Tory vereség: bűn és bűnhődés?

Hogy a politika világában bűnnek minősülő hibákat követi-e a büntetés, az mindig számos körülménytől függ, de úgy tűnik, az Egyesült Királyságban a bűn és a bűnhődés között még nem szakadt meg a kapcsolat. Vajon mik voltak azok a vétkek, amelyekért ezt a szigorú ítéletet a torykra mérték? Másként fogalmazva: milyen tényezők magyarázzák a világszerte nagy figyelmet keltő választás eredményét?

Részlet az Országút írásából:

A vereség arányai

Már jól ismertek a tények: a hatszázötven fős Alsóházban a Labour Party négyszáztizenegy parlamenti mandátumot szerzett, s ezzel csak hét fővel maradt el attól a többségtől, amelyet Tony Blair Új Munkáspártja ért el a legendás 1997-es választáson. A konzervatívok öt év alatt úgy veszítették el nyolcvan fős parlamenti többségüket, hogy azt a győztes párt százhetvennégy fővel több mint a duplájára emelte. Rishi Sunak pártja – a voksok huszonnégy százalékával – csak százhuszonegy mandátumot kapott, kétszáznegyvennégy mandátumot veszítve. Ilyen arányban egyetlen kormányzatot sem utasítottak el a világháború óta. (John Major „földcsuszamlásszerű” 1997-es veresége után is százhatvanöt tory képviselő maradt állva.) Meghatározó jelentőségű konzervatív politikusok sora bukott el, köztük Grant Shapps honvédelmi miniszter, Jacob Rees-Mogg, a „brexites” tábor emblematikus vezéralakja és a pártelnökségre is esélyesnek tartott Penny Mordaunt, hogy csak néhány nevet említsünk. Sunak azonnal bejelentette, hogy nemcsak a miniszterelnökségről, hanem a pártelnökségről is lemond. E sorok szerzője azt állítja, hogy a júliusi választást elsősorban a toryk veszítették el, abban az értelemben, hogy jóval többet tettek ezért vetélytársaiknál. Sokat elmond az a körülmény, hogy a Munkáspárt úgy aratott óriási győzelmet, hogy 2019-es kudarcához képest érdemben nem tudta növelni szavazóinak számát. A helyesen feltett kérdés tehát nem is az, hogy mivel győzött a Labour Party, hanem inkább az, miért omlott össze a brit jobbközép. 

De ne legyünk igazságtalanok: nem minden a párton múlt. Alig zárult le a Brexit keserves folyamata, 2020 tavaszán kirobbant a covid-járvány, amely – akárcsak a kontinens országait – a brit gazdaságot is alaposan próbára tette.  Ehhez jött azután 2022 februárjától az orosz–ukrán háború kiváltotta súlyos energiaválság és a negyven éve példátlan magasságúra, 2022 októberében tizenegy százalékra emelkedő infláció. Bár idén májusra a pénzromlás üteme már a Bank of England által elvárt két százalékra csökkent, és a gazdaság növekedni kezdett, a választók többsége a torykkal asszociált „megélhetési válságot” nem bocsátotta meg.

Populizmus és technokrácia

Az elkötelezett jobboldaliak szemében azonban a toryk legnagyobb vétke a bevándorlás ügyében tanúsított tehetetlenségük volt. Emlékezetes, hogy az Európai Unióból való kiválás – egyik alapvető céljaként – épp ezt kívánta korlátozni, ám alaposan meglepődhetünk, ha megnézzük a 2019 és 2024 közötti időszak mérlegét: megnégyszereződött a bevándorlás! Csak 2022-ben és 2023-ban 1,3 millióan érkeztek. A szabad munkaerő-vándorlás eltörlésével ugyan több uniós polgár hagyta el az Egyesült Királyságot, mint ahányan jöttek, viszont az új bevándorlási szabályok alapján rengetegen jöttek az indiai szubkontinensről és Afrikából. És akkor még nem szóltunk a Csatornán keresztül átkelő illegális tízezrekről, 2022-ben csaknem ötvenezer főről, akiknek a feltartóztatására az egyetlen elképzelés az ominózus „Ruanda-terv” volt, amelyet Boris Johnson talált ki, s azután Sunak is átvett. Ez a kelet-afrikai országba akarta szállítani a gumicsónakokon érkezőket, ám a bírósági tiltások miatt e célból végül egyetlen repülőgép sem indult el. (Elvetélt kísérlet? Országút, 2023, november 29.) Joggal írja a konzervatív Unherd publicistája, hogy a gazdasági stagnálás és a példátlan méretű bevándorlás kombinációjánál nincs is biztosabb módja a belpolitikai stabilitás aláásásának.

A Konzervatív Pártot belülről szétziláló sorozatos vezetői válság természetesen nagymértékben járult hozzá a választási kudarchoz. 2022-ben három miniszterelnök váltotta egymást. Johnson, aki a Brexit után gyorsan kifogyott az ötletekből, kiszámíthatatlan rögtönzéseivel és a karanténszabályokat megszegő „covidpartikkal” gyorsan erodálta a tekintélyét, és októberben lemondásra kényszerült. Őt Liz Truss negyvenkilenc napos, a brit történelem legrövidebb ideig tartó „regnálása” követte. A hölgy alaptalan adócsökkentési ígéretei villámgyorsan megrengették a brit pénzpiacokat, és az elkerülhetetlen bukás után a királynál is gazdagabb, technokrata Rishi Sunak jött, aki nem kért sem a Johnson képviselte „karizmatikus” politikából, sem pedig Truss ígéreteiből, „tündérmeséiből”. Ő azonban már egy önbizalmát veszített, megosztott pártot örökölt meg. A belső torzsalkodások láttán mind több polgár számára vált kétségessé a toryk kormányzóképessége. Sunak természetesen tudatában volt pártja népszerűtlenségének, de 2025 januárjáig mindenképpen ki kellett írnia a választást, a kérdés így csak az lehetett, hogy mikor. A gazdasági adatok említett javulása felbátorította őt, és májusban július eleje mellett döntött – nem hallgatott a kampányfőnökére, aki szerint érdemesebb lett volna őszre halasztani ezt a lépést, mert addig a társadalom esetleg már érzékelhette volna az életszínvonal stabilizálódását. Ilyen körülmények között Sunak nyilvánvalóan nem mondhatta azt, amit a híres tory miniszterelnök, Harold Macmillan az 1959-es kampányában: „Sosem volt még ilyen jó dolgotok! Ne kockáztassatok!” Kizárólag azt az ígéretet tehette, hogy bízzanak benne, s majd jobb lesz. Ez viszont nem volt, nem is lehetett elégséges.

A kampány hibái

Bár a választás eredménye tehát nem a kampányban dőlt el, még ennek során is több hibát elkövettek a toryk. Erős visszatetszést keltett, hogy Sunak nem várta meg a normandiai partraszállás nyolcvanadik évfordulójára rendezett nagyszabású nemzetközi ünnepség végét, amint az is, hogy csak megkésve lépett fel azon tory képviselőjelöltek ellen, akik – bennfentes információval visszaélve – fogadást kötöttek a választás napjának időpontjára. A konzervatívok megosztottságát látványosan tükrözte, hogy Johnson a kampány alatt Szardínia szigetén üdült a családjával, és csak az utolsó napokban kapcsolódott be, akkor is csak azt az érvet hozva fel pártja mellett, hogy a Munkáspárt „szupertöbbsége” veszélyeztetné a brit demokráciát. A tory stratégia jól láthatóan csak a veszteség minimalizálására irányult.

A teljes cikket elolvashatja itt.