„A mi barátságunk olyan mély, mint a tenger, és oly magasra tör, mint a hegyek” – hangzott az ünnepélyes szólam ismételten a pakisztáni–kínai diplomáciai értekezleteken az ezredforduló éveiben. Való igaz: miközben a két társadalom jobban szinte nem is különbözhetne egymástól, Peking és Iszlámábád között évtizedek óta egyre bővülő együttműködés figyelhető meg, amelyet a felek napjainkra különleges barátságként szoktak ünnepelni. De valóban igaz-e, hogy a két ázsiai hatalom viszonya annyira felhőtlen és prosperáló, ahogy diplomatáik sugallják? A kérdés persze költői, a válasz: nem. De ma egyikőjüknek sincs jobb lehetősége, mint hogy hitet tegyen kettejük barátsága mellett.
Hármas cél
Dél-Ázsia vonatkozásában Kína számára három dolog számít ma: egyrészt az Indiai-óceánon való minél szélesebb körű megjelenés és érdekérvényesítés lehetősége, másrészt India hatalmi építkezésének ellensúlyozása, harmadrészt pedig az iszlám ideológiai bázison szerveződő szélsőséges mozgalmak elleni küzdelem, mégpedig oly módon, hogy az ne süsse rá az iszlámellenesség bélyegét. Pakisztán az a szomszédos ország, amely mindhárom szempontból igen hasznosnak ígérkezett. Ám miközben az India feltartóztatására irányuló politikában nagy az egyetértés közöttük, a gazdasági és belbiztonsági dimenziókat illetően sűrűsödnek a problémák.
Túl nagy ívű és kiszolgáltat
Emlékezetes, hogy a kínai Övezet és Út kezdeményezéshez (BRI) különösen nagy reményeket fűztek Pakisztánban. Olyannyira, hogy sokáig még azt is rossz szemmel nézték (különösen a hadsereg vezetői), ha valaki szóba merte hozni, hogy az infrastruktúra-fejlesztési projektek némelyike talán túl nagy ívű és nem is feltétlenül megtérülő, ráadásul erősen kiszolgáltatja az országot Kínának. Pakisztán végül a Kínai–Pakisztáni Gazdasági Folyosó (CPEC) elnevezésű infrastruktúra-fejlesztési tervvel vált a BRI részévé, a hadsereg több nyugalmazott és aktív felső vezetője pedig jól fizető állásokhoz jutott a projektek menedzsmentjeiben. Maga a CPEC voltaképpen az Arab-tenger és a kínai államterület közötti, tehát Indiát megkerülő áruforgalmat erősítené pakisztáni területen keresztül, működése így egyértelműen érdekében áll Kínának, még ha nem is válthatja ki vele teljes egészében az ázsiai óriásnak a Malaka-szoroson át zajló, stratégiai szempontból sérülékenynek ítélt áruforgalmát.
A legszegényebb vidék
A Kínai–Pakisztáni Gazdasági Folyosó egyik kitüntetett fejlesztési zónája eredetileg a Gvádar kikötőjének hátországaként funkcionáló Beludzsisztán tartomány lett volna, amely egyúttal Pakisztán legszegényebb vidéke. Ám beludzs fegyveres szeparatisták (élükön a Beludzs Felszabadító Hadsereggel) kifejezetten célpontnak tekintik a kínai érdekeltségeket és személyeket, arra hivatkozván, hogy ezek idegen hatalmi befolyást, a megszállás egy formáját képviselik. A pakisztáni kormány természetesen igyekszik védeni a kínaiakat. Csakhogy a biztonsági helyzet ingatagsága és Beludzsisztán általános fejletlensége erősen megkérdőjelezi a beruházások értelmét. Így a fejlesztések jelentős része a dél-ázsiai ország amúgy is relatíve gazdagabb szindhi és pandzsábi területein zajlik, ami tovább növeli a különbséget a pakisztáni társadalmat alkotó csoportok között, a kínai kapcsolatok nyerteseire és veszteseire (vagy legalábbis az abból kimaradókra) bontva őket. Emellett a kínai fél a stratégiai előnyök dacára nem hagyja mellőzni az üzleti szempontokat sem, márpedig pakisztáni beruházásainak megtérülését olyan tényezők gátolják, mint az általános korrupció, az energiahiány, illetve a gazdasági és politikai válságból fakadó bizonytalanságok, melyeket egyre kevésbé tolerál. Iszlámábádból viszont olyan államot kormányoznak, amely az elmúlt harminc évben gazdaságilag súlyosan elmaradt regionális versenytársaihoz képest, és nem engedheti meg magának, hogy elessen kínai befektetőitől, mert egyáltalán nem biztos, hogy talál helyettük másokat.
