Szabó Dezső 1919-et követően többször is kifejtette, hogy sem a magyar jobboldallal, sem a magyar baloldallal nem tud azonosulni. Érveit tömören így fogalmazta meg Darányi Kálmán miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében: „Az összeomlás perceiben a baloldal döfte meg a megtántorodott magyarságot. Ma a jobboldal egy része egy halálosabb, jóvátehetetlenebb árulásra gerjed.” A mondat mindkét eleme fontos: a baloldal egészét veti el, ugyanakkor a jobboldal egy részének bűneit súlyosabbnak tartja. Ha kibontjuk e véleményt, akkor azt látjuk, hogy a döntő motívum az író számára az árulás, amely némi leegyszerűsítéssel abból eredt, hogy nem magyarok, hanem idegenek voltak a politikai, gazdasági és kulturális élet fontos posztjain. Ezt az idegenséget Szabó Dezső szerint a zsidók, a németek/svábok és kisebb mértékben a szláv származásúak hordozták.
Részlet az Országút írásából
Idegenek és magyarok harca
„A magyar különben temperamentumával – magyarázta fő művében, Az elsodort faluban (1919) –, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben, kik a hivatalfőnökök, kiké az uralkodás és az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes erős közepes emberek. Egy könyvet olvas, tíz könyvnyit ír belőle, száz könyvnyit beszél. A magyar a mélyére süllyesztett kincsekkel duzzogva kullog félre, mint egy orron ütött kutya.” Vagyis a magyarok hiába tehetségesek és kiváló képességűek – hogy ez miért lenne magától értetődő, annak indoklásával az író adós maradt –, mégis lemaradnak a népek versenyében. Mivel a demokratikus verseny adott, ezért arra van szükség, hogy más népekkel szemben ügyesebb, szervezettebb, határozottabb legyen a magyar nép, s ez megoldja az alapvető problémát. Ha ezen a ponton megállt volna Szabó Dezső, akkor politikai programja nem lett volna több nyers idegengyűlöletnél. Éppen erre alapozva állítja a Szabó-kritika legnagyobb része: az, hogy a magyar történelmet idegenek és magyarok harcaként értelmezte, teljes mértékben tévútra vitte gondolkodását.
Külön faj – árnyalatokkal
Szabó Dezső antiszemitizmusának különböző korszakai és célpontjai voltak. A zsidóság mint külön faj léte nagyjából állandó eleme maradt az írásainak, ám ehhez a meghatározáshoz időnként ellentmondó nézeteket társított, amibe belefért a legdurvább antiszemitizmustól a cionizmus mint a zsidó népiségprogram pártolásáig sok minden.
Az elsodort falu egyik zsidó szereplőjét határozott rokonszenvvel ábrázolja. A György Oszkár székesfehérvári tanárról és műfordítóról mintázott Gyöngyi Oszkár az Adyt megjelenítő Farkas Miklóssal, támogatottjával megvitatja a kívánatos jövőt, már-már a mintaadó költő nevezetes Korrobori című, 1917-es írását visszhangozva: „Látod, ez is zsidó, mélyen, nagyszerűen, krisztusi melegséggel zsidó. Én csak az egyik képet adtam meg fajotokról, a sötétet, amivé az ellenséges századok rontották. Te megadtad a másikat, az árnytalanul emberit, az igazság örök szomjúhozóját, ahogy fajotok ős tisztaságában a történelem egyik megváltó gondolatának fogantatott. Ha tudnád, hogy minden nehéz haragom onnan van, hogy egymásra vagyunk utalva, mert szeretlek benneteket.”
Ám a Tanácsköztársaság bukása után Szabó Dezső a legharsányabb antiszemita publicisták egyike, heveny antiszemita összeesküvés-elméletek hirdetője lett. „És saját táborukban elhatalmasodott egy faj – írja Tisza Istvánról szóló nekrológjában –, mely türelmetlenebbül volt száj-magyar, mint a magyarok, mely legkönnyebben volt kapható hatvanhetes politikára és rikoltó negyvennyolcaskodásra, kapitalista zsarnokságra és proletárforradalomra, nemzeti konzervativizmusra és nemzetközi radikalizmusra, egyszóval mindenre, s mely – míg mi jóhiszeműen téptük egymást a különböző jelszavak alatt – minden izmus alatt a maga egyetlen faji célját űzte, s most ő ült a magyar élet minden hatalmi pontján, de azért még mindig az üldözöttet adta, s a legobjektívebb kritikát is antiszemitizmusnak ordította.”
A vendégjog felmondása
Vad antiszemitizmusát a fajvédő táborból való kiszorulása/kivonulása után, 1923 végén ismét módosította, és azt hirdette, hogy a hazai zsidósággal is együtt kell működni, el kell fogadni a támogatásukat: „És ha Lenin-fiú is lett – írta –, mindig kedvesebb, mint a legkrisztusosabb, legfajvédőbb idegen.” Ám ezzel nem bírálta felül nézetei lényegét: továbbra is külön fajnak tartotta a zsidókat, legfeljebb kevésbé látta őket veszélyesnek, mint korábban. Kétségkívül nem tette első helyre a korszakban kiemelt politikai problémaként azonosított zsidókérdést, de mindig megoldandó ügynek tekintette. Ez a szemlélet önmagában is antiszemita, ráadásul esetenként a nemzetközi korszellemet is érvényesítette. 1936-os, Toborzó című írásában ment a legmesszebbre: „Azt sem kerülhetjük el, hogy a zsidóság ama részének, mely ezernyolcszáznegyvennyolc után került országunkba: felmondjuk a vendégjogot. Ebben a minden munka irányában igazságot tevő tényünkben nem lesz szenvedély és nem lesz antiszemitizmus. Itt összemarkolt vagyonuk egy bizonyos hányadát szívesen rendelkezésükre bocsátjuk, hogy kimehessenek Palesztinába, a nagy reprezentáns szemita faj: az arabság védelmébe.”
Tíz deka zsidóarzén – egy mázsa német ciánkáli
Németország növekvő hatalma azonban arra késztette Szabó Dezsőt, hogy megváltoztassa a sorrendiséget, s immár a német befolyást és az ezt támogató hazai politikai erőket tekintse a magyarságra leselkedő legnagyobb veszélynek. Úgy vélte, hogy a honi antiszemitizmus felfutása csupán egy nagyobb politikai cél megvalósítása érdekében történik:
„A magyar életösztön egyetlen megszállottságává igyekeznek tenni a zsidógyűlöletet, egyrészt azért, hogy ezzel elvonják a figyelmet a német hódítás, a német hatalom irtózatos honfoglalásától. (…) Az élet ezer és ezer alkalmában: titkosan és nyíltan, cirógatóan és vad rémítéssel igézik a magyar lelket: hogy a szervezetünkbe jutott tíz deka zsidóarzén ellen egyetlenegy lehető orvosságunk van: lenyelni egy mázsa német ciánkálit.”
Vagyis továbbra is megőrizte a zsidósággal kapcsolatos negatív sztereotípiáit, érzületét: továbbra is fajvédő ideológus maradt, és álláspontján csak a külpolitikai koordináta-rendszer átalakulása módosított. Erre maga is világosan rámutatott sokat idézett, az első zsidótörvény elfogadásakor, 1938 áprilisában megjelent, Az antijudaizmus bírálata című írásában: „Hiszen a zsidóság mögött mégsem áll egy százmilliós nép fegyveres ereje és borzalmasabb faji sovinizmusa.”
