Világpolgár vagy szimbiózisból eredően francia? - Bernard Dumont beszélgetése Molnár Tamással

Világpolgár vagy szimbiózisból eredően francia?

Bernard Dumont beszélgetése Molnár Tamással[1]

(Részlet)

BERNARD DUMONT: Molnár Tamás életútjából arra lehet következtetni, hogy mindenhonnan és sehonnan származik: Magyarországon született, Romániában nevelkedett, Belgiumban járt egyetemre, megszerezte az amerikai állampolgárságot, ahogy sok más, a kommunizmus elől menekülő magyar, de mindig hangsúlyozta, hogy a kultúrából eredően lényegében francia. Mondhatjuk, hogy „világpolgár”?

MOLNÁR TAMÁS: Még mit nem! Sőt, „nacionalistának” is nevezném magam, hogy értelmezzem azt a helyzetet, amelyben 1958-ban keveredtem, amikor először tértem vissza Franciaországba. Kilenc évvel azelőtt hagytam el Európát az Egyesült Államokért, de gondosan ügyeltem arra, hogy „hontalan” bőröndömből ne vesszenek el a túlélést segítő „tárgyak”: a szülőhazám iránt érzett honvágy, egy rövid, 1948-as párizsi tartózkodás emlékképei, Franciaország és a francia nyelv szeretete, valamint a remény, hogy az Egyesült Államokban kiteljesedhetek. Bevallom, hogy életem során két irányzat között hánykolódtam: az egyik egy magasabb cél iránti elköteleződésre ösztönzött, a másik azonban visszahúzott az egyediségbe, és távol tartott a nyüzsgő, túláradó és hivalkodó „magasabb céloktól”. Elismerem, hogy mindez ellentmondásos, de úgy vélem, nem akadályozott abban, hogy hű legyek az iránt, ami tiszteletre, csodálatra érdemes, és amiért késznek kell lenni áldozatot hozni.

Ugyanakkor, elvesztve szülőhazám, az Amerikai Egyesült Államokban elég gyorsan rájöttem, hogy ott nem kérnek a hűségemből, és a bizonyos értelemben velem született hazafiasságomból, amelyet kész voltam nekik adni. Nem heves nacionalizmusról beszélek, sem valamilyen szervezetbe való belépésről, csupán egy biztos hovatartozásról, amelyet egy bizonyos hűséget megkövetelő közügy iránt érzett tisztelet váltott ki. Gyorsan megértettem, hogy abban az országban, ahová 1949-ben, egy szép, napsütéses reggelen megérkeztem, csak a materializmus, a pénz és egy bizonyos életmódnak való megfelelés jelent irányvonalat, és olyan eszmények, mint a nemzeti történelem, a nyelv, a gondolkodás, vagy a kultúra – amelyek mind-mind egy fiatal európai ideáljai – ebben az országban nem szerepelnek a csodálatra méltó dolgok listáján.

Természetesen a „konzervatívok” csoportjához (Conservative Movement) csatlakoztam, de hamar szembesültem határaikkal, beszűkült látókörükkel, amely a híres „American way of life”-nak és elsődleges alkotóelemének, a dollárnak a terméke. E témákban a későbbiekben több művet írtam franciául és franciáknak, különös tekintettel a Torzított modellre [Le modèle défiguré]. Annyi bizonyos, hogy Amerikában ugyan nagylelkűen fogadtak, de soha nem kértek tőlem semmilyen áldozatot, hűséget egy magasztosabb célhoz, hogy lépjek túl egy szimbólumhoz való csatlakozáson, vagy folytassak spirituális küzdelmet. Nyersebben fogalmazva: amikor minden állampolgár azt tehet, ami kedvére való, felgyújthatja a zászlót, szidhatja feljebbvalóit vagy vitathatja a nemzet és kultúra fogalmát, vagy az emberi együttélés helyes formáit, és mindezt a szabadság, az emberi jogok és más üres szlogenek nevében, akkor a „szabadság” végül elbitorolja a többi érték helyét, és maga is értelmét veszti.

Miközben a hamis amerikai értékek minden oldalról támadtak – így az oktatásban, a beszélgetésekben, a törvénytisztelő/mechanisztikus gondolkodásmódban, az üzlet iránti megszállottságban –, felépítettem magamnak egy másik világot, amely emlékekből és európai szemléletből állt; egy valós világot azzal a világgal szemben, amellyé az általam ismert Amerika nap mint nap, egyre inkább átalakult. Ez az egyszerre ideális és valós tengerentúl számomra Franciaország volt, természetesen az 1968 előtti Franciaország.

B. D.: Milyen képe volt akkor Franciaországról? És milyen valós körülmények között érkezett oda?

M. T.: Az avatott francia olvasóknak nem esik nehezükre követni ebben az álom és valóság közötti kettősségben. Valakinek, aki a „másik Európából” érkezett, Franciaország volt a történelem, az egyszerre kifinomult és mélyenszántó szellemiség, a nyelv és az annak kijáró tisztelet megtestesítője. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt így gondolom, Eliade, Cioran, Kojève, Chopin, Turgenyev, a magyar költők Adytól Illyésig, az elmúlt századok alatt több ezren élő bizonyítékai az európai elit Franciaország iránt érzett szeretetének, amelynek eredménye egy legalább félig-meddig „elfranciásodás”. A személyes életutam csak egy azon sok zarándoklat közül, amelyeket ez az elit végigjárt, még ha csak gondolatban is.

Én valójában zarándoklatról jöttem, megéltem már egy évtizedet Amerikában, és –mondhatni – ennek viseltem már a negatív jegyeit. Röviden szólva: Amerika akkor már a civilizáció zsákutcájának tűnt nekem (bergsoni hangyabolynak), robotnak, amelynek üdvözült dinamizmusa fenyegetést jelentett a bolygó többi részének, kezdve az öreg kontinenssel, Európa földjével.

1958. május 13-a után egy hónappal érkeztem ismét Párizsba. Ez a májusi esemény visszaadta a reményt a franciák és a franciabarátok nagy részének, talán a többségüknek. Már a taxiban – amelyik a Latin negyed (Quartier Latin) sűrűjében található szállodába vitt – kérdezgettem a sofőrt, de ő nem tűnt túl lelkesnek. Jól ismertem az ország belső helyzetét, noha bevallom, hogy abban a tudásban voltak előítéletek is – talán azért, mert rendszeresen olvastam a Le Monde-ot, amely akkoriban az egyik legnagyobb „ablakot” nyitotta Franciaországra. Érdeklődésem középpontjában két fontos gondolat állt. Az egyik, ami teljesen hétköznapi, jóllehet visszamenőleg lényeges: újra fel akartam fedezni in concreto a régi emberi civilizációt, azért, hogy e felfedezés megerősítsen majd abban a reményemben, hogy bizonyosan léteznek alternatívák az amerikai robotosodásra. Ezért bővíteni kezdtem ismeretségi körömet, és elkezdtem művészi és politikai körökbe járni. A másik gondolat az aktualitásokra vonatkozott: Franciaország Európában és az atlanti hálózatban, a gaulle-izmus, a katolikus és a marxista Franciaország, a nemzeti áramlatok, valamint a „jogi ország” és a „valós ország” közötti párbeszéd.

Azt kiemelném, hogy nem olyan tudatlanul érkeztem, mint ahogy egy amerikai „prof” szokott, akit megdöbbent az öreg kontinens világa, és nem voltam az a naiv sem, aki mindent lenyel. Volt egy „tervem”: látni akartam azt a modernitást, amelynek amerikai változata félelmet keltett bennem, amely elkerülhetetlenül a falanszterhez, vagy – ahogy a továbbiakban neveztem – az utópiához vezet. A terv részét képezte, hogy megtudjam, a világ folyása jó kezekben van-e, azaz nem feddhetetlen és erkölcsi értelemben megfelelő értelmiségiek kezében, hanem olyan összeszedett emberekében, akik határozottan ragaszkodnak a valóság megváltoztathatatlan ontológiájához. Ha ez az utolsó fél mondat nagyon méltóságteljesnek tűnik, nyugodjon meg, kedves Olvasó, nem ezt a személyre szóló „menüt” hoztam magammal a párizsi érkezésre. Ugyanakkor ez a fél mondat jól kifejezte akkor is, és ma is az elképzelésem. Az első Egyesült Államokban töltött évtized főleg azzal a nemtörődömséggel rémített meg, ahogyan polgártársaim kezelték – az elnöktől a tanárig – az emberiség és a nemzetek bölcsességét, az egyházi és diplomáciai gyakorlatot, a család szerkezetét vagy az emberi lélek állandó vágyakozásait. Röviden, 1958 nyarán Franciaországban arra kerestem megerősítést, hogy az ember emberi marad, vagyis jó és rossz, szent és bűnös, bátor és gyáva, okos, lusta, megalkuvó, hűséges, és megelégszik az illemtudásra irányuló átlagos képességekkel. E képességek mind valós dolgok, amelyeket az amerikai demokrácia ugyanúgy semlegessé tesz, mint annyi más ragyogó és szégyenletes egyenetlenséget. Az egyenlőség úgy megy át ezeken, mint egy úthenger, ami kiegyenesíti mind a zsenit, mind az ostobát, és mindkettőt egy szintre hozza a macskatáppal.

B. D.: Tehát egy jól meghatározott tervvel érkezett Franciaországba. Követjük Önt tovább, hogy meglássuk, kikkel lépett kapcsolatba. Amerikai „konzervatívként” elsősorban a jobboldali miliőket akarta felkeresni?

M. T.: Nem mondanám, hogy 1958 júniusában tűvé tettem a francia jobboldalt. Noha a politika központi kérdés volt számomra, az Egyesült Államokban alig találtam azt a fajta politikát, amely Franciaországban gyakran verbális párbajnak álcázva jelenik meg irodalmi művekben, és amelyet a politikai pártokból álló filozófiai körökben gyakorolnak. A tengerentúlon az állampolgárok közömbösek az irodalom iránt, amely kívül marad a politikai pártokon; csak a lobbik foglalkoznak vele, s kereskedelmi érdekből. Franciaországban nem önmagában a jobboldal érdekelt, hanem a politikai-irodalmi párbeszéd a Városról, mivel a Város az állam, az egyház és a polgári társadalom hagyományos egysége, és ez az ezernyi forma közötti kapcsolat egyszerre a történelemben és az aktualitásokban gyökeredzik. Talán az sem teljesen véletlen, hogy a Quaid’Orsay-n belebotlottam Pierre de Boisdeffre-be, aki elirányított a La Nation française újsághoz, amely akkoriban indult Pierre Bouatang irányítása alatt.

Felkeresve a lapot, azon az első párizsi reggelen megtaláltam, amit már tíz éve, de lehet, hogy már régebben kerestem. A történelem valódi fintora, hogy a rue Cadet-n álló, meglehetősen romos ház szinte szemben állt a Grand-oriens szabadkőművesek negyedével. A belső udvaron halomban állt a régi hulladék, az iroda két kis szegényes helyiségből állt, amelyeket mindössze egy vezetéken lógó csupasz villanykörte világított meg. A berendezés szinte a semmivel volt egyenlő, csak két asztal és néhány billegő, poros háttámlájú szék. Ilyen körülmények között indult útjára a rakéta, amely bevilágította a francia, és mellesleg az algériai politika egét. Ez homlokegyenest ellentéte volt az Egyesült Államoknak: ott a szerkesztőségi irodák neonfénnyel és ultramodern kommunikációs eszközökkel bürokratizált luxusa lehangoló, olyan „falanszterizált” volt. Itt viszont, a rue Cadet-n, a kilencedik kerület legmélyén állandóan jöttek-mentek a jövendőbeli algériai menekültek, remény és a bukás között. Ott volt például Daudet unokája, a mindig jó humorú Georges Laffly, aki kifogyhatatlan volt a vidám anekdotákból, Jean-Marc Dufour, az indokínai felderítő testület régi tagja, François Navaille, a gépek és a gépesítés kultúrtörténetének sziporkázó elemzője, Jules Monnerot, aki eléggé bizalmatlan és szomorú volt, amiért a divatos értelmiség háttérbe szorította. Ott volt még Philippe Ariès családtörténeti szakértő, valamint Michou Dufour, „prima inter pares”, Jean-Marc felesége, a kiváló szerkesztőségi titkárnő, aki mindig türelmes volt abban a zűrzavarban, amelyet a francia nacionalizmus szerkesztősége jelentett a nemzeti megújulás tavaszán, de Gaulle égisze alatt. A végére hagytam Pierre Boutang-t, a természeti erőt, akinek jóslatszerű és általában dörgedelmes nyilatkozataihoz néha értelmezőre van szükség, mivel vezércikkei nem az érthetőség mintapéldái voltak. Az egész környezetet belengte Maurras szellemisége, amelyet a későbbiekben mindenhol és mindig megtaláltam, mint egy másik filozófus mester, a távoli Epikurosz „ipsedixit”-jének megtestesülését. Egyik is, másik is „athéni” volt.

Igyekszem rövid lenni. Néhány évig a La Nation française – a szerkesztőség, a nyomda, a zajos, de testvéries ebédek – egyfajta otthonná vált számomra, kiindulóponttá, az érkezés és az indulás helyszínévé franciaországi tartózkodásaim alkalmával. Nacionalizmus? Igen, spontán nacionalizmus, amelyet az események eredményeztek, ugyanakkor „ezer év történelme”, amelyet hirtelen megszemélyesítettek, modernizáltak és szakralizáltak. Számomra természetes volt, hogy az újság tudósítója lettem, valamint, hogy Mitchou Dufour arra kért: kommentáljak minden amerikai eseményt, és esetleges kapcsolódásukat a francia ügyekkel.

B. D.: A hatvanas évekbeli hagyományos francia jobboldal egyik legjellemzőbb gyűjtőpontjába való gyors integrációja nem jelentett Önnek bezártságot egy bizonyos környezetbe?

M. T.: Nem, mert attól kezdve, hogy Boutang-nál voltam, a politikai színskála minden irányában „tündököltem”. Michou, még mindig ő, szerzett nekem sajtóigazolványt, meghívókat, hogy meghallgathassam de Gaulle-t az Élysée-palotában és Malraux-t a kulturális minisztériumban, és vonatjegyeket is intézett nekem, vagy helyet egy autóban. Egyszer olyan ötletem támadt, hogy feleségül veszek egy fiatal magyar lányt (a tervből nem lett semmi), és akkor is Michou volt az, aki megpróbált közbenjárni Edmond Michelet-nél, az akkori igazságügyi miniszternél, aki az újság titkos barátja volt. Egyszóval otthon éreztem magam, és a puritán, a szabályok közé szorított Amerika már nagyon messze volt. Ám gyorsan adta magát a következtetés: a politikai gyűlölködésből eredő erőszak (amelyet harminc évvel később, még erősebb formában megtapasztaltam a budapesti szerkesztőségekben) nem akadályozta a szemben álló csoportok harcosait abban, hogy egy asztalhoz üljenek, és egy kellemes étkezés mellett irodalomról beszélgessenek. Ilyet soha nem tapasztaltam az irodalomtalan Amerikában, ahol a nyelv, a stílus, a gondolatok és árnyalatok játéka senkit nem érdekelt, és amely csak a demokrácia előmenetelével vagy kudarcaival volt elfoglalva. Itt viszont minden Magyarországra emlékeztetett, ahol az irodalom és a nyelv összetartó szerepet játszott a törökök, a Habsburgok és a szlávok ellen: mint a cement és a várfal, úgy védett a támadók ellen, akik közül abban az időben a szovjet-oroszok voltak az utolsók. Így az irodalmi Párizs régi emlékeket ébresztett. Megértettem Voltaire mondását, miszerint mindenkinek két hazája van, és a második: Franciaország. Az én esetemben, aki Magyarországtól testileg, Amerikától lelkileg voltam távol, így kettős hontalanságról beszélhetünk. Ez volt a tiszta igazság.

B. D.: A megfigyelő-résztvevő helyzetében szükségszerűen belekeveredett abba az ideológiai háborúba, amelyet az algériai kérdés szított…

M. T.: Fölösleges elismételni, hogy akkoriban az algériai kérdés foglalkoztatta az embereket. Olyan idők jártak (1958–1961), amikor „oknyomozó újságírást” kellett folytatni, hogy a televízió ne torzítsa el az információkat. Én a legkülönbözőbb személyiségeket kerestem fel. Maurice Duverger-t[2] akivel a Sorbonne egyik folyosójának sarkában találkoztam, majd Claude Bourdet-t[3], otthonában. Ugyanazt a teljesen téves elképzelést hangoztatták: „De Gaulle egyet jelent a fasizmussal, a Franciaországi Légióval (amely Afrikából indult, mint 1936-ban), egy rakás politikai megalkuvóval.” Azt is mondták, hogy egyet jelent „a nagy protestáns bankokkal” és a „CIA-val, amely aggódik a NATO miatt”. Ez volt az egyik oldal. A másik oldalon állt Henri Massiss[4], apró irodájában a Plon kiadónál. „De Gaulle a Gonosz, a brit ügyeskedés kiteljesedése. Elutazik majd Londonba? Keresse fel ezt és ezt az embert, hivatkozzon rám, ők a Nyugatot, a keresztény civilizációt védik.” Aztán következett Párizs grófja (Comte de Paris[5]), aki az Invalidusok mellett található irodájában fogadott. Hogy milyen benyomást tett rám? Átlagosat. Amolyan újrafestett Daladier-típus, aki de Gaulle és saját politikai ihlete, a radikális szocializmus között hezitált. Beszélgetésünk után két dolgot véltem megérteni: vagy a király szent, és akkor távolságot kell tartania, világosan el kell köteleződnie, tekintélyt kell magának szereznie és irányítania; vagy hagyja, hogy sodorják magukkal az események, és „felajánlja szolgáltatásait a népnek, ha az úgy kívánja és őrá szavaz”. Ugyanakkor ezzel a függőségi gesztussal megszűnik királynak lenni. Amikor jóval később Pierre Pujo-t, egy valódi royalistát szembesítettem a trónkövetelő ilyen elemzésével, legnagyobb meglepetésemre egyetértett vele.

A későbbiekben gyakran beszélgettem francia, de portugál, olasz vagy brazil royalistákkal is. Egyikük sem fogadta el ezt az okfejtést: mi vinné bele a királyt egy modern párturalomba? A király, mint a polgári társadalom mindenható, és nem szentként tekintett képviselője, bármelyik pillanatban leállíthatja vagy eltéríttetheti a monarchikus gépezetet, mint ahogyan megpróbálta azt megtenni Svédországban, Belgiumban, sőt Angliában is. A királyi szerep nagymértékben szimbolikus, és e mögött a szimbólum mögött napjainkban gyakran olyan jelentéktelen személyek állnak, akik alig mozgatják meg az állampolgárok képzelőerejét. A beszélgetéseim során azt is felfedeztem, hogy szakadás van a jobb- és a baloldali royalisták között. Micsoda paradoxon! Pierre Pujo az egyik oldalon, Bertrand Renouvin a másikon! Mekkora nyereség ez a demokráciának, hogy tudja, ezek az ellenséges „testvérek” megosztottak lesznek majd a választások pillanatában, ami lehetőséget azok a politikai pártok sajátítják ki, akiknek a király a legkisebb gondjuk. Le kellett tehát vonnom a következtetést, hogy ideológiailag – baloldali természetüknél fogva – a monarchia és a modern demokrácia összeegyeztethetetlenek. Akkor csak ábránd? Emlékszem, egy idős portugál publicista, akivel 1963-ban egy repülőn találkoztam Angola fölött, azt magyarázta nekem, hogy az Egyesült Államok egy nap még a monarchia mellett dönthet…

B. D.: A sűrűjébe került tehát, a demokrácia „kirekesztettjeinek” francia drámájába – olyanba, amely többnyire melodráma, de amely esetenként tragédiába is torkollhat. Milyen hatással volt ez Önre, aki épp hogy megérkezett az Egyesült Államokból?

M. T.: De Gaulle hatalmának kezdetén gyakoriak voltak az ilyen beszélgetések, amelyek eltávolítottak az Egyesült Államok „monoton agitációjától” (e kifejezést Tocqueville használta). Többet értek egy elveszett királyság illúziói és a hatalom iránt érzett nosztalgia, mint a még mindig és állandóan tökéletesített demokráciára való örökös hivatkozás, és a garantált egyenlőség, miután ezt mindenki megkapta, a nőktől, a túlsúlyosoktól kezdve a drogosokon át a homoszexuálisokig. Fontosnak tartottam, hogy kikerüljek abból a szellemi hibernáltságból, ahol a mindenkit megillető szabadság ürügyén senki nem merte elmondani valódi gondolatait, véleményét. Megnyugtató volt újra felfedezni a személyes, irodalmi, politikai, filozófiai és vallási kötelezettségvállalások sokszínűségét, ahogy jóval később megnyugtatott ugyanez a fajta gazdagság a fél évszázados kommunizmus által lerombolt Magyarország romjai között. A valóságtól elszakadt, elveszett illúziók sokasága terápiaként hatott a dollár béklyójába szorult léleknek.

A szemben álló zászlóaljban, vagyis az akkori párizsi baloldal köreiben ugyanazon a nyáron, 1958-ban, először Jean-Marie Domenachhal találkoztam, aki akkor az Esprit[6] folyóirat vezetője volt, és a haladók központi személyiségének számított. Akkor még magabiztosabb volt, mint a későbbiekben: bizonyos viták eredményeként, amelyekben rossz oldalra állt, nem sokkal a halála előtt a peremterületre, vagyis jobbra tolódott. Az öregedő és kudarcokat elszenvedő Domenach olyan jövőbeli együttműködő partnert látott bennem (a Szabványosított ember és más szövegek tekintetében), aki az „intelligens jobboldalról” jött, ahogy ő nevezte, ugyanakkor meglátta bennem a magyart is, aki iránt testvériséget érzett. Ez a testvériség akkor még beleütközött Domenach túlságosan haladó szellemiségébe: annak ellenére, hogy a szovjet tankok nemrégiben ismét elfoglalták Budapestet, ő bevallotta nekem, hogy a hruscsovi Oroszország felé hajlik. „Mindennek ellenére a Szovjetunió az egyetlen olyan ország, ahol a termelőeszközök tulajdonjoga szocializált.” Ugyanezeket a gondolatokat hallottam vissza néhány évvel később egy másik keresztény progresszív érsektől, a brazil Helder Câmarától recife-i szalonjában. Mindketten meghökkentettek, és ez elegendő volt ahhoz, hogy kiábránduljak a katolikus progresszivizmusból, ha valaha is hajlottam volna afelé. Ugyanakkor Domenachnak volt egy emberibb oldala is, ami egy bizonyos humanizmus öröksége. Ezt más, jobboldali keresztényeknél nem gyakran véltem felfedezni. Náluk néha hiányzott bizonyos fokú alázat, és közülük többen is fanatikusok voltak. Azt már tudtam, mit jelent a baloldali keresztények meghunyászkodása, amelyet egy egyesületben az autentikus marxistákkal tapasztaltam meg (a lengyelországi Pax mozgalom típusú egyesület stb.), de azt nem gondoltam, hogy amint hatalomra kerülnek, a jobboldali keresztények világosabban gondolkodnak, és még inkább nagylelkűek lesznek. Ha objektív akarok lenni, akkor a baloldali keresztény Domenach és a jobboldali katolikus Jean Madian közül választásom mégiscsak az utóbbira esett. Még azzal együtt is, hogy összevesztem vele az Itinéraires [Útvonalak] folyóirat tartalma miatt, valamint a pápa és a püspökök irgalmasságra való felszólításai okán, mivel ezeket én feleslegesnek és stratégiailag helytelennek tartottam. Ez azt is jelenti, hogy sokkal kellemesebben éreztem magam Jean de Fabrègues, Luc Lefèvre apát, Gustave Thibon[7] és Marcel de Corte[8] társaságában. Következésképpen a La France catholique [Katolikus Franciaország] és a La Pensée catholique [Katolikus gondolkodás] folyóiratok munkatársa lettem, amelyek a fenti személyek közül az első kettőhöz kapcsolódtak.

B. D.: Így tehát elfogadta a szinte valódi honosítást, és ahelyett, hogy idegenként viselkedett volna, mint akit érdekel az ország, amelyben él, igazi tagja lett ennek az országnak. Így van?

M. T.: Egyértelmű, hogy amiről beszélek, nem kizárólag az 1958-as évre korlátozódik. Itteni élményeim a több mint három évtizednyi ittlét alatt gyűjtöttem össze. Az eredeti vágyam nem tűnt el, ellenkezőleg, egyre erősebb lett, egyre mélyebb, egyre személyesebb. Olyannyira, hogy a váratlan, a fordulatokban gazdag franciaországi eseményeket végül barátokon keresztül, és velük együtt éltem meg. Ebből származtak több mint negyedszázados barátságaim, amelyek nem a személyes érzelmek, hanem a francia nemzet kalandjaiban való részvételeim miatt fontosak. Tehát egy adott lehetőséggel szemben egy másik, ésszerűségen és érzelmeken alapuló kiválasztásában rejlik. Más szóval, mivel a szülőhazámban történt események meggátoltak, hogy megtegyem, megírjam vagy elmondjam otthon, illetve amit az Egyesült Államokban a hiányzó hasonlóság miatt nem tudtam megtenni, megírni és elmondani, nos, mindezt megpróbáltam Franciaországban: meghatalmazottként franciává válni, szimbolikusan csatlakozni a francia nemzet történelméhez, műveihez, gondolkodásmódjához, a forma mentis-éhez. Ez nem Magyarország elárulását jelenti, épp ellenkezőleg, a történelmi hasonlóságokon keresztül így továbbvittem a magyar nemzeti tervet. De azt sem jelentette, hogy elárulom Amerikát, a társadalmát, a nemzetét, amely minden esetben a jövendő és végleges emberiség magja akar lenni, és amely így, elméletileg szabadon hagyja állampolgárainak, hogy a világot bárhol „felépítsék”. Egy utópia felé vezető ideológia lehetővé teszi, hogy számos út közül válasszunk, beleértve azokat, amelyek nem is oda vezetnek!

Tehát, voltak barátságaim, közös küzdelmeim, pillanatnyi fellángolásaim, gondolkodó közösségeim, amelyek sokáig léteztek és sokszor megújultak: minden ottlétemkor, műveim minden egyes megjelenésekor, minden újabb nemzeti válság idején, amellyel kapcsolatban engem is fel szoktak kérni, hogy szólaljak fel, mondjam el vagy írjam le gondolataimat, mintha én is francia lennék. Egy olyan néptől, ahol a xenofóbia – mondjuk ki nyíltan – dominál (ezt negatív előítélet nélkül mondom), megtiszteltetés volt nekem, hogy megkérdeztek, „franciásítottak”. Amikor 1977-ben, a Capeting konferencia szponzorainak ünneplésekor Jacques Médecin-től, Nizza polgármesterétől megkaptam a „Franciaország legjobb politikai gondolkodója” címért járó érmet, az éljenzések közepette úgy éreztem, mint aki végre partot ér az örvénylő óceán átúszása után: spirituális kooptálással francia lettem!

Ez ahhoz hasonlított, mint amikor 1960 és 1962 között, szerény anyagi lehetőséggel rendelkező külföldiként segítettem a francia Algéria híveinek a de Gaulle-i politikával szemben. Amikor Jacques Soustelle-lel akár New Yorkban, akár Rómában találkoztam, „összeesküvést szőttem” de Gaulle ellen, olyannyira, hogy 1961-ben barátaim már előre látták, hogy az Orlyra érve a Tábornok gorillái letartóztatnak. Ez azonban nem akadályozott abban, hogy meghallgassam sajtótájékoztatóit az Élysée-palotában, mi több, megcsodáljam az embert, aki mind mozdulataiban, mind mondanivalójában és önhittségében annyira francia volt.

(S. Király Béla fordítása)

Jegyzetek:

[1] A közölt szöveg a Franciaországban, 1992-ben készített Emlékfoszlányok (Les Bribes de mémoire) című életútinterjú első fejezeteként olvasható olasz nyelven (Thomas Molnar: Doveva la Tradizione Cattolica? A cura di Bernard Dumont, Roma, Edizioni Settimo Sigillo, 2005). A beszélgetés francia nyelven végül nem jelent meg.

Bernard Dumont a francia Catholica folyóirat szerkesztője, amelynek munkatársai közé tartozott Molnár Tamás is. A Catholica kultúrtörténeti témákkal foglalkozó vallási és politikai jellegű folyóirat. Első száma 1987 márciusában jelent meg, amikor két mítosz is haldoklott: a szovjet birodalom összeomlása véget vetett az uralkodó kommunista-baloldali mítosznak, visszamenőleg is diszkvalifikálta távoli elődjét, a francia forradalom gnosztikus dicsőítését. Egy másik mítosz is végét járta – a katolikus egyházon belül. Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa az idő tájt fogalmazott úgy, hogy a II. Vatikáni Zsinat engedményei nem váltották be a jótékony hatásába vetett reményeket. A kommunizmus mítosza: az erőszakkal kombinált ideológiai agymosás megváltoztatja az embert. A zsinat mítosza: ha a keresztény egyház kiegyezik a civil társadalommal, abból jó származik. Holott nincs emberi közösség központi hit nélkül, s az egyház sem egyezkedhet tekintélyvesztés nélkül.

Köszönet illeti Bernard Dumont urat, amiért a francia nyelvű, eredeti kézirat publikálását engedélyezte, a szöveg most olvasható először magyarul. (S. Király Béla, a fordító)

[2] Alkotmányjog-professzor és a Le Monde híres publicistája.

[3] Keresztény progresszív volt ellenálló, a France-Obs és a PSU (Parti Socialiste Unifié, vagyis Egyesült Szocialista Párt, a kommunistákhoz legközelebb álló szocialista entitás) egyik alapítója.

[4] Maurras szellemiségét követő katolikus író (1886–1970).

[5] Az Orléans-i házból származó trónkövetelő, akinek a királypártiak vitatják származását Philippe-Égalité-től, aki megszavazta XVI. Lajos halálát.

[6] Emmanuel Mounier által alapított folyóirat, amely baloldali, a keresztény-progresszív hatásból merítő „perszonalista és közösségi” nézeteket vallott.

[7] Különc és eklektikus francia filozófus (1903–2001), aki a provence-i területhez kötődött, nagyon közel állt Simone Weilhez, ugyanakkor vonzotta Klages, Nietzsche és a spanyol misztikusok.

[8] Belga filozófus (1905–1994), az arisztotelészi filozófia híve, aki a zsinat időszakában részt vállalt a hagyományos katolicizmus küzdelmeiben.