A politika egyik önjellemzése szerint a társkeresés művészete. Legalább ennyire közhely, hogy a politikusnak világos célokhoz, némelykor egész célrendszerhez kell társat keresnie. Ez a társkeresés mindig önvizsgálat is: ragaszkodjunk-e céljainkhoz, és ha nem, létezik-e olyan ár, amelyért érdemes módosítanunk, netán feladnunk mindazt, amiért eddig síkra szálltunk? Az 1989. évi magyar határnyitás és az Európai Unióhoz való 2004. évi csatlakozás kettős évfordulója hatványozott mértékben indokolja a válasz keresését.

Teljes terjedelmében közöljük az Országút cikkét.

A magyar nacionalizmus és illiberalizmus réme – liberáldemokrata szemszögből 

Magyarország európai elszigetelődése a rendszerváltás korai éveiben kezdődött meg. Fő tengelyét a német–magyar elhidegülés alkotta, amely az évek során elidegenedéssé mélyült. A németországi sajtó és közélet már a kezdetekben egyoldalúan avatkozott be a magyarországi politikai kultúrharcba: a nemzetet elvető liberalizmus oldalára állt. E pártfogás Antall József azon 1990-es és 1992-ben megismételt kijelentésével igazolta önmagát, hogy „tízmillió magyar állampolgár kormányfője, de lélekben és érzésekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”. Csakhogy az idézetből rendszerint kihagyták a „lélekben” szót. E filológiai turpissággal alakult ki külföldön, német közvetítéssel, az új magyar nacionalizmus képe, amelyhez fokozatosan hozzátapadt az antiszemitizmus, a roma- és muszlimellenesség, majd a homofóbia bélyege is.

1990 körül a kommunista eszmét felváltotta a liberalizmus, amely az évek során – önmagát mintegy a többi demokratikus pártideológia fölé emelve – nemzetközi kihatású hatalomvágyra gerjedt. A „liberális demokrácia” a maga németországi szerepképében a haladó európaiság, ezzel a nemzetbíráló világkép zászlóvivője lett. Napjainkban a minél több Európa német hangadó értelmezésben minél kevesebb nemzetet jelent, eltérően a magyar kormány felfogásától, amely Európából nemhogy kiutasítaná, hanem fölértékeli a nemzetet. Az Európai Unión belüli többségi politikai akaratban a német szemlélet húzódik meg, amely a tagállami önrendelkezés kívánalmát szuverenizmusként szidalmazza, nyersebb megfogalmazásban nacionalista európaellenességet vetve az illető pártok s pártszövetségek, illetve választóik szemére. Budapest a magyar nemzeti érdek képviseletével vált ellenlábasává a német gyökérzetből kinőtt európai közszellemnek, amely napjainkban a nemzetközi együttműködés önző meghiúsítását rója fel neki például az orosz–ukrán háború ügyében.

A nemzetközi bírálatözönt felduzzasztotta Orbán Viktor 2014. július 26-án Tusnádfürdőn tartott beszéde, amelynek külföldi értékelése Antall József idézett 1990-es és 1992-es kijelentéséhez fogható módon befolyásolja a magyar kormány – és legalább közvetve – a magyar társadalom nemzetközi megítélését. A Székelyföldön meghirdetett magyar „illiberalizmus” nyelvileg, ekképp tartalmilag is eltorzítva vonult be a német politikai közvéleménybe: „antiliberális világkép” lett abból a gondolatkörből, amelynek elnevezése a miniszterelnöki beszédben még csak nem is liberalizmusmentes, hanem olyan államrendszert jelölt, amely a liberalizmustól pusztán az egyeduralmat, nem létezési jogát vonja meg.

A zsurnalizmus egyik aranyszabályának a megsértése Antallnál és Orbánnál két politikai előítélet utólagos igazolását szolgálta: Antallnál a magyar revizionizmusét, Orbánnál a magyar diktatúráét. A nyugati elutasítás a nacionalista-antiszemita idegenellenességet és az emberjogi szabadságellenességet egyazon magyarországi eltévelyedés tartozékainak láttatja.

Centralista fő- és föderalista melléksodor az Európai Unió pártpolitizálásában 

A törésvonal a magyar–német viszonylatban és az Európai Unió kapcsolatrendszereiben mindemellett nem a demokrácia és az antidemokrácia, hanem egyfelől az egyneműségre törekvő vagy hajló, másfelől a sokféleségével is egységes Európa kívánt jelene és jövőképe között húzódik. Ezen ellentét természetének megértését megkönnyítené, ha megszabadulnánk egy fogalomzavartól: a föderalistának nevezett érdekcsoportok ugyanis valójában centralisták, a szuverenistának bélyegzettek pedig európai föderalisták. A Magyarország kitüntetett szerepével folytatott publicisztikai-politikai vita mélyén egyfelől a népszavazás elemével kiegészült, nemzetállami képviseleti demokrácia, másfelől az Európai Unió vezérkarában megkövetelt európai közösségi jog feszül egymásnak. 

Eszmei értelemben egyrészt az idegenellenesként megpecsételt jobboldali, másrészt a magát az európaiság egyetlen letéteményesének tekintő balliberális felfogás között halad az árok. Ennek az ellentétpárnak két politikai eszménykép felel meg: egyfelől a nemzetek Európája, másfelől az Európai Egyesült Államok. Az utóbbit kezdeményező irányzat az elmúlt évtizedben az Európai Unió vezető intézményeiben háttérbe szorította a nemzeti, illetve nemzetállami érdekképviseletet, és helyébe a pártpolitikai érdekérvényesítést helyezte. Ezzel hallgatólagosan aláássa az Unió Egység a sokféleségben (In varietate concordia) jelmondatát. 

A mai magyar kormány ellen külföldön, illetve külföldről is folytatott harc tétje nem a magyar demokrácia szerkezeti fejlesztése, hanem Orbán Viktor megbuktatása. Gyakori eszköze az olvasók, nézők s hallgatók megtévesztése teljesen vagy részben hamis hírek terjesztésével. Példa erre a 2024. nyári „békemisszió” kijevi állomásának elhallgatása, ugyanakkor az állítólagosan „közös uniós álláspontok” kidomborítása, amelyeket a miniszterelnök megsértett volna. A centralista fő- és a föderalista melléksodor megmérettetésében a központ akarata az egész akarataként: általános érvényűként jelenik meg. Az európai politikában jelenleg hangsúlyos három problémagóc, a menekült- és migránsválság, az orosz–ukrán háború és a genderkérdés beszédes példákat tartogat az összeurópai és a nemzetállami rendezési mód ütközeteire.

Magyar önvizsgálat nemzet és liberalizmus kölcsönös kibékítéséért 

Az a nézet, hogy a liberális és a nemzeti érdekek ellentmondanak egymásnak, a két világképet mindkét oldalon úgy versenyezteti egymással, hogy csak az egyiket hajlandó győztesnek elismerni. Ha megszabadulunk az egyik vagy a másik kizárólagossági igény kísértésétől, akkor hozzáfoghatunk a nemzet és a liberalizmus kölcsönös kibékítéséhez, ahhoz, hogy nyílt és őszinte beszélőviszonyt létesítsünk közöttük.

Ennek egyik feltétele a magyar önvizsgálat. Derüljön már ki végre: a magyar „illiberalizmus”-ról félreértésből vagy félremagyarázásból híresztelik azt, hogy antidemokratikusan korlátozza vagy diktatórikusan fel is számolja a szabadságjogokat. Csattanósan helyes toldás ebben az összefüggésben, hogy a magyar „illiberalizmus” éppenséggel ősliberális módon ragaszkodik a szabad akarat jogosultságához az európai uniós tagországok vitáiban. Csak ez az önkéntesség nemesíti a liberalizmust a szabadság, a szuverenitás és az egyenrangúság eszméjévé, azon erővé, amelyre a pluralista, nem pusztán demokratikus jogállamban minden pártnak szüksége van.

E fogalomtisztázással párhuzamos igényes feladat megvizsgálni, hogy az „illiberalizmus” egyáltalán lefedi-e a magyar államrendszer teljes és valóságos tartalmát. Az elmúlt évtizedben a szociális kereszténydemokrácia felé próbált tágulni ez a fogalmiság, megtartva és időnként kidomborítva legfőbb igazodási értékét, a jog uralmát, amely korlátok közé szorítja a kormányzati munkát is. Ebből a szemszögből akár törölhető az „illiberalizmus” a magyar politikai szókészletből – már csak azért is, mert meg sem határozza a magyar állam és társadalom jellegét.

Viszont az Egység a sokféleségben európai uniós alapelvére az eddigieknél többször és nagyobb nyomatékkal kellene hivatkozni, ha akadozik a politikai társkeresés. E jelmondat két eleme egyformán fontos, amint ezt megerősíti az Európai Unió viszonyulása az orosz–ukrán háborúhoz. Máskülönben miért törne lándzsát Brüsszel az ukrán állam szuverenitása mellett? Tárgyszerű egyezkedések feltételei körvonalazódnak legújabban a menekült- és migránsválságban, amelyben a német kormány álláspontja messzemenően, bár ki nem mondottan azonos a magyaréval, Németországban pedig jóformán társadalmi közhelyeslés övezi a magyar gyakorlatot. E fordulat az állam- és kormányfők 2016. szeptemberi bécsi csúcstalálkozóján elvileg elfogadott megoldásrendre emlékeztet, amely a „rugalmas”: az egyes országok feltételeivel számoló „szolidaritás” elvében gyökerezett. Aztán, éppen ezért, az Unió fokozódó pártpolitizálódásával és központosításával lekerült a napirendről. Helyét átvette az egyfelől baloldaliként befogadó liberáldemokrácia, másfelől a jobboldaliként bezárkózó nacionalizmus kettőssége. Az ideológiai kettős mérce alkalmazását az sem akadályozta meg, hogy magában a tárgyban tartalmilag közeledtek az álláspontok. Németországban ma már a baloldali kormánykoalíció többsége is azon intézkedések bevezetését fontolgatja, vagy már követeli, amelyek végrehajtásáért Magyarországot az európai politikai fősodor elítéli, és az Európai Unió Bírósága megbünteti.

Ha Orbán Viktor nem tart igényt arra, hogy megnevezzék őt a kilenc év múltán beindult német menekült- és migránsügyi reformviták egyik ötletadójaként, akkor a német–magyar viszonyban a kétoldalú enyhülés új módozatai kínálkozhatnak. Legújabban az orosz–ukrán háború vonzatában is mutatkozik a német tartománypolitika szintjén némi hasonulás a fegyverszünet, az orbáni „békemisszió” fő ajánlásához – egyelőre a magyar ajánlattevő politikus nevének említése nélkül. Genderügyben azonban politikai szinten jelenleg kevésbé látszik kialakíthatónak a német–magyar közös nevező. A német társadalom és kulturális közeg viszont e tekintetben rugalmasabb, mint szövetségi és némely tartományi kormánya, még ha hagyománytisztelete kevésbé érzékelhető is a közbeszédben.

Miért nehezteljünk egy kis államra? 

Azok, akik a mai magyar kormánynak hányják fel nemzetközi kapcsolatainak a megromlását, Budapest felelősségét ébresztgetik a viták lecsillapításáért. A kinyújtott magyar kéz felhívását azonban ajánlatos ennél szélesebb értelmezési keretbe helyezni: derüljön fény arra is, hogy a túloldal miképp járulhatna hozzá az új közeledéshez. Ha a magyar külpolitikát a nyugati világhoz való szorosabb igazodásra ösztönözzük, akkor felelnünk kell legalább két járulékos kérdésre: pontosan milyenek azok a viszonyok, amelyekhez az eddigieknél nagyobb s szervesebb idomulást ajánlunk, és bevezetnénk-e azokat a nyugati viszonyokat Magyarországon és a magyarok által is lakott kelet-közép-európai térségekben? 

A keleti viszonyok átültetése viszont vitán felül áll. Ha mégsem, akkor álvita tárgya, amely elterelheti a figyelmet arról, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozik – és lakosságának vélhetően döntő többsége a Nyugat részének vallja magát. Ám kormánya éppen akkor, ha higgadtan méri fel az ország nemzetközi súlyát, aligha mondhat le arról, hogy lehetőleg gyümölcsöző kapcsolatokat ápoljon a Kelettel is. Ha a nagy államoktól nem vesszük zokon a keleti irányú kapcsolatépítést – például a német alkancellár s gazdasági meg éghajlatvédelmi miniszter 2024. nyári kínai látogatását –, akkor miért neheztelnénk emiatt egy kis államra?

Kibányászni a rejtőző kincset

A méretarányosság higgadt felvetés, de a nemzetközi kapcsolatokban jóhiszeműséget feltételez az erős fél oldalán. Eközben nincs szempont, amely igazolná a lemondást arról, ami a gyengébb félnek is kijár, de amelyre a gyengébb félnek rá is kell szolgálnia: a politikai-erkölcsi tisztaság vélelme eltérő vagy ellentétes vélemény esetén is. Éppen ezért kell kibányászni egy rejtőző kincset: az egyenrangúság európai értékét. Eszmei szinten nem elég, ha a vitafelek demokraták; pluralistának is kell lenniük, hogy elfogadják a kicsik szabad akaratát és jogát az egyenrangúságra. Ez a pluralizmus ősliberális érték. Vele az egyenrangúság kihívás mindkét fél számára: a kicsinek azért, mert újra meg újra szemmagasságba kell emelkednie. A nagynak pedig azért, mert szemmagasságban már nem a méret, hanem a józanság és az értelem szavatolja az erőt.

A szerző történész, politológus, a Regensburgi Egyetem Magyar Intézetének igazgatója

Németh Zsolt vitaindítója itt, Jeszenszky Géza hozzászólása itt, Becsey Zsolté itt, Pesti Sándoré itt, Nyíri Jánosé itt, Bába Iváné itt, Boris Kálnokyé itt, Fehér Zoltáné itt, Magyarics Tamásé itt, Varga Gergelyé itt olvasható. Lásd még Lovászy László írását itt.

Nyitókép: Mariano Rajoy néppárti spanyol, Angela Merkel német és Orbán Viktor magyar kormányfő az Európai Néppárt értekezletén 2012 októberében 

Az eredeti cikk itt olvasható.