Az utóbbi évtizedekben jócskán gyarapodott az 1944. március 19-től kezdődően a német biztonsági szervek, illetve a Sztójay-kormány velük együttműködő hatóságai, majd a nyilasok által letartóztatott, Magyarországon fogságban tartott és/vagy a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiba deportált magyarországi politikai foglyokról szóló szakirodalom, de a velük kapcsolatos ismeretek nem mentek át a köztudatba.
Részlet az Országút írásából:
Bevezető összefogdosások
A német biztonsági rendőrség budapesti parancsnoka, Alfred Trenker (két, Gosztonyi Péter, illetve Bokor Péter által vele készített interjúban) elmondta, hogy a megszállók itthoni ügynökeik és segítőik által összeállított listákkal érkeztek Magyarországra. Az első körben három-négyszáz emberre kellett lecsapniuk, listáikon szerepeltek zsidók (gazdasági szakemberek, nagy cégek vezetői, kulcsemberei, politikusok, törvényhozók) és keresztények, akik között a Birodalommal szembenálló politikusok, szakszervezeti vezetők és más, ismert náciellenes személyek voltak. A németek megérkezésük után a fővárosban a politikai rendőrség tagjait eltiltották a hivatalos munkától, magát a belügyminisztert, Keresztes-Fischer Ferencet deportálták; több mint egy év múlva a flossenbürgi táborból szabadult, csakúgy, mint testvére, Keresztes-Fischer Lajos vezérezredes és Sombor-Schweinitzer József budapesti rendőrfőkapitány-helyettes és stábja. A letartóztatások már 19-én hajnalban megkezdődtek; az első hullám azokat érte el, akik szerepet játszhattak volna a sokk után szerveződni kezdő ellenállásban: politikusokat, országgyűlési képviselőket, közigazgatási alkalmazottakat, vezető újságírókat, gazdasági kulcspozícióban lévő szakembereket, Magyarországon bujdosó lengyeleket és franciákat, az olasz kolónia tagjait, a Badoglio-kormány tisztviselőit és másokat.
Már az első körben, a gettósítási rendeletet jóval megelőzve az utcáról hurcoltak el különösebb indok vagy magyarázat nélkül zsidó közembereket is. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője már a megszállás napján délben jelentést kért arról, hány zsidót vettek őrizetbe; emberei a telefonkönyvet fölütve sebtében írták össze kétszáz ügyvéd és orvos (nyilván német) nevét, akik akár zsidók is lehettek. Áprilisban háromezer-ötszáz felé közelített, később becslés szerint több mint tízezerre nőtt a börtönökben, internálótáborokban összegyűjtöttek száma. A Gestapo Fogházviseltek Köre 1947-ben megjelent névjegyzéke alig néhány száz nevet tartalmaz, de előszava szerint csak a Pestvidéki Törvényszék fogházában „hozzávetőleges számítás szerint tizenháromezer személy” raboskodott, köztük magyarok és a már említett más nemzetbeliek mellett szerbek, horvátok, belgák, hollandok, oroszok, amerikai, angol és gyarmati katonák. A magyarok közül sokan csak a szervek túlbuzgósága miatt jutottak rendőrkézre, és voltak, akiket hosszabb-rövidebb idő után elengedtek, a legfontosabb kiszemelt áldozatok közül viszont sokan vagy végig fogságban maradtak, vagy illegalitásba vonultak: passzivitásra kényszerültek, esetleg utóbb bekapcsolódtak a hónapokkal később szerveződő ellenállásba. Közülük nem egynek a családtagjait, sőt az alkalmazottait vitték el túsznak, mint például Barankovics István „szolgálólányát”, akit Auschwitzba szállítottak, de túlélte. Kémkedés vádjával hurcolták el Jane Haininget, a budapesti skót (zsidó)misszió internátusának vezetőjét, aki valószínűleg gázkamrában halt meg. Mások éppen azért nem menekültek vagy nem rejtőztek el, mert tudták, hogy akkor a családtagjaikra csapnak le.
Nem kommunisták
Trenker elmondta: a kommunistáktól nemigen tartottak. Kevesen is voltak, „jó tucat” ágens is volt köztük. Ellenben a szociáldemokratákat, főleg a szakszervezeteket veszélyesnek ítélték: egy szervezett sztrájk megnehezítette volna a dolgukat. Mindenesetre a szocdemeken kívül a demokratikus ellenzéki pártok tagjai közül a kisgazdák, a Polgári Szabadság Pártba tömörülő liberálisok is célkeresztbe kerültek, mint ahogy számos konzervatív politikus, a nemzetiszocialisták által reakciósnak tartott legitimisták, monarchisták. 1944 végén, 1945 elején Sopronkőhidán csak korábbi, illetve általuk megbuktatott miniszterelnökből négyet őriztek, mielőtt elindították őket nyugat felé: Esterházy Móricot, Pattantyús-Ábrahám Dezsőt, Kállay Miklóst és Lakatos Gézát.
Kisebb-nagyobb magyar politikai csoportok már a Sztójay-kormány alatt is érkeztek a Harmadik Birodalomba, Mauthausen mellett Dachauba és Auschwitzba is. Az utóbbi lágerben volt például egy főleg szociáldemokratákból és keresztény antifasisztákból álló magyar női csoport, legismertebb tagjai az ott meghalt Knurr Pálné Kovács Anna, a szocdem nőmozgalom jeles tagja (a világháború után Rákosiékig viselte is utca a nevét Óbudán) és Kerényi Grácia költő, műfordító, Kerényi Károly klasszika-filológus lánya.
„Bolsevisták”
1944 őszén viszont a komáromi erődökbe összpontosított letartóztatottakat tömegestül szállították el vasúton. Az azonosítható szerelvények és a beléjük zsúfoltak lélekszámának ismeretében nem tűnik túlzottnak az az adat, amely a nyilas kormány belügyminiszterének, Vajna Gábornak 1945 februárjában az országgyűlési képviselőknek tartott beszédében szerepel. Eszerint 1944. október 15-től november közepéig „tizenkétezer bolsevistát szállítottak ki Németországba”. A komáromi Csillagerődbe begyűjtöttek száma tizenhárom-tizennégyezer főre tehető. Persze a hatalmon lévők skrupulus nélkül egységesen kommunistának minősítették ellenfeleiket, a katolikus papokat is. Amikor a budapesti politikai rendőrség prominenseit kiszállították az országból, a kísérő SS-ek azt mondták, kommunistákat visznek kivégzésre.
A különös gyülekezet
Legrészletesebben azoknak az úgynevezett magyar prominenseknek a mindennapjait ismerjük, akiket előbb az oberlanzendorfi „munkahajlamosító” táborba, majd Mauthausenba vittek, s akik közül többen megírták emlékirataikat (a legrészletesebben Rátkai Károly, az Esti Kurír szerkesztője A két torony című 1945-ös könyvében). A mauthausenieknek többsége is zsidó volt, amiből persze az is világossá válik, hogy a politikai fogoly nem azonos a kereszténnyel. Voltak köztük keresztények, zsidók és ateisták egyaránt. (De például Mauthausenben aki tehette, részt vett „a világ legkülönösebb kálvinista – illegális – gyülekezete” istentiszteletein, amelyeken éppen Rátkai hirdette az igét. Főgondnoknak Szentiványi Lajost, a Kisgazdapárt pártigazgatóját választották meg.)
Egy barakkban volt itt elszállásolva a magyar legitimisták, a szociáldemokraták, a liberálisok több kiemelkedő tagja: Rassay Károly, a Magyar Szabadság Párt vezetője, gróf Sigray Antal, a trónörökös megbízottja, Peyer Károly, a szakszervezeti mozgalom tényleges irányítója, a liberális és legitimista Apponyi György gróf – mindannyian a törvényhozás tagjai –, Andorka Rudolf tábornok, a kormánypárti újságíró, Szvatkó Pál, a Magyar Nemzet egyik vezető publicistája, Parragi György (szabadulásuk után ő is leírta emlékeit) és Lajos Iván, aki 1939-ben könyvet adott ki arról, hogy Németországnak el kell veszítenie a világháborút.
Dachauba 1944 végén már olyanokat is kiszállítottak, akik a nyáron és ősszel szerveződő valódi ellenállásban is szerepet vállaltak, mint például az ifjabb Pallavicini György őrgrófot, aki évekkel később egy szovjet koncentrációs táborban halt meg, vagy a Magyar Front együttműködő Egyházközségi Munkásszakosztályok munkatársait, köztük Benkő István és Eglis István katolikus papokat. Ott halt meg Szentmiklóssy Andor, a külügyminiszter állandó helyettese, Baráti Huszár Aladár, Budapest korábbi főpolgármestere, Benda Jenő, a Pesti Hírlap felelős szerkesztője, a szociáldemokrata Farkas István korábbi és a kisgazda Horváth Zoltán, a megszállás idején aktív országgyűlési képviselő.
Vörös háromszögben
Magyarok, illetve magyar kötődésűek természetesen már Magyarország megszállása előtt is kerültek koncentrációs táborokba. Például burgenlandi cigányok mellett néhány szintén őrvidéki katolikus pap (másokat áttoloncoltak Magyarországra). A mauthauseni lágerben a „legrégibb magyar lakó”, Balogh István részt vett a spanyol polgárháborúban, és Franciaországban esett fogságba. A häftlingek hierarchiájában a „spanyolok” előkelő helyen álltak; a táborparancsnok kedvelte őket, mint régi, megbízható embereket. Balogh is magyar politikai fogolynak minősült, mellén a politikaiakat azonosító vörös háromszögben U (Ungarn) betűt viselt. Memoárja szerint nem nagyon tárgyalt a szerinte „vegyes társaság”-ot képező magyar prominensekkel, sem az arisztokratákkal, sem az úgymond „zavaros, baloldali szektás kommunisták”-kal; az odahurcolt szociáldemokrata vezetőket, Peyert, Buchinger Manót és az általa nem említett Millok Sándort, a Népszava szerkesztőjét pedig nyilván jobboldaliaknak tartotta. A Papp-Koleszár Bertalan által vezetett s a lágerben a prominensekkel együtt elhelyezett tízfős csepeli munkáscsoport, a „szektásoké” egyértelműen baloldali volt, de hogy ők hogyan minősítették magukat, talány. Vezetőjük – Litván József emlékirata szerint – fegyveres összecsapásban esett el 1956 októberében az Astoriánál. A mauthauseni politikai foglyok között volt lengyelek szökését segítő ügyvéd, folyamőr kapitány, akinek nem tudjuk a „bűnét”, egy pécsi optikus, akit azért vittek el, mert fölszólított egy légóst: „Nyalja ki a német gazdáinak a seggét!” (Feleségét Auschwitzba, unokaöccsét szintén Dachauba vitték.) Volt több baranyai német, aki szembefordult a Volksbunddal, de deportáltak erdélyi szászokat is, akik nem működtek együtt a megszállókkal.
Köztörvényesek is kerültek koncentrációs táborba. 1944 novemberében, mielőtt a fővárosi Margit körúti fogház foglyait és „védőőrizeteseit” Sopronkőhidára telepítették, az ottani több mint ötszáz köztörvényest, szigorított dologházast Mauthausenbe vitték; talán egytizedük maradt életben. Elképzelhető, hogy nem makulátlan jellemű emberekről van szó, de ítéletükben nem az szerepelt, hogy flekktífuszban kell meghalniuk egy idegen állam lágereiben.
Nőfoglyok
(...)
A teljes írás itt olvasható.
