"[…] az írástudók számára a minőségi, népszerűsítő publikálás századunkban a tudományos munkával egyenértékű, ha nem a legfontosabb feladat, amely ellentételezheti az ellenőrizetlen tényekre, vagy érzelmekre építő kommunikációt. A tudományos népszerűsítés egyelőre nem kellően értékelt, időigényes vállalkozás, amely szervezeti szinten több figyelmet és elismerést érdemelne."

 

A tudományos tekintély eróziója

Rohanó világunkban a közvélemény elsődleges forrása a tudományról az internet, a hagyományos nyomtatott és digitális források helyett. Az interneten minden tudás elérhető – és minden vélemény hozzáférhető. A világban kavargó eseményekből adódó elbizonytalanodás nyomában ösztönvezérelt vagy lobbi-gerjesztett vélemények, összeesküvés-elméletek keringenek, a tudományos tényekkel vegyesen. Ez a tény nem feltétlen a tudomány ünnepe; az ellenőrizetlen kommunikáció egyenrangúvá minősíti a tudományos tényeket a vélelmezettel és a meghamisítottal. A tudományos munkát végzők deklarált függetlensége és értéksemlegessége gyanút keltő, aggasztó premisszák, amelyet a politika sem néz jó szemmel.

A professzionális tudomány tényei ellenében egyre inkább teret nyer a közgondolkodásban az érzelmi kapocs keresése a természettel, egyfajta spirituális megközelítés révén. Az ökológiát átértékelő gondolatok olyan intuitív összefüggésekre támaszkodnak, mint „a természet mindenre tudja a megoldást”. Az intuitív természetértelmezés centrális tárgya az erdő – és celeb írója, Peter Wohlleben, német erdész, akinek az írásai világszerte sikerkönyvek (Wohlleben 2016). Az érzelmi kapcsolat fontosságát elismerve (nem csak az erdővel kapcsolatban...) azonban meg kell jegyezni, hogy a természet szereplőinek idealizálása és emberi tulajdonságokkal történő felruházása elmossa a határt a tudományosan ellenőrzött tények és a feltételezések között. Egyszerűsítései lenézik a tudományt, és az összetett problémák tényleges megoldásához kevéssé járulnak hozzá. A kirajzolódó tudománykép megkérdőjelezi a kutatói objektivitást és az értéksemlegességet („minden kutatást vélemények befolyásolnak”).

Sajnálatos módon a tudományos források maguk is hozzájárulnak a helyzethez felületes vagy félreérthető kutatási eredmények közlésével, s ezzel a tudomány amúgy is megtépázott hitelességét rontják. írásom célja az okok vizsgálata, amelyek megtévesztő következtetésekhez vezetnek. Mivel a klímaváltozás ténye, és ennek kapcsán az erdők sorsa és szerepe egyre szélesebb köröket foglalkoztat, ebből a témakörből vett példákon világítom meg a félrevezető közlések létrejöttének okait. Írásomban nem foglalkozom az ipari lobbik vagy hatalmi csoportok által finanszírozott és szándékosan meghamisított közléseivel.

 

Félrevezető tudomány?

 

Az interneten egyre-másra jelennek meg például mega-adatbázisokkal végzett számítógépes elemzések a Föld erdei állapotáról. Nem ritkán optimista végeredménnyel, a borúlátó specialistákat meghazudtolva. A szakkérdésekben járatlan közvélemény és a politika tanácstalan az olyan problémafelvetésekkel kapcsolatban, mint például: A szén-dioxid légköri gyarapodásával vajon kizöldülnek az erdők és javul a produkciójuk? Amazónia valóban a Föld tüdeje lenne, vagy mégsem? Káros-e biomasszát, faanyagot tüzelésre használni? Egyáltalán, erdőültetéssel valóban kompenzálhatjuk többlet széndioxid-kibocsátásunkat?

Számítógépes modellezés eredménye az az elemzés is, amelyet a világ egyik legtekintélyesebb tudományos folyóiratában, a brit Science-ben jelent meg (Bastin et al., 2019). Háttere az IPCC legutóbbi jelentése, amely szerint globálisan egymilliárd hektár új erdőt kellene ültetni ahhoz, hogy többlet széndioxid-kibocsátásunkat semlegesítse. A neves Zürichi Műszaki Főiskola (ETH) kutatói felmérték, hogy ez a horribilis nagyságú terület, amely a jelenlegi négymilliárd hektár globális erdőborítást negyedével növelné meg, új erdők számára rendelkezésre állna-e, és milyen nagyságú szén-elnyelésre lenne képes. Gépi tanulással egy digitális modellt készítettek a Föld elméletileg lehetséges teljes erdőterületéről, vagy ahogy elnevezték, „erdőeltartó képességéről”. A lehetséges erdőterület-bővítés nagyságát nettó 0,9 milliárd hektárnak számolták. Ha ezen a területen természetközeli erdők nőnének fel, ezek a jelenlegi, évente kibocsátott mintegy 300 gigatonnányi légköri szénkibocsátás-többlet kétharmadát, azaz kb. 205 gigatonnányit tudnának megkötni. Vagyis az egymilliárd hektár új erdő létrehozása a szerzők szerint megvalósítható, és „az összes lehetséges megoldás közül a leghatékonyabb eszköz” a klímaváltozás megfékezéséhez.

Erdész szemmel tekintve a Science cikkére, számos kétely fogalmazható meg (Mátyás 2020). Önmagában, egymilliárd hektár erdősítése elég irreálisnak tűnik, mivel az Európai Uniónál két és félszer nagyobb területről van szó! Ráadásul egy olyan globális társadalmi-gazdasági helyzetben, amikor az erdőterület-változás mérlege – minden nemzetközi intézkedés és politikai nyomás ellenére – változatlanul negatív, sőt az utóbbi évtizedben az erdőtelepítési lendület még a két, számottevően erdősítő régióban, Európában és Kínában is visszaesett. A szerzők az erdőborítást az erdő két klimatikus határán, a hőmérsékleti felső és a szárazsági alsó határán terjesztenék ki, miközben ezek a területek ökológiailag nagyon érzékenyek, ráadásul produkciójuk alacsony. Sajnálatos módon mindkét térségben jelentős akadálya van az erdőterület-növekedés tervezett bővülésének. Az akadály egyetlen fő okra vezethető vissza: a globális klíma melegedésére.

A klímaelemzések nagy biztonsággal megerősítik, hogy a szóban forgó száraz térségek, például Közép-Ázsia, vagy az afrikai Szahel-övezet kiszáradása tovább fog fokozódni, amely még a megmaradt erdők fennmaradásának esélyeit is kétségessé teszi. Ami az északi tajgaövezet felső erdőhatárának kiterjesztését illeti, e térség kilátásait a mérsékelt övinél sokkal gyorsabb, példátlan ütemű melegedés, és ezzel összefüggésben az erdőtűzveszély növekedése teszi nagyon kérdésessé. Az erdőtüzek éves területe az erdősítések területét már régóta meghaladja, nemcsak a szibériai tajgákon, hanem az erdőterület alsó, szárazsági határán, például Kazahsztánban, de ugyanígy az USA délnyugati államaiban is.

Nem világos a nagyralátó program megvalósításának módja sem. Számos vizsgálat – egyebek között sajátunk is – kimutatta, hogy a fás növényzet spontán megjelenése a javasolt övezetekben még kedvező körülmények között is csak igen jelentős (évszázados!) késéssel lehetséges. Gyors területnövekedés csak mesterséges úton lenne elérhető. Az említett térségekben a szükséges szaporítóanyag, az infrastruktúra és kivitelező munkaerő együttes hiánya komoly akadályt jelent. Az említetteken kívül metodikai kérdések is felmerülnek. Egyes erdőtípusok növedékét a szerzők többszörösen túlbecsülték, viszont például a talaj felmelegedéssel járó szénkészletvesztésének mértékét alábecsülték (ezek részleteire itt nem térünk ki). Összefoglalva megállapítható, hogy a cikk túlzott optimizmusról és a gyakorlati problémák alábecsüléséről tanúskodik, a globális erdőterület gyors és nagymértékű kiterjesztése politikai mítosz (Mátyás 2020).

Az erdők szerepe nemcsak a széntárolás, hanem egy másik fontos szolgáltatás, a víz tartalékolása szempontjából is foglalkoztatja a magyar lakosságot. Erről a problémáról egy nyugtalanító közlemény jelent meg nemrég egy rangos tudományos lapban, amely az alföldi erdők vízgazdálkodásban betöltött szerepét elemezte (Tölgyesi et al. 2020). A hazai szerzők szerint a mesterségesen telepített erdők az alföldi homokhátságon a táj „zöld szigetei” ugyan, de másrészt az altalajban sivatagi szárazságot idéznek elő magas vízfogyasztásukkal; a talajvíz szintje egyre csökken, a kutak kiszáradnak. A külföldön megjelent cikket felkapta a sajtó, a hidrológus és erdész szakemberek szerint azonban a „föld alatti sivatagok” létrejötte elsősorban nem az elhibázottnak vélt erdőtelepítéseknek, sokkal inkább a növekvő csapadékhiánynak és az egyre magasabb hőmérséklet okozta párolgásnak tudható be. Emellett a többszörösére nőtt réteg- és talajvíz-kitermelés hatását sem lehet figyelmen kívül hagyni. A földgázkészletek feltárása érdekében végrehajtott kutatófúrások okozta vízzáróréteg-áttörések hatása pedig a mai napig feltáratlan (Borovics 2021).

Számos tényező áll tehát annak hátterében, hogy mi vezetett az Alföld, pontosabban a kiskunsági homokhátság vízháztartásának drámai romlásához. Szakértői vélemények szerint a talajvízszint-csökkenésért mintegy felerészben az időjárási tényezők felelnek, egyharmada a vízkitermelésre és a felszíni víz elvezetésére fogható. Az erdősültségben bekövetkezett változások hatása mindössze tíz százalék körül lehet, tehát korántsem lehet az erdőtelepítést egyedül felelőssé tenni a valóban drámai vízkészlet-csökkenésért.

Még az Európai Akadémiák Tudományos Tanácsadó Testülete (EASAC) sem mentes a tévedésektől. A tűzifa felhasználásával kapcsolatban publikált állásfoglalása azokra a vizsgálatokra támaszkodott, amelyek szerint a fosszilis szén vagy szénhidrogén erőművi égetésének energiakihozatala hatékonyabb, mint a fa elégetése. A kétségtelenül helyes megállapításból levont következtetésük az, hogy „tévedés, hogy jobb fával fűteni, mint szénnel. Ha eseti elbírálás nélkül fára, biomasszára cseréljük a szenet, a kőolajat és a földgázt, azzal tovább növeljük a légkörbe kerülő szén-dioxid mennyiségét.” A félrevezető ebben a megállapításban az, hogy nem tesz különbséget a „bio” és a fosszilis eredetű tüzelőanyag között. Vagyis a tűzifa égetéskor keletkező szén-dioxidot egyenértékűnek veszi a gáz vagy szén égetésekor keletkező szén-dioxiddal. A fosszilis és a „bio” eredetű CO2-forrás között ugyanis óriási különbség van. Az erdőből származó biomassza elégetésekor az ökoszisztéma folyamatos szénkörforgalma során megkötött szén csak átmenetileg szabadul fel, viszont a fosszilis eredetű energiahordozók égetése olyan többlet-széndioxidot bocsát a légkörbe, amely sok-sok millió (akár több százmillió) éven keresztül nem volt jelen az atmoszférában (Mátyás–Tolvaj 2020)!

Továbbá, az EASAC szerint a szerves állapotban lekötött szenet a CO2-kibocsátás csökkentése érdekében az erdőben kell tartani, vagyis onnan „tűzifát kitermelni nem kívánatos, helyesebb az erdőket a széntárolás érdekében érintetlenül hagyni”. Az erdei ökoszisztéma szénkörforgalmáról kialakított vélemény kétségtelenül vonzó, de félrevezető képet rajzol meg. Ugyanis a szén körforgalmát a szervesanyag szintetizálása után a fogyasztók és lebontók (rovarok, gombák, mikroszervezetek) energianyerő és CO2-kibocsátó tevékenysége, azaz légzése zárja be, amelyet az ökológia táplálékláncként tart számon. Emberi beavatkozás nélkül az erdőben képződő holt faanyag lebontása, vagyis elkorhadása Közép-Európában körülbelül egy évtized alatt lezajlik. Az erdőgazdálkodás ezt a jelentős nyersanyag-forrást csapolja meg azzal, hogy a fa nagy részét kivonja a lebontó szervezetek „szájából” még azelőtt, hogy azt lebontanák.

Minden más szempontot félretéve, amennyiben a faanyagot az EASAC elképzelése szerint „megmentenénk” a felhasználástól, és hagynánk az erdőben elkorhadni, a végeredmény a felszabadult CO2-mennyiség tekintetében ugyanaz lenne, mintha elégettük volna, csak évtizedes halasztással. Tehát a fakitermelés elhagyása hosszabb távon a szénmérleg szempontjából hatástalan, nem beszélve az ipari felhasználás (és ezzel a tartós szénkivonás) lehetőségének elvesztéséről. Ettől függetlenül, nem lehet kétséges, hogy az értékes faanyag eltüzelése helyett annak elsősorban olyan hasznosítására kell törekedni, amivel hosszú távon meg tudjuk óvni a lebomlástól (például mint bútor vagy épületfa). Eltüzelésére csak a hasznosítási lánc végén kerüljön sor.

A példákból megfogalmazódó kérdés: hogy lehet, hogy élenjáró tudományos folyóiratok publikálták az ismertetett cikkeket, illetve hogy egy tekintélyes tudományos fórum állásfoglalása ennyire félrevezető? Egyáltalán, hogyan alakulnak át kellően nem megalapozott vélemények hivatkozható tudományos igazságokká, amikor közismert, hogy a természettudományos publikálás eljárása igen szigorú, a kéziratokat több felkért szaklektor ellenőrzi, névtelenséget biztosító rendszerben. Emellett több nemzetközi szervezet foglalkozik a tudományos folyóiratok szakmai minősítésével, a publikált cikkek felhasználásának (impaktjának) folyamatos ellenőrzése révén.

 

Makacs problémák és specialista kutatóik

 

Az okokat keresve először az érintett tudományterületet érdemes megvizsgálni. A vizsgált témakörben az éghajlati változás és az élő rendszer működése egyaránt kaotikus vezérlés alatt áll. A kaotikus működés korántsem jelenti azt, hogy a válaszok véletlenszerűek, hanem azt, hogy egy rendszerben, amelyet egyidejűleg számos, egymástól független külső tényező határoz meg, a reakció mindig az adott helyzettől függ, vagyis csekély változások is aránytalan, nem lineáris válaszokat vált(hat)nak ki.

Ezért a bonyolult összetételű élő rendszerek működésének kérdései „makacs problémák”. Ugyanez nemcsak a természet törvényszerűségeire, hanem az emberi társadalom és a gazdasági élet működésére is érvényes. A makacs problémák ellentmondó és időben változó követelményeket tartalmaznak, amelyekre a hagyományos módon, a probléma azonosítása-elemzése-megoldása lépésekre bontva nem reagálhatunk, vagyis nincs egyértelmű és végleges megoldás. A nehézségek, amelyek rendszerint közügyek, csak több szakterület egyidejű bevonásával kezelhetők, beleértve az érintetteket – azaz demokratikus módon. Gyakorta azokra tartozik a megoldás, akik a problémát okozzák, és a rendelkezésre álló idő – a probléma kései felismerése miatt – legtöbbször lejárófélben van („a tények bizonytalanok, az értékek vitatottak, a tét nagy és a döntések sürgetőek”). Ebben a megközelítésben az erdei ökoszisztémák sorsa és helyes kezelése a változó klímában bizton a „makacs problémák” közé sorolható: a gazdaságpolitikai, társadalmi és ökológiai problémák itt is együttesen jelennek meg. A bemutatott esetek demonstrálják az eltérő megközelítésekből fakadó ellentéteket, és a mindenkit kielégítő magyarázat és megoldás bizonytalanságát.

Említést érdemel a szerzők munkaterülete és munkamódszere. Elgondolkoztató, hogy az ismertetett esetekben a szerzők a szorosan vett erdészettudományon kívüli területen tevékenykednek, rendszerint az alapkutatások (biológia, ökológia) vagy társtudományok (földrajz, modellezés) specialistái. Mi a baj a specializált tudománnyal? A modern tudomány szükségszerűen egyre szűkebb, speciális részterületekre bomlik, amelyek izoláltan fejlődnek, sokszor egymással sem kommunikálnak. A részekre bontással könnyen elvész a nagyobb összefüggések felismerése. Emiatt a specialista könnyen figyelmen kívül hagyhat olyan tényezőket, amelyek nem állnak közvetlen oksági viszonyban a vizsgált tárggyal. Az eredmény: egyoldalú értelmezések miatt sérül a vizsgált jelenség nagyobb összefüggésbe helyezése.

Az ismertetett példák a „posztmodern tudomány” tipikus termékei, egy olyan korszaké, amely a kutatói egzisztencia központi követelményévé tette a digitálisan minőségellenőrzött, és lehetőleg innovatív tudományos termelékenységet, ahol nemcsak a publikációkat, hanem az azokat közlő folyóiratokat is minősítik. Ez rendkívül kiélezte a publikációs versenyt. A minél gyakoribb nemzetközi publikálás és a hivatkozások vadászata impaktos lapokban nemcsak a kutatók kényszere, hanem a tudományos lapkiadóké is. A tudományos lapkiadás szolgáltatásból vérbeli kereskedelmi vállalkozássá alakult át, globális kínálati piaccal. (Nemzetközileg „befutott” szerzőként naponta keresnek meg kiadók nemcsak cikkírási kéréssel, hanem nagyobb terjedelmű tudományos munkákkal kapcsolatos feladatokkal is.) Mindez a kutatási eredmények minél gyorsabb és minél figyelemkeltőbb közlésére sarkall, és a szélesebb tematikus háttér alapos szemrevétele elsikkadhat. Biztonsági szelepként marad az ellenőrző szaklektorálás. Sajnos ennek gyakori felületességét nemcsak az arra felkértek elfoglaltsága táplálja (ők is cikket írnak...), hanem a lapkiadók is, a gyors megjelenésben való érdekeltségük miatt.

 

Hogyan olvassunk tudományos cikket, avagy mit tehetne a tudománypolitika?

 

Kétségtelen, hogy a földi élő rendszer működése, és benne a túlnépesedett emberiség tevékenységének következményei sok bizonytalanságot hordoznak magukban a jövőre nézve. Mindenfajta következtetést ezért óvatossággal kell kezelnünk, de mindenekelőtt nem szabad a vágyálmokat rideg tényekkel összetévesztenünk. Hitünk a szigorúan ellenőrzött Tudományban is legyen kritikus, még a legkomolyabb folyóiratokban megjelenő cikkekben sem bízhatunk „ránézésre”. Ezzel nem kívánok további tápot adni a terjengő tudományellenes közmédia-hangulatnak, de ismerve a publikálás ezerféle buktatóját, kritikusnak kell maradnunk közreadott tények olvasásakor.

Egy cikket tanulmányozva a legfontosabb kérdés a vizsgált tények és a módszerek viszonya a levont következtetésekhez. A bemutatott példák mindegyikében tetten érhető a szűkkörű elemzésből kivetített messzemenő következtetés. Például a divatos „big data” elemzések gyakori problémája a műholdas adatbázisok kiértékelése, konkrét terepi ellenőrzés nélkül. A példákból az is látszik, hogy a „makacs kérdések” megoldását egyetlen helyesnek vélhető ok azonosítása felkínálhatja.

A szakpublikációk szerzőivel kapcsolatos problémákat az előbbiekben ismertettem: a korrektnek, pártatlannak elvárt kutató is esendő ember, sokféle terhelés alatt. Ehhez még hozzátenném a tudomány-menedzsment hatását is. A kutatómunka „hatékonyságát” és gyakorlat-irányultságát kétségtelenül gyorsítani lehet rövid távú projektekkel. A rövid lejáratú projektek viszont tovább rontják a perspektíva- és komplexitás-hiányt, nemcsak a társtudományok irányában, hanem az általános társadalmigazdasági háttér felé is. A türelmetlen, voluntarista tudománypolitikában az innováció mindenek feletti kiemelése hasonló hatásokat eredményezhet. A folyamatos publikációs nyomás alatt a kutató az interneten könnyen elérhető cikkekre hagyatkozik, esetleg csak az összefoglalásokat átfutva. Az irodalmi hivatkozásokból látható, hogy kevés könyvet olvasunk – és még kevesebbet írunk; ez is a komplexitás ellen hat.

Emellett az írástudók számára a minőségi, népszerűsítő publikálás századunkban a tudományos munkával egyenértékű, ha nem a legfontosabb feladat, amely ellentételezheti az ellenőrizetlen tényekre, vagy érzelmekre építő kommunikációt. A tudományos népszerűsítés egyelőre nem kellően értékelt, időigényes vállalkozás, amely szervezeti szinten több figyelmet és elismerést érdemelne.

(A cikk A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából 2021. november 16-án megtartott „A jövő erdei és az erdők fenntartása a változó környezetben” című MTA-rendezvényen elhangzott előadás szöveges változata.)

 

 

Irodalom:

 

Bastin, Jean-François et al.: The global tree restoration potential. In Science, 2019, 365: 6448, 76–79.

Borovics, Attila: Ártatlanul elítélt erdők. In Magyar Nemzet online, 2020. augusztus 26.

Mátyás, Csaba–Tolvaj László: MTA ETB állásfoglalás az EASAC ajánlásáról az erdészeti bioenergia ügyében. In Erdészeti Lapok, 2019. CLIV: 9, 281–283. (http://erdeszetilapok.oszk.hu/01849/pdf/EPA01192_erdeszeti_lapok_2019_09_281-283.pdf Letöltés: 2021. 10. 27.)

Mátyás, Csaba: Erdőtelepítéssel megállítható a klímaváltozás? – Egy tudományos cikk margójára. In Erdészeti Lapok, 2020. CLV: 12, 379–381. (http://erdeszetilapok.oszk.hu/01863/pdf/EPA01192_erdeszeti_lapok_2020_12_379-381.pdf Letöltés: 2021. 10. 27.)

Tölgyesi, Csaba–Török, Péter–Hábenczyus, Alida Anna et al.: Underground deserts below fertility islands? Woody species desiccate lower soil layers in sandy drylands. In Ecography, 2020. 43: 6, 848–859. (http://www.ecography.org/appendix/ecog-04906. Letöltés: 2021. 10. 27.)

Wohlleben, Peter: A fák titkos élete. Park Kiadó, 2016, Budapest.