A kéthelyi Aranykalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezetet 1960-ban alapították, ennek esett áldozatul az – atyai barátom elmondása szerint – ezt meg- előzően paradicsomi állapotban leledző Baglas, vagy Baglyas is, a Kéthelyi hegy és a Marcali-hát talán legismertebb része. Hegyi szomszédom itt született, itt is nőtt fel, a Baglason. 40-50 család élt ezen a hegyen, ami a Hunyadi grófok országszerte híres vörös és rizling borának is szülőhelye volt. Kis paraszt- és présházak, szőlők és gyümölcsfák, virágoskertek borították a hegyet. Egyfajta zárványként élte túl ez a táj – mint megannyi más – a második világháborút és az azt követő borzalmakat. Az emberek pedig át- és túlélték. A szőlők és gyümölcsösök a tájba illeszkedve, a fenntarthatóság ma divatos közhelyéről mit sem tudva egy olyan természetközeli gazdálkodásba épültek, amely a természeti és az isteni renddel való összhangot tekintette feladatának – ha sokszor kimondatlanul, netán tudattalanul is. Mindennek a puha diktatúra vetett véget. A TSZ lánctalpas kocsival dúlta fel a földeket, kiszaggatta a 100-150 éves gyümölcsfák gyökereit, örökre eltüntetve őket a föld színéről, s kitörölve sokszor még emléküket is, sok idősebb lakó házát egyszerűen felgyújtották, a családok lekényszerültek a hegyről. A tájban és a tájjal való lét lehetősége megszűnt. Elképzelni sem tudjuk, hogy milyen tudás veszett ki ennek az életformának az eltűnésével. Ki tudja, hány olyan gyümölcsfa veszett el, ami fajtájának utolsó képviselője volt? S eltűnt velük a tudás is, hogy melyik gyümölcs pontosan mire való, melyiket illik aszalni, melyikből pálinkát, melyikből lekvárt főzni. Mint minden nadrágos ember tudja: olyan, hogy körtepálinka (így!) nincs. Atyai barátom elmondása szerint a kitűnő pálinkát itt csakis Tüskés körtéből főzték.
A fenti történettel csupán arra próbálok eggyel több indokot felhozni, hogy miért is jelentős vállalás és vállalkozás Ambrus Lajos kötete, a Nagy almáskönyv. Indokolni, mert úgy tűnik, hogy – sajnos – még mindig szükséges. Ambrus évtizedek óta gyűjti, kutatja és őrzi fáradhatatlanul a Kárpát-medence elfeledett, kivesző gyümölcsészeti és szőlészeti tudását. 1996-os, Szókalauz című kötete itt fekszik asztalomon, már az ebben olvasható, és korábban folyóiratokban részben megjelent írásokból is egyértelmű, hogy merre tovább: a táj, a kert, a Kertország, a Paradicsom földi visszfénye felé. Mert szerzőnk szerint „a kert a tisztánlátás és bölcsesség színtere, a régieket megemelve a Paradicsom előképe, az univerzalitás teljes és tiszta megnyilatkozása” (Győrffy Ákos interjúja. Mandiner, 2019. december 22.). S a Szókalauzt követték a szőlőhegyi könyvek, a Lugas kötetei, A somlai, a szerzőtársakkal közösen írt bor- és borvidék-történeti, gasztronómiai kiadványok.
A Nagy almáskönyv az elmúlt évtizedek kutatómunkájának összegzése, és semmiképpen sem lenne illő, ha elhallgatnám, hogy a könyv mellett egy másik, nem kevésbé valós megnyilvánulási forma a Tündérkert mozgalom, amelyben Ambrus Kovács Gyula pomológussal és Szarvas József színművésszel alkot triumvirátust, hogy a Kárpát-medence különböző vidékein élő, sokszor autodidakta gyümölcsészeknek és érdeklődő, a helyi kultúrát utódaiknak megőrizni kívánó embereknek nyújtsanak segítséget. Mostanra, mintegy 600 tündérkert virágzik szerte Nagy-Magyarországon.
Kötetének elején egyfajta invokációként Pomonát, a gyümölcsök római istennőjét hívja segítségül Ambrus. Pomonát, akinek papja, a Flamen Pomonalis a kisebb flamenek, a flamines minores közé tartozott. Pontosabb azonban, ha Pomonára erdei nimfaként utalunk, akinek jelképe a metszőkés, férje pedig az etruszk eredetű Vertumnus, az évek és évszakok változásának, valamint a kerteknek és a gyümölcsfáknak az istene. Mindezt csak azért tartom fontosnak megjegyezni, hogy lássuk, a látszólag nagyon is földhözragadt pomológia a földön állva igenis felfelé, az ég felé tekint, ahogy a gyümölcsfák maguk is teszik, hiszen, miként maga a szerző írja, „a gyümölcs (szőlő, alma) nem csak piaci áru, nem csupán vásárra szánt gazdasági »termék« és árucikk. Nem csupán botanika, geológia, nem csak talajtan, klíma, éghajlattan, gasztronómia összessége – lélek is.” (Ne feledjük, hogy a vegetatív lélekről, vagy a lélek vegetatív részéről, s ezáltal a növénnyel való rokonságunkról nagyon is sokat tudtak őseink.) Ha jól értjük, a növény s a gyümölcs bizonyos értelemben a hamvasi Hagyományhoz kapcsolódik, valamiképpen a Hagyomány által létrehozott kulturális szféra része. S ez Ambrus munkásságának egyik fő mozgatórugója is, érzésem szerint, mert minden írásának hátterében van valami, ami efelé mutat. Éppen ez a „probléma” munkálkodásával egyesek szerint, amint egyik méltatója megfogalmazta: „Aki a modernitásból nem tud kitekinteni, nem képes a súlyos környezeti gondok valódi gyökerét meglátni, sem megoldásuk biztos alapját kínálni, nem veszi észre, vagy nem veszi komolyan, hogy a gondolkodás és a szemlélet elfajultsága minden külső-belső baj végső oka. Ráadásul Ambrus a múlt értékeit tárja elénk, és haladáshívő kortársaink zöme számára ez megbocsáthatatlan: »Nem korszerű« – mondják ki a megsemmisítőnek szánt végzést.” (Murányi Tibor írása. Magyar Hüperión, X. évf. 1. sz. 2022 tavasz-nyár.)
Mostani kötetének mintegy fele szól kifejezetten az almáról és az őshonos almafajtákról, második felében más, nem kevésbé fontos gyümölcsök kapnak főszerepet, így például a berkenye, a körte, a szeder, a cseresznye, valamint a „földművészet” általában. Persze amikor az adott gyümölcsről szól, akkor valójában „szenvedelmes kertész” őseink tudását és világlátását közvetíti felénk, nehézfejű utódaik felé, akik többet ülnek a klaviatúra előtt, mint kellene, virtuálisan rettegve és rettegtetve a klímaváltozástól és a természet folyamatos pusztulásától. A fentiek ellenében munkálkodni azonban elég nehéz virtuálisan. Régi gyümölcsnek dicséreti című esszéjében írja Ambrus, hogy az ősök „úgy intézték, hogy május végétől a csípős derek beálltáig legyen mit szedniük a gyönge utódoknak.” Valóban, rettegő kortársunk is jobban tenné, ha az ökológiai tudatosság jegyében inkább a fajtaválasztékra és megőrzésére figyelne oda (a biodiverzitás jegyében), s a mi tájfajta gyümölcseinket enné tavasztól tavaszig, így tán nem a legközelebbi szupermarketben szerezné be a különböző, több ezer kilométert is utazó gyümölcsöket, mint a mangó és társai.
Két vendégszöveget is találunk, Szávai Márton Székely gyümölcs Etéd és Énlaka térségében, valamint Kovács Gyula Göcsej gyümölcsészete című írásait, melyek Ambrus írásaival és a kompilátori buzgóságában összegyűjtött pomológiai kincsesbánya szövegeivel egy nagy narratívában szervesülnek, aminek lényege szerint Magyarország egykor terra benedicta, áldott föld volt. A Nagy almáskönyvben elsősorban, de nem kizárólag azon fajtákkal foglalkozik szerzőnk, amelyekről még rendelkezünk valamilyen gyakorlati ismerettel. A kötet tehát egyúttal gyakorlati kézikönyv, amire a kerttel rendelkező embernek szüksége van, ha komolyan veszi magát és feladatát.
Az illusztrációk valóban illusztrálnak, és nem puszta díszítőelemek. Ambrus gyűjtése e tekintetben is elképesztő, mely több száz évet és több száz kötetet, adatbázisok egész sorát öleli fel; különösen érdekes találatot részemről az amerikai nemzeti mezőgazdasági könyvtár Pomological Watercolor Collection című gyűjteményének magyar almáiról és egyéb gyümölcseiről készült festmények jelentettek – melyek persze megjelentek már szerzőnk szerkesztésében a Kortárs Kiadó 2018-as évre nyomott naptárában. Nem kevésbé csodálatosak Kesselyák Rita festményei. A kötet albumszerűsége önmagában is megrendítő, ha arra gondolunk, hogy majdnem teljesen eltűnt az a tudás, aminek még képzőművészeti megjelenítése is ilyen gazdag volt valaha.
A fentiek azért is fontosak, mert ha hihetünk a niklai remetének, a megelégedés úgyis „Csendes szalmafödél alatt/ A víg pásztori kor gyermeki közt lakik;/A természet ölébe dől,/Annak nyujtja kezét s mennyei csókjait.”
(Ambrus Lajos: Nagy almáskönyv. Kortárs Könyvkiadó–Kaszás Attila Kulturális Hagyatékőrző Egyesület, Budapest–Viszák, 2022, 416. oldal.)
