnak sokkal hosszabb közös határa van Oroszországgal, mint Lengyelországnak vagy a balti államoknak, a finneket mégis azok közé az európai nemzetgazdaságok közé sorolták, melyekre az időközben hatálytalanított amerikai szabályozás nem vezetett be exportkorlátozást. Ugyanakkor Csehország vagy éppen Ausztria viszonylag messze esik nemcsak Oroszországtól, hanem általában véve is a posztszovjet térségtől. Az AIDR mégis azt mutatta ki róluk, hogy az ő biztonságuk iránt is korlátozott az amerikai bizalom.
Térségünknek a megrekedése a nyugati gazdasági fejlődés másodvonalában tehát nem földrajzi hátterű sorscsapás, és ezért nem is szükségszerű. Ki lehet és ezért ki is kell belőle törnünk. Ahhoz azonban, hogy ez sikerüljön, nem elég pusztán „szeretni” egymást és együttműködni. Olyan együttműködésre van szükség, amelyik a csúcstechnológiák számára biztonsági kockázatot jelentő jellemzőinket megszünteti. Most, a regionális együttműködés reménybeli feléledésének a hajnalán kulcskérdés, hogy ennek a figyelembevételével alakítsuk ki az új regionális összefogás stratégiáját.
Mindenekelőtt azt kell számontartani, hogy a közép-európai együttműködésnek többféle modellje alakult ki a történelemben, s ezek a modellek mint ideálok máig is élnek a politikai élet egyes szegmenseinek a gondolkodásában. Nem mindenki képvisel azonos célokat, aki magát – akár őszintén – a közép-európai együttműködés hívének nevezi. Nem mindegy, hogy a kialakuló, új együttműködés melyik modellt fogja követni.
A közép-európai együttműködés ősmodellje az 1335-ben Visegrádon tartott magyar-lengyel-cseh királytalálkozó, amelyen egyrészt a három országot összekötő kereskedelmi útvonalak fejlesztéséről, másrészt az egymás közti érdekellentétek kompromisszumos megoldásáról döntöttek. Mindezt azért, hogy a kereskedelem hasznát ne Bécs és más nyugati kereskedelmi központok fölözzék le, és a három ország egymás közötti ellentétei ne vonják el az erőt és figyelmet a térség keleti és délkeleti határainak védelmétől.
Egyes vélemények szerint ez a korai multilaterális diplomáciai esemény több mint hat évszázaddal később azért kaphatott helyet az akkor éppen szovjet megszállás alatt álló visegrádi országok történelemkönyveiben és médiájában, mert a kommunista propaganda a szovjet fennhatóság alá került államok együttműködési fórumainak, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST) és a Varsói Szerződésnek (VSZ) az előképeként próbálta beállítani. Ha volt ilyen megfontolás, azt meglehetősen sanda szándék vezette. A KGST és a VSZ tagjai ugyanis a térség feletti külső – adott esetben: szovjet – befolyásgyakorlás hatékony, közös kiszolgálása érdekében működtek együtt, míg a 14. századi visegrádi csúcs célja pont a külső befolyásgyakorlás távoltartására irányult.
Nem elképzelhetetlen azonban, hogy a szovjeteket kiszolgáló propaganda mégis megpróbált Károly Róbert, Nagy Kázmér és Přemysl János egykori találkozójával takarózni. Erre az adhatta az alapot, hogy bár mind a KGST-ben, mind a VSZ-ben benne volt a Szovjetunió is, illetve a KGST-ben jó pár tengerentúli ország is képviseltette magát, valójában mindkét struktúrában a tagok többsége közép-európai volt, s így mindkettő elsősorban Közép-Európának a Szovjetunióval történő, egyenlőtlen erőviszonyok melletti együttműködése számára biztosított keretet. Így a két struktúra együtt ténylegesen tevékeny közép-európai együttműködés kialakulásához vezetett – csak éppen az 1335. évi modelltől eltérően, nem a külső befolyás távoltartása, hanem fenntartása érdekében. Tehát két, gyökeresen eltérő modellről van szó.
Hiba lenne alábecsülni ennek a szovjetpárti Közép-Európának a jelentőségét akár negatív, akár pozitív értelemben. Pozitív értelemben például azért, mert a regionális infrastruktúra fejlesztésében máig is meglévő, valóságos eredményeket produkált. Tudtommal soha senki nem elemezte, de ha megtenné, valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy a közép-európai közlekedési összeköttetések fejlesztése terén a KGST több eredményt mutatott fel az 1956-os magyar szabadságharc leverésétől a szervezet széteséséig terjedő 34 év alatt, mint a V4, a KEK, a Három Tenger és a Bukaresti Kilencek együttvéve – ráadásul hátuk mögött EU-s forrásokkal és EU regionális stratégiáival – a visegrádi együttműködés 1991-ben történt újrakezdésétől máig terjedő 34 év alatt.
(Fotó: Antall Péter / Antall család archívuma).
Jelentős részben máig is azokon az utakon autózunk és ugyanazokon a vasútvonalakon zötyögünk a közép-európai országok között, amelyeket akkor építettek, kezdtek építeni, vagy – az akkori kor követelményeinek a szintjén – modernizáltak. A térségen belül nemzetközi tömegközlekedés járatsűrűsége a kilencvenes évek visszaesése után nagyjából mostanában kezdi utolérni az akkorit. Az érdemi továbblépés tervei, első lépései csak a 2010-es évek végén kezdtek körvonalazódni: például a közép-európai nagysebességű vasúthálózat elképzelésének felvázolásával, vagy a LOT törekvésével, hogy egyfajta regionális szuperlégitársaság szerepét töltse be. Az Ukrajna elleni orosz háború kezdetekor azonban ezek a törekvések megtorpantak. A lengyel történelem Tusk-epizódja pedig egyelőre kifejezett visszakozásnak tűnik belőlük.
Tegyük hozzá: a közlekedés csak egy – bár a legkevésbé ellentmondásos – a példák közül arra, hogy a szovjet befolyás közös kiszolgálása céljából a KGST-VSZ-keretek közötti, közép-európai együttműködés tényleges eredményeket produkált. A közlekedési infrastruktúra nem véletlenül fejlődött viszonylag ütemesen, ugyanis nemcsak az árucsereforgalmat és a turizmust, hanem a katonai együttműködést is kiszolgálta. Ismét egy jó kutatási téma történészek számára: vajon a NATO keretében szorosabb-e a regionális katonai együttműködés a közép-európai országok között, mint a VSZ keretében volt?
Meg kell még említeni a kulturális és tudományos kapcsolatokat a „testvéri szocialista országok” között, amelyek – igaz, erősen az értelmiségre korlátozva bár, de – lehetőséget biztosítottak a közép-európai nemzetek történelmi kapcsolatainak kutatására, feldolgozására, promóciójára. Magyar-lengyel viszonylatban azért hoztuk létre 2018-ban (több mint negyedszázaddal a szovjet uralom alóli, közös felszabadulásunkat követően!) a magyar Wacław Felczak Alapítványt és a lengyel Wacław Felczak Magyar-Lengyel Együttműködés Intézetét, hogy megpróbáljuk fenntartani a két testvérnép szellemi kapcsolatainak az 1960-as, 1970-es években vett lendületét. Más közép-európai országokkal nincs hasonló, közös intézményünk. Sajnos úgy tűnik, mintha a lengyel Felczak Intézet korábbi dinamikája is elhalványult volna a 2023. évi varsói kormányváltás óta.
Mielőtt azonban az 1990 előtti eredményeknek az emlegetése egyfajta elveszített paradicsom utáni vágyakozást ébresztene, hadd emlékeztessek arra is, hogy eközben a közép-európai térség egyre jobban elmaradt a szabad világ fejlődésétől mind technológiailag, mind produktivitásban. A KGST és a VSZ megszűnése után viszont, ha vontatottan és ellentmondásosan is, de megindult a felzárkózás. Közép-Európa 1990 óta visszaintegrálódott a nyugati gazdaságba, még ha annak a másod-, vagy talán még inkább harmadvonalába is. S kétségtelenül jobb a nyugati világ harmadvonalában lenni, mint amilyen a KGST élvonalában való lét volt.
Nem véletlenül történt mindez így. A mindenkori moszkvai hatalmi központ érdekeinek a kiszolgálásával ugyanis még a legintenzívebb közép-európai együttműködés mellett is csak leszakadni lehet a globális fejlődés élvonalától. Az élvonalhoz való felzárkózás szükséges, bár nem feltétlenül elégséges feltétele az a szuverén nemzeti érdekérvényesítésre épülő gazdaságpolitika, amelyik kisebb-nagyobb szépséghibákkal bár, de térségünk összes országában kezdetét vette 1990 után.
Azért fogalmazok úgy, hogy nem feltétlenül elégséges, mert ha elégséges lenne, akkor a feljebb említett AIDR-ben az amerikaiak nem sorolták volna a gazdaságbiztonság szempontjából megbízhatatlan országok közé a közép-európaiakat. S hogy oda sorolták, az valószínűleg jelentős mértékben annak a következménye, hogy az egykori szovjet befolyásoltságú Közép-Európa öröksége máig sem múlt el teljesen nyomtalanul. Sokak véleménye szerint azoknak az informális (vagy részben talán formális, de nem nyilvános) struktúráknak az irányítását, amelyeken keresztül valamikor a szovjet befolyás érvényesült, Oroszország átvette, modernizálta és máig is kézben tartja.
Nem véletlenül tartják széles körben régi lenini elvnek (bár a valóságos értelmi szerző kilétét illetően megoszlanak a vélemények), hogy amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére. Számolnunk kell azzal, hogy amennyiben sikerül újra lendületet adnunk a közép-európai együttműködésnek, és ezzel akarva-akaratlanul visszamarjuk a putyini orosz külpolitika egyik legnagyobb zsákmányát, akkor az orosz hibrid hadviselés (tehát a jórészt rejtetten történő, nem nyíltan háborús hadviselés) egyik fő célkitűzése ennek a bevétele: saját érdekeinek megfelelő befolyásolása, tehát az egykori szovjetbarát Közép-Európa koncepciójának megfelelő alakítása lesz.
Alighanem oroszlánrészben ez állhat a közép-európai országok biztonságával szemben táplált kétségek mögött. Ez nemcsak biztonságpolitikai, hanem gazdasági probléma is. Olyan nemzetgazdaságokba ugyanis, amelyekben, ha informálisan is, de idegen befolyás érvényesülhet, senki nem fog igazán értékes technológiákat beruházni, nehogy azok idegen kézbe kerüljenek. Az újrainduló közép-európai együttműködés dilemmája az, hogy segíteni fogja-e az ilyen fenntartások eloszlatását, vagy tudomásul véve a terhes történelmi örökséget, pusztán arra fog törekedni, hogy komfortosabbá tegye térségünk helyét a globális gazdasági fejlődés másod-harmad vonalában.
Ha a fenntartások eloszlatását és a nyugati fejlődés élvonalába való kerülést tűzzük ki célul, akkor az új közép-európai együttműködésnek tövig kell nyomnia a gázpedált a hibrid hadviseléssel szembeni közös védekezésben. Ezt kell tenni az együttműködés legfőbb vezérmotívumává. Emellett lehet a siker reményében olyan projekteket indítani, amelyekkel szintet lépünk a KGST-VSZ időszakban kialakult regionális infrastruktúra állapotához, kulturális és tudományos kapcsolatokhoz, vagy éppen a védelmiipari munkamegosztáshoz képest.
Van a közép-európai kapcsolatoknak még legalább két további modellje. Az egyik a részvétel egymás szabadságharcaiban a külső agresszorokkal, megszállókkal, befolyásgyakorlókkal szemben. Eleink egymás segítségére siettek az ilyen helyzetekben, életüket áldozták egymás szabadságáért, befogadták egymás menekültjeit és kiálltak egymás szabadságáért a világpolitika hatalmi erőközpontjaiban. Gondoljunk 1831-re, 1848-ra, 1863-ra, 1920-ra, 1939-re, 1956-ra és ide sorolhatjuk azt is, hogy 1991-ben a visegrádi országok együtt érték el a VSZ és a KGST megszüntetését. Ebbe a sorba tartozik országonként különböző mértékű és tartalmú, de valamilyen szinten minden közép-európai ország részéről Ukrajnának nyújtott támogatás az orosz agresszió ellen. Nem mindegy, hogy a jövő közép-európai együttműködése hogyan viszonyul ehhez az örökséghez.
A negyedik modell mutatkozott meg például az EU-csatlakozást megelőzően a tagjelöltek – utólag szinte nevetségesnek ható – versenyfutásában, hogy melyikük tud előbb csatlakozni, mint a többiek. A vetélkedés nagymértékben hozzájárult az eredetileg 1991-ben nagy lendülettel induló visegrádi együttműködés elhalványulásához a kilencvenes évek közepén. Bizonyos fokig ennek is volt régióképző ereje. A tagjelölteknek ugyanis bizonyítaniuk kellett Brüsszelben, hogy képesek egymással együttműködni a mindannyiukkal szemben támasztott elvárások teljesítésében és a régió stabilitásának fenntartásában.
Mindamellett a „ki a jobb európai” sportágban egymás kárára folytatott vetélkedés sokat rontott a régió közös érdekérvényesítő képességén. Több mint valószínű, hogy egyes régi tagállamok és uniós intézmények korabeli vezetői akarva-akaratlanul ösztönözték is a vetélkedésnek és az együttműködésnek ezt a dialektikáját. A közép-európaiak azzal, hogy hagyták magukat ebbe a versenybe belekergetni, hozzászoktatták Brüsszelt, Berlint, Párizst és más fővárosokat a mindenkori uniós irányvonal diktálásához, illetve ahhoz, hogy a régi tagállamok érdekeinek megfelelő európai stratégiákat az akkor még újnak számítók szükségszerűen elfogadják. Lett is megdöbbenés, nem is kicsi, amikor a 2010-es években a visegrádi országok – immár tapasztalt uniós tagokként s többnyire nemzeti elkötelezettségű kormányok vezetése alatt – elkezdtek következetesen és hatékonyan együtt fellépni közös regionális érdekeikért az uniós fórumokon.
A külső hatalmi központ kegyeiért folytatott verseny és együttműködés dialektikájának bizonyos fokig előképét alkotta a második világháború idején Németország közép-európai szövetségeseinek vetélkedése Berlin kegyeiért. Ebből Lengyelország mint közvetlen német megszállás alatt álló és ezért „földalatti” konspirációs működésre kényszerült állam értelemszerűen kimaradt. Ekkor is az „oszd meg és uralkodj” elv érvényesült. Többnyire területi nyereségek reményében lobbiztak egymás ellen a német befolyás alatt élő közép-európaiak a nemzetiszocialistáknál. Ugyanakkor a közös szövetségi rendszer bizonyos fokú együttműködést is kikényszerített nemcsak Magyarország és Szlovákia, illetve Magyarország és Horvátország, de Magyarország és Románia között is, sőt, történészek kezdik feltárni, hogy a magyar és az ukrán katonai szervek között is volt együttműködés. Más kérdés, hogy ezt a magyarok többek között a lengyel polgári lakosság védelmére próbáltak kihasználni.
Mindezt azért idézem fel, mert számolni kell azzal, hogy a külső elvárások teljesítésében való regionális versengésnek is mély gyökerei és a politikai élet számos szegmensében élő hagyományai vannak. Ezek zsákutcáit is el kell kerülnie a megújuló közép-európai együttműködés stratégiájának. A közös érdekek érvényesítésében – legyen szó akár közös lobbizásról, akár közös fejlesztésekről – a lehető legszorosabban együtt kell működni. Eltérő érdekeinket pedig úgy kell érvényesíteni, hogy minél kisebb kárt okozzunk egymásnak.
A hibridhadviseléssel szembeni közös védekezésnek, a közös fejlesztéseknek, és vállalatalapításoknak, a kulturális és tudományos párbeszédnek, valamint a közös érdekekért történő, koordinált diplomáciai fellépésnek együtt kell megteremteniük azt a közép-európai gazdasági térséget, amelyik technológiailag is és ennek folytán életminősége szempontjából is képes a világ élvonalába kerülni.
(Németh Zsolt írása Jan Draus hamarosan magyarul is megjelenő, Megérteni a geopolitikát. Németország – Oroszország – Közép-Európa című könyvének előszava. Az írás eredetileg a Magyar Szemle szeptember-októberi lapszámában jelent meg: https://magyarszemle.unas.hu/Uj-folyam-XXXIV-2025-0910-szam)
