A friss Magyar Szemléből ajánljuk

Horváth a magyar jogbölcselet egyedülálló alakja, aki a neokantiánus befolyás alatt álló korszakban sajátos nézőpontból kapcsolta össze az angolszász „rule of law” eszmét a magyar jogi és politikai hagyománnyal.

Az 1929-es londoni tanulmányút hatására Horváth különös figyelmet fordított a jog szupremáciájára, amely szerinte nem a hatalomból, hanem az észszerűségből ered. A common law jogfelfogás jellemzőit – a precedensrendszer, a bírói függetlenség, a jog uralmának elve – pozitív példákként emelte ki. A jog uralmát a jogi eljárások fejlettségéhez kötötte, és úgy vélte, hogy ez az egyik legérettebb társadalmi szabályozási forma. Az 1930-as évek során írott műveiben – különösen a Rechtssoziologie, a Joguralom és parancsuralom, valamint a Demokrácia és jog című írásaiban – a joguralom és a jogállam viszonyát, a jog intézményes érvényesülésének feltételeit, és ezek történeti változatait tárgyalta.

Különbséget tett a jogállam és a joguralom között:

míg előbbi történeti-típuselméleti kategória, utóbbi eszmei minőség. Úgy vélte, a jogállam intézményei – parlament, bírói függetlenség, szabadságjogok – nem örök érvényűek, s a történelem során idővel akár akadályává is válhatnak a jog uralmának. Ezzel szemben a joguralom nem intézményes megoldásokhoz, hanem elvekhez kötött, s az észszerűséget tekinti érvényességi alapnak. A tervállam koncepcióját a joguralom túlfeszítéseként értelmezte: szerinte a jogállam túlalakszerűsége helyett a totális állam „közvetlen akciója” sokak szemében hatékonyabb alternatívának tűnt, még ha ennek ára a jogintézmények leépítése is volt. Horváth azonban a totális állam gyakorlatával szemben fenntartásokat fogalmazott meg: a vezérelv, a propaganda és a jog formalizmusának elvetése nem garantálják a joguralmat, sőt, épp annak megsértését eredményezhetik.

A demokrácia és jog viszonyát Horváth a háború utáni években újragondolta. A demokráciát a „vélemények mérkőzése” révén létrejövő kormányzásként értelmezte.

A jog nem lehet pusztán a hatalom eszköze,

hanem mint „a társadalmi technika egy különleges módszere”, a demokratikus célkitűzések intézményi kerete. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a jog önmagában nem teremti meg a demokráciát: azt az „emberi lelkület”, a politikai kultúra és a felelősségteljes gondolkodás teszi élővé. A jog csak a formát adja – a tartalom a demokratikus ember feladata.

Külön figyelmet szentelt a bíráskodás és a jogalkotás demokratikus szerkezetének. A bírói tevékenységben a szakmaiságot, a laikus ítélkezésben pedig az erkölcsi és politikai érzéket tartotta meghatározónak. A jogalkotás kapcsán felhívta a figyelmet a „papírosjog” veszélyére: az írott jog túlburjánzása elveszítheti kapcsolatát a társadalmi realitásokkal. Hangsúlyozta az írott alkotmány szükségességét és az alkotmánybíráskodás bevezetésének fontosságát – ezek szerinte a jogállam megvalósításának kulcsai.

Horváth Barna életműve egyszerre kötődik a magyar alkotmányfejlődés hagyományaihoz és az angolszász jogi gondolkodáshoz. A demokratikus jogállam eszméje számára nem pusztán intézményi forma, hanem a jog szellemében gyökerező elköteleződés volt. Szabadfalvi József tanulmánya a Horváth-életmű sokoldalú újraolvasását adja – történeti kontextusba ágyazva, de napjaink számára is tanulságosan.

A tanulmányt a Magyar Szemle 2025/1-2. számában olvashatják.

Nyitókép: Szabó Ervin tér (Baross utca), Magyar Igazság kútja, alternatív elnevezés: Justitia-kút (Szentgyörgyi István, 1929. – Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György)