Egy recenzió esetében a szerző becsülete forog kockán, ha szerkesztői megbízás után a „mechanikus osztályzás” biztonságos, de semmitmondó metódusa mellett dönt. A szerző jobb, ha őszintén vállalja, hogy hivatásán kívül semmi nem jogosítja fel az értékelésre, így ebből a pozícióból indulva az újszülött ártatlanságával, ám tisztességgel mondhat jót vagy rosszat; de legalábbis valamit. A tét különösen nagy, ha a recenzió tárgya egy – hála Istennek! – élő művészről készített nagymonográfia.
Somogyi Győző nevével először tanulmányaim idején találkoztam, majd legfeljebb néhány híradás kapcsán botlottam bele. Érdektelenség, felületesség? Jogosan felmerülő vádak, de szó sincs erről. Egész egyszerűen a magyar – hovatovább egyetemes – művészet kincsestárának beláthatatlan bősége nem teszi lehetővé egy (fél) emberöltő alatt elvégezni a leltárt. Ebbe minél előbb belenyugszik az írástudó, annál jobbat tesz magának, egyúttal hiányosságai lehetőséget adnak további generációknak a munka folytatására. A gondviselés – ezt kell felismernünk! – a szükséges időben úgyis ráirányítja figyelmünket egy drágakőre, ha dolgot szán vele. Somogyi Győzővel most lett dolgom.
Ezt a tisztázást a lelkiismeret diktálta, amivel tartoztunk a kötet szerzőjének, Takács Gábornak, a művésznek, Somogyi Győzőnek, és az olvasónak.
Az előszót követően – mely tisztázza a monográfia létrejöttének körülményeit, a megvalósítás miértjeit és mikéntjeit – a szerző köszönetet mond a közreműködő személyeknek és szerveknek, majd nyolc fejezetben tárgyalja Somogyi Győző életét. Ezután az egyes fejezetek angol nyelvű összefoglalói következnek, melyeket személynévtár, kiállítási lajstrom és bibliográfia követ, illetve zárja a kötetet. A szövegkorpusz bőven lábjegyzetelt, bár ízlésünk szerint az általában túl hosszúra nyúlt jegyzetek egy részét a főszövegbe is be lehetett volna építeni. Azonban ezzel együtt is megfelelő arányúak a törzsszöveg életrajzi adatai, s a mű úgy felel meg a tudományosság kritériumainak, hogy közben olvasmányos stílusával a „külsős” érdeklődő is hozzáfér a könyvben foglalt ismeretekhez.
Egy művész munkássága, érdeklődési köre, stílusa, hóbortjai, s még megannyi más rögtön „értelmet nyer” élettörténetét olvasva; mondhatni, magától értetődik, hogy olyanná lett egész lénye. Ha ilyen módon visszafelé olvassuk Somogyi műveit, és pusztán csak a (magyar) folklór, hadtörténet és kereszténység hívószavakkal kényszerítjük vizuális memóriánkat munkáinak kategorizálására, akkor az életrajzi események logikus okokként tűnnek fel előttünk a művészi okozat szemlélésekor. Sokak számára kényszerű belemagyarázásnak tűnhet, hogy a család 1945 és 1947 között Jászapátiban töltött időszaka ébreszthette fel az ifjú Somogyiban a paraszti világ iránti csodálatot; nem is sejtik (vagy inkább elfelejtik), mennyire alábecsülik egy ismeretlen világ gyermeki fantáziára gyakorolt hatását! Érzésünk szerint Somogyi – mások által korábban találóan – álnaivnak mondott művészete éppen azért lehet pszeudo (is), mert bár nyilvánvalóan rendelkezik a mesterségbeli tudás eszköztárával ahhoz, hogy „éretten fejezze ki magát”, a Gyermekhez való hűség, az akkori első élmények tisztasága parancsolóan zárójelbe teszi a felnőtt ember tudását a világról. Ugyanígy nyomot hagytak az 1956-os szabadságharc emlékei, „az utcán fekvő halottak, a nemzeti zászlókat lengető, éneklő tömeg felszabadult lelkesedése, a tankok és fegyveres fiatalok látványa” az ekkor már a Képzőművészeti Gimnáziumba felvételt nyert 14 éves Somogyi Győzőben: hadtörténeti érdeklődése, huszárok és papírkatonák kézenfekvő követkeményei lehettek az ehhez hasonló élményeknek.
Talán a legizgalmasabb elem Somogyi Győző életében a római katolikus egyházzal való kapcsolata, és hogy ez miként hatott művészetére, hogyan befolyásolta az életút irányait. Tulajdonképpen az 1960-as évek egésze döntő jelentőségűnek bizonyult: az érettségit követően a Kossuth Nyomdában sajátított el több grafikai eljárást, sokszorosító technikákat, s nyomdai évei alatt fordult a filozófia, történelem és végül a vallás felé. Ami a dolgok praktikus vetületét illeti, újfent bebizonyosodott, hogy nem az intézményesült művészeti képzés teszi a művészt, ha lelki tartalom, mélység, elhivatottság és szorgalom, tehetség együtt munkálkodik az emberben. Mindez olyannyira túl van a személyi akaraton, hogy művésszé és pappá is úgy vált Somogy Győző, hogy magát a gondviselésre bízva „sodródott”.
Felbecsülhetetlen értékű mikrotörténelmi betekintést nyújt Somogyi kapcsolata az eklézsiával. Állam és egyház kádárkori viszonyáról már sokan írtak, ám ebben a mátrixban egy művész „közvetítő” szerepe további árnyalatokkal járul hozzá ismereteinkhez. Egyrészt megerősítést nyer a második vatikáni zsinat egyházművészetre közvetetten gyakorolt pusztító hatását illető feltevésünk, ami ráadásul a magyarországi államszocializmusban támogató cinkosra talált. Másrészt, és témánk szempontjából ez talán fontosabb megállapításra vezethet, Somogyi „kettős életének” alakulása és kölcsönhatásuk a vallásos témájú művek kortárs recepcióját is további szempontokkal gazdagíthatják. Nem meglepő fejlemény, hogy mind az 1945 előtti „klasszikus” ideálokon nevelkedettek, mind a Szabad Művészet folyóiraton művelődött közönség számára Somogyi alakjai torznak vagy csúnyának tűnnek. Ez a felületes megállapítás keresztény és vallástalan oldalról is érthető (de nem elfogadható!), hiszen míg előbbiek szívesebben látnák az isteni természet túlsúlyát a képmáson, addig utóbbiak a szocialista emberkép gúnyolását gyanítják a „bántó” realizmus mögött. Ugyanakkor az ilyen kritikával illetett művek, mint a Hegyi beszéd, A zsidók királya vagy a Kőmíves Kelemen nem egyházművészeti alkotások és nem agitációs röplapok illusztrációi, ezért nem is kérhetők rajtuk számon a hiányolt minőségek. Érezzük, magyarázatra szorul, miért időzünk egy részletnél a monográfia tárgyalásakor: ez a jelenség ugyanis napjainkban is megfigyelhető, noha államszocializmus sincs már, és a kurrens művészeti tendenciákat is vajmi kevéssé foglalkoztatják egyházi kérdések. A művész közönség felőli számonkérése saját vágyainak és „esztétikájának” kielégítésére viszont velünk maradt. Az 1970-es évek fanyalgó kritikái ellenére, nem meglepő, hogy nagy sikert arattak Somogyi grafikái, és érzésünk szerint éppen a szokatlan emberkép és téma párosítása okán. A micisapkás, borostás, cigarettázó munkások közelebb álltak a mindennapi tapasztalatokhoz, deheroizált lényük egyúttal szerethetővé is tette őket; innen közelítve a Kőmíves Kelemen szociografikus pátosza, mely a humort sem mellőzi, mindenképp laudációra érdemes lehetett a munkásosztályról végnélküli tirádákat hallgatók számára. Az üdvtörténeti témájú munkák pedig feltétlen összhangban voltak a zsinati korszellemmel, amiben ráadásul az államhatalom is saját ideológiájának leképződését láthatta.
A következő fejezet (A sztárgrafikus) afféle betetőzése grafikai munkásságának, országosan ismertté válásának, egyúttal életrajzi események felvillantásával átvezet minket a színek világába. Takács Gábor már korábban hangsúlyozta Somogyi érdeklődését a színes szitanyomatok és a festészet iránt, ám ilyen irányú kísérletezései vagy kudarcot vallottak, vagy külső hatásra nem erőltette őket; végtére is grafikáinak sokszorosítása révén tett szert ismeretségre irodalmi körökben, egyházi berkekben, s az 1970-es évek végén csak alkalomszerűen mutatott be egy-egy festményt kiállításain.
Pedig mennyire alkatához „illőek” a harsány színek! Azoknak is, akik a magyar művészet történetét nagyvonalakban, és csupán a régebbi korok népszerű nagyjait ismerik, tojástempera képeit látva Csontváry munkái tódulnak emlékezetükbe. Mintha Csontváry, de mégsem. Mintha az életében eléggé nem becsült festő, a haláltól is elrejtőzve, visszatért volna hatvan évvel később. Azonban hiba volna a festő Somogyit epigonnak tekinteni, mert noha egyértelmű Csontváry (egyébként is példaképként elismert) hatása, de ez a perspektívák szimultaneitására, a tágas térre (kvázi ellen-horror vacui), a kolorizmusra, és a látszólag topografikus elemek – amely térképek iránti vonzalmával is összecseng – vizionárius újrahangszerelésére korlátozódik. Somogyi színpompás festményei annyiban többek, de legalábbis mások, hogy a néplélek, szavakra korlátozott végességével le nem írható „kategóriáit” – ha néha mégoly szubtilisan is – artikulálják.
A Szekfű Gyula szerkesztésében 1939-ben megjelent Mi a magyar? című kötet jut eszünkbe, amiben több mint ötszáz oldalon át birkóztak a kérdéssel az akkori tudományos élet nagyjai. Más korszak volt az, egy nemes törekvéssel, de mostanra bizonyossá vált, hogy óhatatlanul a tudományos beszédmód illetékességén túlra vezetnek minket Somogyi (és jelentőségéhez hasonló festők) képei, ha egy recenzió keretein belül erről, és a lényeget illetően valamit szeretnénk szólni. A képzőművészetben megnyilvánuló (mert tagadhatatlan, megnyilvánul!) néplélekről, mondhatni, csak apofatikus módon tudunk nyilatkozni: megfogalmazni, hogy mi nem az, és azt a sok mindent, amit a néplélek manifesztációinak tekintünk, milyen. A művész számára oly kedves népművészeti, hadtörténeti stb. részletek önmagukban még nem teszik műveit magyarrá. Ez a megközelítés bőven kimerült már a 19. század végére a zsánerszobrászattal és népi életképek negédes festményeivel. Ahhoz, hogy mindezek érvényét ne devalválja további használatuk, hogy „megmeneküljenek” a nemzeti giccs vádjától, érzésem szerint csak az vezethet, hogy egész egzisztenciánkkal belehelyezkedünk abba az ideába, amit megélni vágyunk; erről szól az önazonosság. És pontosan ebben rejlik annak jelentősége, ami festészetének színkavalkádjában, az újabb témákban, vagy az eddigiek új látásmódjában érzékelhető: végérvényesen Salföldre költöznek feleségével, hogy az addig csupán „távolról” (de legalábbis időszakosan) adorált paraszti élet mellett végleg elköteleződjenek. Talán mondani sem kell, hogy többet jelent ez, mint a lakcímkártya cseréje, vagy – a manapság belpesti értelmiségi körökben divatos – egy életmódváltás. Nem pusztán arról van szó, hogy Somogyi számára mit tudott és tud nyújtani a Káli-medence; ennek eredményét mi, műveit szemlélők látjuk, és legfeljebb felfogjuk eszünkkel, hogy – megint csak – számára itt valami fontos történik. Ennek mélységét fordított viszonyrendszerben tudjuk csak megragadni, átérezni pedig, bocsánat a kendőzetlenségért, ha magunk is cipőjébe lépünk. Ugyanis a változás lényege, a földi élet szempontjából teljessége abban áll, hogy ő mit adott (cserébe és vissza) azért, hogy az a „csekélység”, amit mi látunk, élő legyen. Amikor azt mondjuk valakire, hogy megtalálta a helyét, éppen erre gondolunk: autonóm akaratából a mindennapi élettel járó küzdelmet és fáradságot is vállalja másokért, mert ez az igazi szabadság, ez a szeretet. Mert ne hallgassuk el, szamarat, lovat, rackajuhot, gyöngyösöket tartani, zöldséget és gyümölcsöt termeszteni, feldolgozni, a portát rendben tartani; a környék házainak vakolatdíszeit helyreállítani, és még sorolhatnánk; mindez küzdelem és fáradság. De olyan zamatot ad az életnek, ami serkenti az alkotást, megtermékenyít. Kedvtelésből, hobbiból, „én-időben” nem lehet képzőművészeti és szövő tábort csinálni, huszár hagyományőrzést művelni és ápolni, festeni és rajzolni, egy gazdaságot fenntartani. Amit a salföldi megtelepedés óta láthatunk, abból szökken szárba, hogy egy ember életének minden percében azt, úgy és akkor csinálja, amit és ahogy és amikor szeretne; abba való belenyugvással, hogy bár mindent megtett, nem mindenható. Mindent megtett, de nem önmagáért, hanem koncentrikus körökben egyre tágulva Salföldért, a Káli-medencéért, a „magyar mediterráneumért”, a nemzetért. Somogyi Győző egy boldog ember.
(Fortepan / Hegedűs Judit).
Ezen a ponton el kell vágni az ismertetés fonalát, több okból. Egyrészt, bízom benne, az eddigiekkel sikerült annyira felkeltenem az érdeklődést, hogy kíváncsivá tegyem az olvasót a történet folytatására. Másrészt személy szerint úgy érzem – talán mert jómagam is azt a bizonyos cipőt próbálgatom, hol szorít vagy éppen passzol –, hogy olyan fordulóponthoz értünk az életmű és a monográfia ismertetésében, ami a hazatalálás zenitje; ettől kezdve teremnek azok a gyümölcsök, amik – most már – magától értetődően teremtek és teremnek. Innentől kezdve a kötet további tárgyalása gépies felsorolásba torkollna, mert voltaképp a lényeget érintettük és csak csorbítani tudnám a felfedezés örömét azok számára, akik most készülnek elmélyedni az életútban. Úgy is mondhatnám: csak a hálót kapjuk kezünkbe, a halat nekünk kell kifogni. Szeretettel ajánlom a világ közepén álló festőt.
(Takács Gábor: Festő a világ közepén. Somogyi Győző élete és művészete. Budapest, 2025, Magyar Napló Kiadó, 2025. 484 oldal.)
Az írás a Magyar Szemle 2026 évi január-februári számában jelent meg.
