Fehér István: Többször nyilatkozta, hogy a művészi alkotómunka imádság. Ezek szerint nem csak hasonlít egyik a másikra, hanem a kettő egy. Azonban nemcsak a művészetről, de az imádságról is nagyon egyéniek, széttartóak manapság az elképzeléseink. Milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy a művészi alkotás egyben imádság is legyen?
Rieger Tibor: Talán az a jó imádság, amely mögött nincsenek elméletek. A nagyapám, aki egyszerű parasztember volt, nem volt különösebben vallásos, legalábbis bármiféle szenteskedő magatartást távol állt tőle. De ha befogta a lovakat, és felült a bakra, sóhajtott és – „Isten segíts, gyíí!” – a lovak közé legyintett. Számomra még a sóhajtása is ima volt, és úgy éreztem, ő az Istennel tegező, baráti viszonyban van. Neki lehet, hogy ennyi elég volt. A magyar parasztember különben is mindig szűkszavú volt. Hát milyen ima az, amelyik fecsegő? De volt már olyan is, hogy egy vallásos ember kíváncsiskodva kérdezte tőlem: „Tegyük föl, ha egy csoda folytán egyszer megjelenne előtted Krisztus, mit kérnél tőle? Mit kérdeznél?” „Azt hiszem, semmit” – válaszoltam. Egyszerűen némán összerogynék és sírnék. Ez lehet az igazi imádság. Úgy gondolom, az imának a lélek mélyéből kell feltörnie, nem előre eltervezett, bonyolult módon. És itt elérkeztünk a művészet és az ima közös pontjához. Bár a művészetben is mindig van egy mesterségbeli – tanulással, születési adottsággal és persze akarással elérhető – rész is; az esszenciális, lényegi rész csakis a lélek mélyéből szakadhat fel. Ezt értem én az ima és a művészet azonosságán. Ugyanakkor jól tudom, hogy ez az azonosság a mai művészetre már nem jellemző, legalábbis nem általánosan. Nem úgy, mint a középkorban, ahol a szellemi alapot teljes egészében a keresztény vallás adta. De nem volt ebben semmi új, hiszen mióta a kultúra létezik, mindig is így volt: mindig az adott nép vallása jelentette egy társadalom közös szellemi alapját. Az emberi történelemben – némi reneszánsz előzménnyel ugyan – csupán a felvilágosodással indult el egy olyan folyamat, melyben a vallás egyre inkább mellékes szerepet kapott. Az is igaz, hogy a profán világ mindig megjelent a művészetben, még az egyiptomi kultúrában is, de csak periférikusan, jelentéktelen szereppel. A görögben aztán még inkább, de csak a végső hanyatlás korában.
Visszatérve az imádsághoz, a középkori művészetben egyszerűen érzem a nép egylelkűségét. Mindenki ugyanúgy érzett, kitapintható a kor teljes szellemi egysége. Belépve egy középkori katedrálisba, mintha csak egy hatalmas, gyönyörű kórus szólalna meg, melyet az égből vezényelnek.
Nincs kétely, nincsenek kérdések; egyedül Isten van. A közös imádságokban a lelkek mintha eggyé válnának; az ima mint kohéziós erő van jelen. Szemben a mai helyzettel, ahol minden részeire akar bomlani: népek, országok, vallások, családok; csak az ego a fontos, az én, miközben egyre nagyobb méreteket ölt az elmagányosodás. Ebben a világban már másképp kell imádkozni. Manapság legtöbbször imakérésekről hallok. Én úgy gondolom, ha a hitünk erősödne, akkor a hálaadó imádságok lennének a gyakoribbak. „Az istenkeresőknek minden a javukra válik.” Én ezt tanultam meg, amikor Brenner János és Mindszenty szobrát készítettem, és az életüket tanulmányoztam. Nem könnyű ez, de ahogy az idő telik, bizony be kell látnunk, hogy a sorscsapásokért is hálát kell adnunk.
F. I.: Szobrászművészetét meghatározza a keresztény középkor csodálata. Mielőtt rátérnénk az egyes művekre: mintha ez nem pusztán vonzalom lenne egy korszak művészete iránt, hanem tudatos, szilárd irányultság, amely mögött komoly önképzés sejthető. Milyen hatásoknak köszönhető a középkor felé fordulása?
R. T.: Kisiskolás koromban minden tankönyv első oldalán ott volt a Lenin-idézet: „Tanulni, tanulni, tanulni!” Én meg hozzátettem, hogy „gondolkodni,
gondolkodni!” De nem elég csak gondolkodni. A gondolatainkat végig is kell vinnünk, nem akadhatunk el velük, mint gramofontű a lemezen. Így jutottam el oda, hogy ma már nem tudok mit kezdeni azokkal, akik a felvilágosodás eszméjét Európa és az egész emberiség diadalának tekintik, mely leszámolt a sötét középkorral. Akik elfeledik azt is, hogy ez az eszme már születésekor is vérben áztatta zászlaját. Ilyenkor hivatkoznak a civilizáció és kultúra fejlődésére anélkül, hogy a fogalmakat tisztáznák. A fejlődés eszméjét most hagyjuk. Az egy rendkívül hosszasan vitatható téma, külön beszélgetést igényelne. De nézzük meg kicsit a civilizáció és a kultúra fogalmát. Ha a civilizációt akarjuk meghatározni, nem járunk messze az igazságtól, ha úgy fogalmazunk, hogy azon szellemi erők összességét jelenti, melyek a földi világunkban az élet terhén akarnak könnyíteni. Ide tartozik a tudomány és technika világa is. Az élet ettől ugyan könnyebbé válhat, de szebbé önmagában semmiképp. Ehhez már nem elég a civilizáció; kultúra is kell. A civilizációban nem zabálják nyersen a húst, és a társas kapcsolatokban kölcsönös érdekből betartunk bizonyos egyezményes szabályokat. Mindez az élet széppé tételéhez is tartozik. A szép fogalma azonban a kultúrához tartozik. Ily módon a kultúra és civilizáció szétválaszthatatlan, összefonódik. Földi világunkat, mely jelképes értelemben egy horizontális világ, a civilizáció foka szerint szoktuk minősíteni. Ez a horizontális világ azonban nem tud létezni a vertikális szellemi erők nélkül. Az ember nem csak könnyebben akar élni, de vágyódik a szépségre is, méghozzá az élet minden területén. Ez pedig már a kultúra területe, mert kiterjed az élet egészére, így az erkölcsi lényünkre is. Ettől vagyunk emberek. Szépen élni erkölcsi kérdés. Ez jelenti a kultúrát. Jól élni civilizációs kérdés. Ezen két erő, a horizontális és a vertikális viszonyát, legszebben Weöres Sándor fogalmazta meg: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Ha aztán ez a létra olyan, mint Jákob lajtorjája, akkor nagy boldogság, mikor fokról fokra, akár csak egyet is léphetünk rajta fölfelé.
De akiben ez a lajtorja tyúklétrává válik, az csak a kiábrándultságig juthat el. Itt hadd emlékeztessem a talentumokról szóló példabeszédre, melyben nem a földi értelemben vett tehetségre, képességre kell gondolni, hanem sokkal inkább a lélek születésünkkel adott Isteni közelségére. De nem ennek nagysága a fontos önmagában, hiszen ez akkora amekkora. Az számít, hogy tudjuk-e azt kamatoztatni, vagy esetleg mélyen eldugva elfelejtkezünk róla. Ha kicsi, ha nagy, az értelmiségiek feladata is éppen az, hogy ezt a talentumot kamatoztassák. Máskülönben – Julien Benda szavával élve – az értelmiség árulóvá válik.ú
Ezen fogalmi tisztázások után továbbra is szinte hallom a kereszténység elleni támadásokat. Egyrészt éppen ez az eszeveszett keresztényellenesség fordította figyelmemet a középkor felé. Amit nagyon támadnak, arra én odafigyelek. Csak az újkor utolsó évszázadában, a huszadikban, legalább százmillió ártatlan embert öltek meg az üdvözítőnek vélt modern ideológiák jegyében. És ez tulajdonképpen pár évtized alatt megtörtént. És így ítélkezünk a középkor fölött, amikor három-négy évszázad alatt tízezer valahány máglyahalállal végződő ítéletről tudunk, melyek jól dokumentáltak. Ez szörnyű és borzalmas; egyetlen ilyen halál is az. De kik bélyegzik ezt a harcot sötétnek? Nézzenek már a tükörbe! Abban a korban nem a befogadás volt a vezérelv, hanem a kirekesztés. Mindent, ami nem keresztény, ki kellett rekeszteni, és ez a harc szent volt. De hát Jézus is ostorral verte ki a kufárokat a templomból. A mi fülünknek mégis olyan borzasztóan hangzik a „kirekesztés” szó. Ha nem így lett volna, a kereszténység káoszba fordult volna.
Mindeközben ott voltak a szentek is, akik pontosan tudták, hogy mi a szeretet. Az az, amit Jézus mutatott meg a keresztfán. A szeretet: áldozat. Nem pedig az a szirupos, csöpögő érzelgősség, amiről ma mindenfelé hallani. A szeretet áldozat, és ha kell, harcolni is kell érte.
F. I.: Említette a talentumokról szóló példabeszédet. Ha ez a parabola valóban a transzcendens eredetünkkel való személyes távolságunkat szimbolizálja, akkor úgy tűnhet, mintha a jelentését a magunk „önmegvalósító” gondolkodásához igazítottuk volna.
R. T.: A szabadságvágy és az általa kiküzdött változások örökös folyamatában az ember nem veszi észre, hogy valójában a legnagyobb börtön, amelybe be vagyunk zárva, nem más, mint saját személyiségünk, ahonnan saját erőnkből kitörni lehetetlen – és az egyetlen, amire építhetünk a több-kevesebb talentum, amelyet születésünkkel hoztunk magunkkal. Ez a talentum evangéliumi értelemben azonban nem az evilági érvényesüléshez szükséges képességeket jelenti: nem az okosságot, ügyességet, ilyen-olyan különös képességet, hanem azt a transzcendenciára irányuló legbelsőbb vágyat, metafizikai és erkölcsi érzékenységet, ami leginkább meghatároz minket. Még akkor is, ha egyebekben akár tehetségtelenek, sőt élhetetlen alakok vagyunk. Ebben az evangéliumi értelemben, ha valaki sekély, de kicsinyke talentumát képes megnövelni, teljes életet él. De ha valaki talentumokban gazdag, és azt nem kamatoztatja, csak evilági sikerekre tör, az mélybe süllyedt lélekként hagyja itt e földi világot, mert az igazi talentumok azok, melyek a lelket teszik gazdaggá.
F. I.: Furcsa, ahogyan a középkor szellemével bánunk. Pedig a magyar történelem csak a középkorban volt igazán és tartósan dicsőséges, stabil és virágzó (bizonyos, nem légből kapott periodizációk szerint a magyar, sőt az európai középkor is 1526-ig tartott). Ma, úgy érzem egyfajta korlátolt szellemi önvédelemből, hogy modern ideáljainkat ne kelljen megméretnünk, hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az Árpád-korra és az azt követő két évszázadra, mintha akkori világi sikerünket pusztán az egyes nagy uralkodóink politikai tehetségének és az európai erőviszonyok szerencsés együttálásának köszönhetnénk.
R. T.: A nép szellemi vezető nélkül azt a szellemi erőt vesztette el, amellyel évezredeken át hatalmas kultúrákat hozott létre. Szellemi erejét vesztve a nép tömeggé vált, így döntéseiben már a mennyiség jelenti a vezérlő csillagát. Ez a demokrácia, és ebben hisznek bigott módon. Az archaikus korok nagy népei megkérdőjelezhetetlen természetességgel fogadták el szellemi vezetőiket. Valami hasonlót látok a gyermekek hitében is, ami szép, mert ártatlan. A tömeggé vált nép hite már nem egységes, így az könnyen bigottá és szekták áldozatává válhat. Az élni akarás a szabadságvággyal együtt nélkülözhetetlen minden érző lényben, de emiatt erkölcsi kérdések merülnek fel. Hiszen az élet ára éppen az, hogy egy lény a másik lényt magába olvasztja. Élni a halálon át lehet. Még akkor is így van ez, ha az ember egy napsütötte réten hanyatt fekve csupán egy fűszálat rágcsál. Azonban a világ összes élőlénye közül egyedül az ember vonható erkölcsi felelősségre. Az emberi énben is ott van az a mérhetetlen szabadságvágy, mely folytonosan ütközik mások szabadságvágyával. Csak egy társadalmi megegyezés hozhat létre békét. Ha ez sikerül, akkor jönnek létre a történelem nagy kultúrái, de azok mindig visszanyúltak az ősforráshoz azáltal, hogy az ősi hagyományra építettek, melyek alapja mindig transzcendens. Eközben azonban minden emberi énben továbbra is ott maradt a szabadságvágy, mely azonban rendezetlenül mások szabadságvágyával ütközik, így ezek feltorlódó sokasága kikezdi a rendet és elkezdődik a hanyatlás.
F. I.: A kulturális hanyatlás végső eredete ez a legbelsőbb emberi ellentét?
R. T.: Az ember erkölcsi lény. Nem feltétlenül erkölcsös, de erkölcsi. Az erkölcsi lény ellentéte az ösztönös lény, mely erkölcs nélküli. Ilyen az állatvilág és ezért ártatlan, mert bűn nélküli. Az embernek azonban lelke van – és így bűne is. Szabad akaratán múlik, hogy figyel-e a lelkiismeretére, mert azt mindenki tudja a lelke mélyén, hogy mi a bűn. Hiába próbálja azt elfojtani. Az embernek azonban teste is van. Ez pedig az ösztönökhöz köti. Testünk a teremtett világ része és az ég alatt mindennek van kezdete és vége, így a testünknek és az egész teremtett világunknak is. (Itt azért gondoljunk arra: „Én vagyok a Kezdet és a Vég.”) Ebben a világban kozmikus rend van és harmónia, melyet egyedül az ember képes tönkretenni, de abba bele is pusztul. (Ahogy azt Szodoma és Gomora története is szemlélteti.) A bennünk lévő isteni rész örök, mert isteni. Hogy hogyan, az isteni titok, hiszen Isten maga az abszolút teljesség. Én ezt értem azon, hogy Isten saját képmására teremtette az embert. „Vagyok, mint minden ember: fenség.” A földi világhoz kötött testünk pedig csak szeretne az lenni. Szakadatlanul aktív. Ha leáll, vége. Ez a két erő az ösztönök világa és a Mozdulatlan Örök Fenség. Ez jelenti az embert. Ez Káin és Ábel világa. Az isteni szellem és a földi világ együttes világa. A lélek és az ösztönök világának viszonya, mely a kultúra emelkedését vagy hanyatlását pontosan jelzi. Ezzel minden őskori tudás tisztában volt. „Légy vágytalan!” – mondja a Tao bölcselete.
F. I.: A várban, a Mária Magdolna-templom romjainál látható a koronázó palástot ábrázoló bronzszobra. Már ez sem egyszerűen egy szakrális tárgy másolata, hiszen egy hallatlanul díszes, óriási motívumkészlettel rendelkező szövet alapján készített el egy domborművet, ami komoly értelmező munkát feltételez. Ha jól tudom, jelenleg is egy koronázó palástot, a Szent Koronát és egy trónszéket egyesítő kompozíción dolgozik. Végül is miért döntött úgy, hogy a tárgynál marad és egy újabb plasztikát készít a palástról?
R. T.: Még kisiskolásként találkoztam először a koronázó palástunk másolatával Pannonhalmán. Csupán egy gazdag díszítésű dekoratív textilt láttam benne. Természetességgel vettem tudomásul, hogy én az igazit életemben soha nem láthatom, hiszen Amerikában van, és a törökre is 150 évet kellett várni, hogy kimenjenek. Most se lesz ez másként, gondoltam. 1978-ban, hála Jimmy Carternek, mégis láthattam a Nemzeti Múzeumban, mikor visszakaptuk. Én is sorban álltam, hogy láthassam. Ez inkább egy kegyeleti tiszteletadás volt részemről, ám ez a rövidke idő is elég volt ahhoz, hogy a pannonhalmi másolathoz képest sokkal élőbbnek, gazdagabbnak érezzem. De hogy milyen szellemi tartalma van, arról ekkor még semmit se tudtam megállapítani.
Később aztán Szelényi Károly kitűnő fotóiból ismertem meg gazdagságát, melyhez növekvő kíváncsisággal fordultam. Így a 90-es években egyre többet gondoltam arra, hogy a plasztika nyelvére átültetve meg kellene bronzban fogalmazni. Aztán a millennium közeledtével meghívtak egy veszprémi szoborpályázatra a 80-as évek vége felé. Azonnal a koronázási palástunkra gondoltam, egy trónusra terítve. A pályázatot egy nonfiguratív mű nyerte meg. Bár sokan sajnálkoztak, hogy nem az én tervem nyert, magam ezt egyáltalán nem bántam, hiszen azt rövid egy év alatt úgysem tudtam volna rendesen megcsinálni. De annál inkább meggyökeresedett bennem a makacs érzés, hogy akárhogy is, de ezt nekem meg kell csinálnom. Azt is láttam, hogy először síkban kiterítve kellene elkészíteni, és csak aztán állhatok neki egy igazi, a térben jól megjelenő szobornak.
Ezt akkor tanulmánynak vettem, 2004-ben el is készültem vele. Aztán évekig ott állt az udvaromon, anélkül, hogy a kisujjamat is mozdítottam volna. A híre egyre jobban terjedt, míg Kozma Imre atya meglátta és azt mondta, hogy tegyük ki az Irgalmasrendi Kórház elé, a Duna-parti részre. Ott még többen látták, így kikerült még Olaszországba is, ahol több ezren nézték meg. Végül kölcsönadtam a budai várba egy kiállításra, ahol a sikerét látva megvásárolta az első kerületi önkormányzat. Így aztán végre nekiállhattam nagy álmom megvalósításának, és reményem szerint az idei évben el is készül: trónus, palást és a Szent Korona együtt.
Megjegyzem, hogy a palást eredeti állapotában egy liturgikus papi öltözet, úgynevezett kazula volt, ami házat, sátrat jelent. Sátor mint isteni, szent sátor. A trónusra terített palást így kicsit visszautal az eredeti kazulára. Emellett úgy jelenik meg a térben, hogy körbejárható az óramutató járásával ellenkező irányban, így szimbolikus jelentése ezzel is bővül. Az eltűnt spirituális rendre emlékezve, és reménytelenül arra vágyakozva hoztam létre ezt a művet, szó szerint emlékművet.
F. I.: Volt szerencsém újabb koronázó palástja viaszmodelljét közelebbről is megtekinteni, és érzek benne egy túlzás nélkül zavarba ejtő jelentőséget: a középkori szakrális tárgy és az arra teljes lényével, szívével és értelmével is ráhangolódó kortárs művész kreatív munkájának tökéletes egységét. Ennek hatása pedig a vitrinből kikerülő, megelevenedő szakrális tárgyé, megrázó találkozás egy újraéledő szellemiséggel.
R. T.: A koronázó palástunkat nézegetve az az érzésem, hogy Szent István udvarában magas szellemi színvonal volt jellemző, ahol jól ismerhették Szent Ágostont, Scotus Eriugenát, a 9. századi hírneves teológust, és általában az egyházatyák tanításait. Úgy gondolom, azt a nagyon mély mitikus hitet, amit a magyarság magával hozott, adaptálhatta a keresztény hitrendszerbe és ennek tudható be, hogy annyi magyar szent volt, és hogy az országban rend és szigorú erkölcs uralkodott. Ha a koronázó palástot összevetem a mai korral, világossá válik, hogy elvesztettük az egykori vezérlő fonalat. Erre a vezérlő fonalra találtam rá koronázó palástunkban. Nem volt kérdés számomra, hogy ha sikerül a figyelmet ráirányítanom, az egy fontos kulturális tett.
F. I.: Egyszer azt mondta, hogy életművében a pannonhalmi apátság millenniumi kapuja jelentette a legjelentősebb cezúrát. Pontosan miért?
R. T.: A pannonhalmi bronzkapu készítése valóban életem egyik legjelentősebb cezúrája volt. Azt éreztem, mint aki a szellem óceánján egy rozoga csónakkal szeretne eljutni a túlsó partra, a többi tévtanítással megpakolt csónakok között, és egyszer csak kezébe kap egy iránytűt. Ez megnyugtatott. A Szentírás szent tudássá vált. Úgy érzem, hogy ezzel a munkával én többet kaptam, mint amit adtam. Egyébként egy mű jelentősége nem a témájától függ, az huszadrendű tényező. A legmagasztosabb téma is hozhat csapnivalóan rossz eredményt, és egy banális téma is lehet fölemelően szép. Itt, ebben az esetben a téma engem mégiscsak fölemelt. Hogy aztán a műben ez mennyire jelenik meg, azt nem nekem kell megítélni.
F. I.: Többek között a Fekete Istvánt, Móra Ferencet, Mindszenty Józsefet vagy Brenner Jánost ábrázoló köztéri szobrain a derű mellett megfigyelhető a nagyvonalú, erőteljes, férfias formák méltósága is, mely az ábrázolt személyek szellemiségét, az arcok mögötti lényeget meglepően hatásosan képes megjeleníteni. Néha az lehet az érzésünk, hogy a naturalisztikus részletekre törekvés egy-egy szobornál csak elvonja a figyelmet arról, hogy az alkotó nem ismeri a tárgyát, annak valódi szellemét. Hogy látja, a hagyományos művészet ezért kerülte volna a túlzott realizmust?
R. T.: A képzőművészetben, és ezen belül a szobrászatban különösen fontos a naturalizmus és a realizmus fogalmai között különbséget tenni. A szobornak tárgyi egzisztenciája van, tehát mint tárgynak kell helytállnia a szellem világában. A szobrászat feladata tehát az anyagot szellemivé alakítani, szellemi tartalommal megtölteni, művészet és irodalom esszenciális, lényegi tartalma a mozgás és ritmus által tud megjelenni. Edgar Degas a kitűnő festő versírással is próbálkozott. Elpanaszolta Mallarménak, hogy benne micsoda nagy érzések vannak, de ezek a nagy érzések nem jönnek át a verseiben. Mallarmé csak annyit mondott: a nagy verseket nem nagy érzésekkel írják, hanem pontos szavakkal. Mindez azt jelenti, hogy a nagy művekhez sem hozzáadni, sem elvenni nem lehet belőlük. Ez pedig még a köztéri szobrok esetében is így van, ha kicsit is a művészet körébe tartoznak. A naturalista szobor a természet szolgai másolatáról árulkodik szellemi tartalom nélkül. Így még igazán tárggyá sem tudott válni, nemhogy szoborrá. Az sem véletlen, hogy mind a fasizmus, mind a kommunizmus ideálja ezt a naturalista szobrászatot várta el, melyben szellem helyett csak tömény hazugság volt. Régebben még tudták, hogy a panoptikum figurái nem szobrok. A realista szoborban – ha az jó – belső rend és térbeli ritmus van, szépen komponálva.
A középkor után, a reneszánszban jelent meg igazán a realista igény az emberekben, ahol az individuum jelentősége megnőtt. Ez egyben az istenitől való távolodást is jelentette. A középkorban tehát nem azért nem készültek a reneszánszra jellemző realista művek, mert a korabeli mesterek nem voltak arra képesek, hanem egy teljesen más szellemi alapállás miatt. Mindezt már láthattuk a görög kultúrában is. Az archaikus nagy korszakokban sohasem pusztán ábrázolni akartak, hanem érzéseiket, vágyaikat, akaratukat a transzcendens világgal, az istenekkel összefogva kifejezni. A kifejezés volt a lényeg. De ahogy ez a transzcendens erő gyöngült, megjelent az individuum vágya az evilági örömökre, mely realista ábrázolásban fejeződött ki. Majd mindez elvezetett a naturalizmus irányába – végül a teljes pusztulásba. Félelmetes látni ma a naturalizmus újbóli előretörését, melyet immár a technika segít. Az élő ember formáját a gép pontosan letapogatja, a számítógép azt elraktározza, és irányításával egy másik gép bármikor kimarja – akár egy kőtömbből is – a szobrot. Legalábbis azt hiszik, hogy az szobor. Azt hiszik, hogy abban is van szellem. És azt hiszik, hogy ezt lehet büntetlenül csinálni.
A művészetek közül egyébként a zene képes a legmélyebbre hatolni a lélekben, ugyanakkor a lélek legmélyéből előtörni. Talán, mert a leganyagtalanabb műfaj, mely irigylésre méltó. Mégis, a kőkeményen anyaghoz kötődő szobrászatban is van valami lényegi, ami a zenéhez hasonlítható: ez abból is látszik, hogy a földhözragadt naturalizmus egyikben sem tud szárnyalni. Valójában minden műfajban ott kell lennie a zenének. A lélek mélyén a különböző műfajok bizonyos értelemben eggyé válnak. A zene is képeket kelthet életre a lélekben. A karmester is szinte plasztikus képet rajzol a térben, és ezzel a lélekben. A költészetben is a szavak mögött rejlő képi világ segít magasabb szellemi régióba jutnunk. „A semmi ágán ül szivem / Kis teste hangtalan vacog; / Köréje gyűlnek szeliden, / S nézik, nézik a csillagok.” Próbáljuk ezt a tudomány nyelvén elmondani! Lehetetlen. A művészet varázslat és ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek. A képzőművészet pedig megtanít arra, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is, minél többet teremtett világunkból.
F. I.: A katolikus magyar középkort egy többfelekezetű újkor, majd a 20. századra egy szekuláris, vallás utáni korszak váltotta fel. Nem mellesleg már a liturgián – ami mintegy mellékesen mindig is egyfajta katolikus összművészeti mintaként szolgált – is megfigyelhető egy világhoz való igazodás. Mitől lesz ma Magyarországon katolikus egy képzőművész?
R. T.: Egy képzőművész nagyon is lehet katolikus anélkül, hogy a katolikum a művészetében megjelenne. A művészetnek magának pedig nem kell katolikusnak lennie, és ha a téma katolikus is, attól a művészet még maga nem válik azzá. Az ihletettség lehet katolikus, de a művész attól még nem biztos, hogy igazán az. Az uralkodó liberális korszellemben erre sok példa van. Napjainkban, ahol a film és a színház különösen kedvelt műfaj, egy kiváló, empatikus képességű színész a személyétől idegen szellemiségű darabban is jó lehet. Hasonló helyzet a képzőművészetben is előfordult.
F. I.: Ananda Coomaraswamy szerint a nyugati művészet a modern korban kivonult a mindennapi tárgyi világból, helyét az ipari termékek színtelen-szagtalan funkcionalitása vette át, a szépséget pedig könnyelműen kiállítóterekbe és mindenféle reprezentatív területekre száműztük. Megteremtettük a fényűzés és a jelentés nélküli mindennapi tárgyi kultúra kettősségét. Mit tehet e szellemtelen dualitás ellen egy mai képzőművész? Vagy magyar jövőnk felől megfogalmazva a kérdést: mire biztatná ezzel a kettősséggel kapcsolatban a fiatalabb művésznemzedékeket?
R. T.: Azzal nem tudok egyetérteni, hogy csak funkcionális lenne a modern világ. Az ipari tárgyak is lehetnek nagyon szépek; a fogyasztói társadalomban kötelező szépnek lenni. Ahogy a természetben előforduló formák is lehetnek szépek önmagukban, ugyanúgy az iparban is. Bármilyen szép formát találunk is ki, azt csak a természetből tanulhatjuk. Az aztán már egészen más kérdés, hogy ezek a szép tárgyak mit jelentenek a mai ember számára. A régi tárgyaknak még lelkük volt, ezért tudunk ma is meghatódó szeretettel nézni rájuk. A modern ipari tárgyaknak sorsa: használd és dobd el. Mosógép vagy cigarettás doboz, mindegy, senki se sír utánuk, pedig újkorukban mindegyik szép volt. Csakhogy ebben a világban egyre gyakrabban az emberekhez is hasonlóan viszonyulnak: használd és dobd el. Ennek a fajta modernitásnak persze van egy barbár, primitív változata is, például az építészetben, amit én csak hokedli-stílusnak nevezek. De itt azért széles a skála.
Ami a fényűzést, a luxust illeti, számomra az eleve a kereszténységgel ellentétes alapállást jelenti. A képzőművész mást nem tehet, mint ennek az egész világnak fordítson hátat, lelkiismerete szerint tegye a dolgát. Napjainkban a köztéri szobrászat élesen elválik a kiállítási termekben megjelenő szobrászattól. Ha visszatekintünk a kezdetek felé, az archaikus korok óta mindig volt valamiféle kettősség a szobrászatban, még ha teljesen más módon is, és persze nyilván más műfajokban is hasonló lehetett a helyzet. Ha például egy egyiptomi nagy mű előtt állunk, mint egy nagy úr előtt, csöndben kell lennünk és várni, hogy megszólítson. Különös borzongást érzünk. Értelmünkkel nem tudjuk felfogni és mégis fogva tart, mert nagy mű. Ezek mellett a nagy művek mellett azonban ott van a hétköznapokról szóló, a nép életéhez tartozó, nekik fontos, az életüket bemutató kisplasztikák sokasága. A magas művészetet aprópénzre váltó kis művecskék, de ezekben is érezni a nagy művek rokonságát, hatását. Tehát olyan kettőség ez, amely a skála két szélét jelenti, és ez volt jellemző évezredeken át.
A barokk korban is a pompázatos templomok fenséges orgonamuzsikával, aranyragyogású szobrokkal még őrizték a szakralitást és ennek szellemi kisugárzása alakította a kastélyok arculatát, a kialakuló polgárság egész formavilágát egészen a népművészet legegyszerűbb tárgyáig mindent. A szék támlájától, a házak homlokzatán át az egyszerű pásztorfaragásokig megjelent a barokk kor szellemisége, persze csak mértékkel, ahogy illik, s hogy mi illik, azt a nép pontosan tudta. De aztán az újkorral megjelent az „Ész Istennője” és elkezdte kirángatni a művek alól a szakrális alapokat. Létrejött az új művészet, a polgárság művészete. A nagy szakrális művek helyére léptek a mai értelemben vett köztéri szobrok – melyeket olykor nagy szakmai bravúrral hoztak létre – és az ezzel a színvonallal lépést tartó kisplasztikák a szalonokban. A szegény nép azonban már nem tudott mit kezdeni ezzel a művészettel, mert lelkületében távol állt tőle. A bravúros, virtuózkodó színvonallal úgysem bírt volna. Ha mégis vágyott rá, giccs formájában megkapta, például osztrák porcelánként. Ennek az új jelenségnek lényegéhez tartozik a hazugság.
Mindennek ellenére a népművészet volt az – nagyjából a huszadik század elejéig –, amely a legtöbb tisztaságot volt képes megőrizni. A tárgyi kultúrában például a kelengyés ládák, szuszékok formájában és díszítésében a legtovább őrizték az egészen ősi, archaikus hagyományokat. Az új művészet tehát, mivel más fogódzója nem volt, elment a naturalizmus felé, vagyis tökéletes zsákutcába jutott.
F. I.: Milyen szemléletbeli változás terelte a polgári, az individuális különbségeket hangsúlyozó művészet felé a korábbi mesterek egységesen szakralitástól áthatott képzőművészetét?
R. T.: Valamikor régen a hagyományok világában az emberek nem csak ismerték a szimbólumok jelentését, hanem értették is azok teremtő erejét. „Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” Erre is utalnak János evangéliumának kezdősorai, melyek számomra a legmélyebb tartalmat jelentik, amit ember valaha is kimondhatott. A szavak maguk is szimbólumok tehát, melyekkel megidézünk dolgokat. Világunkat, melyet analógiák sora fűz eggyé a szimbólumok által, igyekeztünk megérteni. Mai világunkban pedig azt hiszik, hogy a szimbólum csupán irodalmi fogalom. A népi kultúrában, ahol a szimbólumok jelentősége tovább élt, végül oda jutottunk, hogy ha megkérdezzük az alkotót, hogy az egyes motívumokat miért úgy festi vagy éppen vési egy kelengyés ládára, nagy eséllyel azt a választ kapjuk, hogy „Azért mert azt úgy kő” – és ez így teljesen rendben is van. A népi kultúra ezért népi kultúra. Valami hasonlót látok a vallásos hitben is.
A próféták kora és a mi korunk mélységében óriási a különbség. Talán nem is helyes mindkét korra ugyanazt a hitfogalmat használni. A próféták nem hittek, hanem láttak, és látni több mint hinni. Különös, hogy a vakon született emberek nem szeretik hallani, hogy ők nem látnak. Igenis látnak! Csak mi nem látjuk, amit ők, és ők nem látják, amit mi. Nem vagyok biztos benne, hogy a mi világunk valóságosabb.
F. I.: A vallásos giccsről már disszertációkat is lehet olvasni. A modern tömegkultúra terméke – mondják. Hogy vélekedik az egyházi giccsről? Szükséges rossz ez vagy minden lehetséges eszközzel tenni kell ellene?
R. T.: A vallásos giccs a mai egyház betegségtünete, de még inkább a kor betegségtünete. Jellemző, hogy manapság tömegkultúráról beszélünk, és nem népi kultúráról. Ha egy nép tömeggé válik, az már eleve katasztrofális betegségtünet. Amikor egy nép lelkülete teljes egészében materiális, nincs lélek, csak egy rakás atom van, és ha problémák vannak, azt a tudomány majd megoldja. A sodródó kisembernek, aki ebben a világban még kétségbeesve szeretne valami biztos kapaszkodót, már csak ennyire futja. Én együttérző és megértő szeretettel sajnálom ezt a réteget. Nem a giccs ellen kell küzdeni, tehát nem a tárgyak ellen; azt hiába törnénk össze, hiába égetnénk el. A lelkekben kellene rendet tenni, csakhogy ez sokkal nagyobb feladat, és reménytelennek is tűnik sokszor, mert nem megy máról holnapra. A giccsnek is van több válfaja. Van, amikor már annyira buta, hogy kedves mosolyt vált ki, máskor meg már annyira cukormázos, édes, hogy az maga az ártatlanság. Vannak művészek, akik ezt gyűjtik. Salvador Dalí annak idején teátrálisan bejelentette, hogy felfedezte a művészet számára a giccset. Én megértem, a mi korunk ilyen. Mi se akarjuk szebbé hazudni.
F. I.: A vallásos giccs mellett kevesebb szó esik arról a szomorú jelenségről, amire talán összefoglalóan nemzeti giccsként lehetne hivatkozni. Több más művészeti ágból ismerünk példákat, de mindannyian látunk néha olyan köztéri szobrokat is, melyek előbb akarnak magyarok lenni, mint szépek, ízlésünket nem nevelik, és csak témájukban mutatnak fel valamit a magyarság kultúrájából, esztétikai értékük azonban vitatható. Az ilyen, néha bizony egészen ízléstelen szobrokon végignézve az lehet a benyomásunk, hogy a forma nem képes megjeleníteni azt a szellemet, amire a magyarság méltán lehet büszke, és inkább a művész hiúságáról árulkodnak. Lát esélyt egy egységesebb, fennköltebb nemzeti formakultúra kibontakozására?
R. T.: Az úgynevezett nemzeti giccs fájó pontja a kultúrának, amelynek az egyik eredője tragikus történelmünk, az ezeréves Magyarország szétdarabolása. Mindig vannak tehetségtelen, ostoba és műveletlen dilettánsok, akik saját képességeik határát nem látva vállalkoznak ilyen művek megvalósítására, amiben sokszor a sikervágy hajtja őket – még akkor is, ha a mű létrehozásához még az anyagi feltételek sem adottak. De hiába, ha még van is jó akarat, mit ér mindez? Többnyire a megrendelők szellemi szintje is hasonló. Azért is fájó ez a jelenség, mert a mi történelmünk annyira gazdag és szép, szakadatlan szabadságküzdelmeink által, hogy ennél jóval többet érdemelne. Sajnos azonban professzionális szobrászaink is nehezen boldogulnak ezzel a témával. Ezen azonban csak az segítene, ha az egész nemzetben lenne egy egységes és egészséges nemzettudat.
F. I.: Érezhető egy harmonikus egység a köztéri és az autonóm művészete között. Általában elmondható azonban, hogy az elmúlt három évtizedben több művész köztéri alkotásai és független munkái között sokszor olyan stiláris űr tátong, mintha különböző alkotók kezei alól kerültek volna ki. Manapság mennyire kockáztatja egy művész az egzisztenciáját, ha ellentartani igyekszik egészen konkrét megrendelői igényeknek?
R. T.: A köztéri szobrászatban mindig kettőn áll a vásár: megrendelőn és alkotón. Éppen ezért ez a műfaj tükrözi legjobban az adott kort. Az alkotó könnyen kényszerülhet bizonyos kompromisszumokra. Ilyenkor a kérdés az, hogy az milyen mértékű és milyen irányultságú kompromisszum. Ha ez nem jelent erkölcsi és lelkiismereti akadályt, akkor ebből születhetnek jó művek. Ám ne felejtsük el azt sem, hogy a történelemben mekkora remekművek születtek megrendelésre, szigorú feltételek közepette. Csak a mai liberális korszellemből következik az alkotói szabadság legkisebb korlátozása elleni vehemens tiltakozás, ami nem is csoda az egymásnak feszülő ideológiák világában. A köztéri szobrászattal szemben a galériák világát egy szabadabb, függetlenebb művészetet reprezentáló világnak gondolják sokan, ez azonban nem egészen így van. A kiállítás intézménye újkori találmány, ahol a mű kereskedelmi áruvá válik. A galériások válogatnak, ezzel az alkotókban nagyon erős stílusbeli megfelelési kényszert hozva létre. Ha egy-egy divatos irányzat eredőjét keressük, azt nem egyszer egy-egy galéria elvárásaira visszavezetve találhatjuk meg. Az alkotó persze válogathat, hogy neki megfelelő galériát találjon, és úgy érezheti, hogy ő teljesen szabad. De azt észreveszi, hogy a korszellemtől mennyire függ. Bárhogy is nézzük, a galériák világa az üzlet világa. És ahogy Jézus kiűzte a kufárokat a templomból, ugyanúgy ki kellene űzni a művészet világából a kalmárokat, hogy tiszta legyen a levegő. A pénz azonban egyformán kell a kalmároknak is, a művésznek is. Szerencsére, amikor önzetlen rokonlelkek, mecénások és tehetséges művészek találkoznak, mégiscsak születnek remekművek a mi korunkban is.
