„...amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős." (2Kor 12,10)
Molnár Imre történésznek, régi szegedi barátsággal
Kapiller Ferenc: Kedves mesterednek, a zsidó filozófus Szilágyi Ernőnek korábban szenteltünk egy beszélgetést. Kortársa volt Lukács György, a kommunista rendszer főideológusa, aki sokakat száműzött a szellemi közéletből – a lehetséges ellenfeleket, mint például Hamvas Bélát. Hogy viszonyult a hivatalos szakma Szilágyihoz és viszont?
Somogyi Győző: Ez két világ volt, kölcsönösen nem vettek egymásról tudomást. Szilágyi Ernőt legföljebb a nyugdíjintézet tartotta számon, illetve mint osztályellenség, államvédelmi akta szerepelhetett. Ő pedig a kommunistákat nem vette szájára. Nemcsak Lukács, de Marx vagy Lenin vagy Kádár neve sem szerepelt az ő szótárában. (Igaz, Platónt éppúgy megmorogta, mint Szent Tamást, Kantot vagy Hegelt – Marxról nem is beszélve.) Azt mondta, hogy az ilyen alantas gondolatok lehúzzák az embert, tehát foglalkozzunk a Bibliával vagy a Szókratész előtti filozófusokkal.
Maga alkotta ízlés szerint európai, magyar és konzervatív értékrendet képviselt. A kommunizmust, de az egész technikai világot nemlétezőnek tekintette. Úgy csókolt kezet édesanyámnak, úgy formálta mondatait, mintha az I. világháború előtt volnánk. Ferenc Józsefet „Őfelsége, a Király”-ként emlegette, mintha még élne és uralkodna. Ugyanilyen régies hatású volt, ahogy az ószövetségi szentírást héberül fejből idézte – hadarva a szakasz elejétől –, és úgy fordította azután magyarra. Szinte rabja volt a szépségnek, főleg a zenében. Az egyéni gondolatot élvezte; leginkább belső vezérlésű, meglepő gesztusai, váratlan kijelentései voltak: „A tengerbe dobott kőnek is világtörténeti jelentősége van.” stb. Ezeket megcsodáltatta velünk, mint az állatkerti elefántot, de rendszert alkotni, az távol állt tőle. Rendszerbe nem fért, így maradt kívül a zsidóságon és a kereszténységen is, és nagyon megdöbbent, hogy tanítványai közül mi, az „Ötök”, a katolikus hit mellett döntöttünk.
K. F.: Lehet-e beszélni életműről vele kapcsolatban?
S. Gy.: Ő maga volt az életműve és az a kisugárzás, szellem, amiért mi, tanítványai olyan hálásak lehetünk neki. Azt mondta, dolgozik egy nagy művön, de ha nem tudja száz oldalnál rövidebbre összefoglalni, akkor megsemmisíti minden írását. Ez így is történt. De ő nem is törekedett arra, hogy hatást keltsen, vagy hogy ismertesse nézeteit, még kevésbé, hogy harcba szálljon a gonosz erőkkel. Ezt annyira ízlése ellen valónak tartotta, hogy amikor mi fiatalok elkezdtük volna szidni a rendszert, azonnal leállított minket. Azt mondta: mi pozitív értékekkel, szent dolgokkal foglalkozunk, és nem valami ellen vagyunk. Ha a rendszernek az ellenzéke vagyok, máris a rendszerhez tartozom, az általa felvetett problémákkal foglalkozom. Tehát az ellenzékiség nekünk eleve tilos volt, de igazában nem is volt hajlamunk rá. Mi a Tihanyi Királyság boldog elíziumi mezőin éltünk a barátaimmal; Jézussal, Mózessel, Szókratésszal társalogtunk, és a fennálló rendszer annyira sem érintett, hogy ellenzékiek vagy reakciósok lettünk volna.
K. F.: A „hazai” bolsevik hatalom azonban nem így gondolta…
S. Gy.: A kommunista rendszer pontosan tudta, hogy ki az ő ellenzéke: a pap, a keresztény hívő, a paraszt, a polgár, a munkás – a magyar nép háromnegyede. Ezt üldözte, irtotta. S ha valakin végül megtört a kommunizmus, az az ártatlan vértanúk ezrei és 1956 forradalma. Ezt, az igazi ellenzéket a kommunisták sosem tűrték.
K. F.: Hogy lehetne rekonstruálni Szilágyi Ernő szellemi hagyatékát, ami elveszett?
S. Gy.: Néhány volt tanítványával próbáltuk összeszedni a még föllelhető dokumentumokat, leveleket, írásait, de kiderült, hogy szisztematikusan mindent megsemmisített. Egy könyvét viszont megtalálták Jeruzsálemben német nyelven. Engem kerestek meg vele, és a Szombat Kiadó megjelentette magyarul. Emlékirat.
Ernő bácsi nekünk soha nem beszélt arról, hogy a holokauszt idején a budapesti cionista zsidómentő akcióknak az alvezére volt. Leültek tárgyalni a Veesenmayerrel meg a többi német vezetővel, hogy adunk pénzt, legalább az általunk kiválasztott zsidókat engedjék Svájcba. Aranyat adtak és teherautót – egy teherautóért ötven szerencsétlent engedtek el –; végtelen mennyiségű pénzt zsaroltak ki a gazdag zsidóktól meg a zsidó szervezetektől. Nekik kellett a névsorokat összeállítani, hogy ki az, aki megmenekülhet. Ez a borzalmas dilemma, hogy ők élet és halál fölött döntenek, tükröződik ezen az emlékiraton. A maga nevét nem említi a leírásban. Utóbb árulásnak minősítették, hogy tárgyaltak a nácikkal; vérdíj volt a fejére kitűzve, a társát, Kasztner Rezsőt pedig meg is gyilkolták Izraelben. Ezért nem alijázott, mert ott őt is golyó várta volna.
K. F.: Egyszer beadta a kivándorlási kérelmet.
S. Gy.: 1967-ben, a hatnapos háborúban, amikor úgy látszott, hogy az arabok lerohanják a zsidókat, akkor jelentkezett. Aztán gyorsan vége lett, a zsidók győztek, s ő visszavonta a kérelmet. Izraelért egyébként nem rajongott: profán állam, pedig a zsidóságnak szent, választott népnek kell lennie, és tűrnie kell a szenvedéseket. Rendőrség és hadsereg, állam és bankok – ezek nem méltók hozzá. Hitte és világosan kimondta a cionizmus dilemmáját: a zsidóság mint üdvtörténeti értelemben kiválasztott szent nép hivatása Jézusban beteljesedett; Isten, a történelem ura mint olyat megszűntette. Elveszett a föld, a nyelv, az állam, megszűnt a templom és a kultusz, vérkeveredés lett, feledésbe merült az Ábrahámtól való leszármazás, amely a papság és a kiválasztás hordozója volt.
A talmudi vallás és a modern zsidó nemzetállam egyaránt emberi alkotás, keresztény és európai mintára létrehozott rekonstrukció. Lehet így is népet alkotni, de ez nem a választott nép, hanem egy a sok közül. A fennmaradt és újjáélesztett zsidóságnak azonban továbbra is kiválasztott feladata marad az üdvrendben az igaz Isten hirdetése és a világ üdvének szolgálata, de már az új Izraelen, az Egyházon belül.
Hivatását félreérti, ha célját önmagába helyezi, ha a nemzeti és faji fennmaradásban, egyéni és csoportos meggazdagodásban, vagy más népek feletti uralomban látja. Ez bűn, amely isteni büntetést von maga után. A kiválasztottság: szeretetszolgálat. Minden zsidó egyén és közösség újra és újra szembekerül Jézussal, és választ. Ez a zsidó lét igazi kérdése.
K. F.: Szilágyi Ernő meghalt, a tanítványi sereg feloszlott. 1976-bat eltiltottak téged a papi szolgálattól, és barátokat kerestél. Földalatti keresztény csoportokban és művészek közt éltél tíz évig. Ahogy magam is visszaemlékszem, nagyon színes csapat volt ez a budapesti művész-, értelmiségi társaság …
S. Gy.: Igen, belülről láttam ezt a budapesti alvilági gomolygást. 1970-től – még mint munkáspap – a Budapesti Építőipari Szövetkezetnél dolgoztam az Erdély Miklós vezette mozaikműhelyben. Innen a kapcsolat az alakuló avantgárddal. Sokan eljártak pesti padlás-műtermembe. Részt vettek az általam vezetett művészkörben és teológus-klubokon, bábszínházi előadásokon, illetve az 1975–76–77-ben rendezett Salföldi Fesztiválokon, mígnem a rendőrség 1978-ban betiltotta ezek megtartását.
A ’70-es években jártam a „Vigília-kör”-be, ahova öcsém, Somogyi György vitt el, aki akkoriban katolikus újságoknál dolgozott. A „Rézkakas Vendéglő” törzsasztalánál Doromby Károly vitte a szót. Ide jártak többek közt Pilinszky János, Nádas Péter, Vasadi Péter, Kerényi Grácia, Ungváry Rudolf, Erdély Miklós és még sokan mások. Elvben katolikus, de inkább liberális hangulat uralkodott.
Mint pap kerültem bele az akkor már virágzó katolikus ifjúsági mozgalomba, Németh Géza és Iványi Gábor barátsága révén pedig ennek betiltott protestáns változatába. Scheiber Sándor és Szécsi József által – utóbbi katolikus teológusként volt egy ideig a rabbiképző könyvtárosa – vallásos zsidó értelmiségiekkel is kapcsolatba kerültem.
Mindennapi környezet volt még számomra a „Stúdió K”, Halász Péter szoba-színháza és más alternatív színjátszók, az első táncházak a Kassák-klubban, továbbá az a szűkebb baráti kör, amibe Endreffy Zoltán, Karátson Gábor, Vásáry István és Schmall Károly tartozott, és volt képzőművészeti gimnazista osztálytársaim, akik révén a kortárs művészekhez kapcsolódtam. Tagja voltam a Fiatal Művészek Stúdiójának, a Magyar Képzőművészek Szövetségének, a Művészeti Alapnak, és próbálkoztam rajzfilmmel is. Ezek a kapcsolatok, illetve a később induló környezetvédő csoportok – EKE, Duna Kör, Káli Medence Társaság –, a 80-as évek elejétől pedig a Március 15. Kör fontos baráti és eszmei viszonyokat jelentettek számomra. Háromszor tettem hosszabb nyugat-európai utazást vonattal és autóstoppal. Párizsban egyszer három hónapot töltöttem.
Mindezt azért soroltam fel, hogy érzékeltessem: a 70-es évek végére végig jártam a budapesti értelmiségi lét ösvényeit, és ebben a dzsungelben jól kiismertem magam. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy ez az általam jegyzett felsorolás nem teljes; nem találkoztam a budapesti értelmiségi világ minden vonulatával. Más körökről, például a későbbi MDF nemzeti köreiről mit sem tudtam.
K. F.: Ennek a budapesti értelmiségi gomolygásnak volt bizonyos ellenzéki stichje, hiszen emberek találkoztak többen, és szabadon iszogattak, beszélgettek. Hol volt a hatalom vigyázó szeme?
S. Gy.: Visszatekintve a hatvanas–hetvenes évekre, úgy látom, hogy akkor válságba került a kapitalizmus Nyugaton, a kommunizmus Keleten. Bár a Szovjetunióban a nagyon kemény, merev brezsnyevi éra volt hatalmon, amely a válság szót sem engedte kimondani, Magyarországon pedig a „sikeres” kádárizmus ideje volt, a főideológusaik már látták, hogy baj van. Ebben az időben egy marxista filozófusnővel, Bizám Lenkével kerültem baráti kapcsolatba, aki lelkes Lukács-tanítvány, Lukács-hívő volt, a Filozófiai Intézet párttitkára. Ő nyíltan beszélt erről. Akik Nyugaton a kapitalizmusban csalódtak, azok a marxizmushoz vonzódtak; kommunisták, marxisták lettek. Akik Keleten csalódtak a szisztémában, azok a kapitalizmusba bódultak bele, illetve nálunk volt egy maoista vonulat, de ebből a szűk körből kilépni nem tudtak.
Az általunk ismert ellenzékiséget a hetvenes–nyolcvanas évek fordulója körül igazában a hatalom hozta létre, mert tudta, hogy váltásra lesz szükség. Lazított a gyeplőn. Bevezette a „tűrt” kategóriát, hogy tesztelje a társadalmat. Amit/akit üldözött, szidott vagy büntetett, mindjárt divatos lett, és mindenki egymásra mosolygott. Így került egy kalapba a táncház és Izrael, a katolikus Pákh Tibor és az újmarxista Lukács-tanítványok, filozófusok és szociológusok, a neoavantgárd és a Vigilia-kör. Ekkor még (látszólag) nem léteztek értelmiségi frontok. A párthatalomban nem lévők mind boldog szeretetben viháncoltak. Egy kicsit mindenkinek tetszett Kína, a nyugati hippi- és diákmozgalmak, a vallás, vagyis mindaz, ami a hatalommal szemben állni látszott. Ez a közeg akkor nyitott volt, és befogadott engem is, a munkás-, pap-, művészlét határán lévő pályakezdőt. Ez a boldog állapot persze megtévesztő, hamisnak bizonyult.
K. F.: Ekkor voltál vezetője (?) a „hejettes szomjazók” (sic!) képzőművész körnek. Kik voltak ők? Mit takar ez a furcsa elnevezés, és mi volt az ars poeticájuk?
S. Gy.: Jó a kérdőjel, mert ők ugyan azt állítják, hogy a mesterük voltam, de szinte semmit nem tanultak tőlem. Ezekben az években egy képzőművész kört vezettem Budapesten, amit Bálványos Huba grafikustól vettem át. Erősen baloldali, újmarxista–maoista beállítottságú művész volt, és ebben a szellemben indította el ezeket a fiatalokat, tehetséges művészeket. Nem tartozott a később demokratikus ellenzéknek nevezett figurák közé; pártember volt, a Képzőművészeti Szövetségnek meg a Képzőművészeti Főiskolának a párttitkára – egyébként zseniális pedagógus –, ő vitt egy szakkört. Egyszer csak azt mondta, hogy őneki ezt most le kell adni, mert valami funkciót kapott, vegyem át én a szakkörét. Mondtam, tudod-e, hogy én ki vagyok, katolikus pap, ti meg ilyen maoista egylet… De mondta, vedd csak át, jó lesz az. Ebből nőtt ki a „hejettes szomjazók”.
A találkozás, együttlét úgy indult, hogy a szakkörben először elvtársnak szólítottak, én meg vittem magammal a Miatyánkot. A szakkörösök egy része továbbra is balos marxista alapú maradt: vietnami témákat rajzoltak, ezt az ideológiát követték. Akkor volt a nagy kulturális forradalom, és a naiv, kádárizmusból kiábrándult kommunista gyerekek azt gondolták, hogy az az igazi osztályharc: folyik a vér… Idealizálva gondolták, hogy ezt kéne, ez volna az igazi…
Én megpróbáltam hagyományos keresztény művészetet előadni nekik: a pontos, természethű rajzolást. Sokat filozofáltunk, vitatkoztunk; jártunk különböző helyekre. Ez a képzőművész kör inkább egy baráti társasághoz kezdett hasonlítani, ahol elmosódott, hogy ki a vezető, és ki a tanítvány; annál is inkább, mert ők tízből kilenc tanácsomat nem követték, hanem mentek a saját fejük után. Félig-meddig kialakult művészegyéniségek voltak. Mint tanár kudarcot vallottam, de abban, hogy baráti kör lett, volt némi részem.
A név így: „hejettes szomjazók”, nagyon tetszett; a hivatalos és profi művészvilágból tudatosan kimaradó, önérzetes amatőr összművészeti életformát jelentette. Néhány művész – Elek István, Fekete Balázs, Nagy Attila – találta ki. Nem magyarázták, ihletett elnevezés volt. Azt fejezte ki, hogy ők nem is óhajtanak az elismert, hivatásos művészek kasztjába belépni. Egyikük azt is mondta, hogy egy művészeti alaptag ugyanaz, mint egy ávós: az elismert művészek köre, a Művészeti Alap ugyanúgy része az elnyomó hatalmi gépezetnek, mint például a titkosrendőrség. Ők ezzel szemben az amatőrséget, a kívülállóságot a stílusban is kifejezve vállalták – szomjazva az igazságot.
A „hejettes szomjazók” az én szememben azt is jelenti, hogy mások helyett is szomjazzák az igazságot; azt, hogy „hejettesek” abban az értelemben is, hogy tudatosan másodvonalbeli művészek akarnak maradni. Ez olyan dolgokban is kifejeződött, hogy nem keretezték be rendesen a munkáikat, hanem például gyújtósból szegekkel összeütöttek valami keretfélét. Szívesen dolgoztak például újságpapírra vagy vécépapírra, ezzel is demonstrálva, hogy fütyülnek az örökkévalóságra meg a hivatalos múzeumi művészet elvárásaira. Mintha gyönyörű gyermekrajzokat ragasztottak volna fel rágógumival egy modern kiállítás képei közé. Nagyon szerettek kollektív munkákat létrehozni. Együtt meginni egy üveg vörösbort, s egy falat együtt befesteni. Házilag gyártott, néhány példányos művészeti lapot is kiadtak „Világnézettségi Magazin” címmel. Bicikli- és csónakkirándulásokon százával készültek a rajzok. Bemutató tárlatuk Kisörspusztán nyílt meg, akácfák közé kifeszített madzagokra akasztott képekkel.
K. F.: Nem olyan volt ez akkor a művészvilágon belül, mint most a kutyás vicc-párt a politikai pártok közt?
S. Gy.: De, pontosan, a lényegét mondod. Igazában anarchisták voltak, abban lubickoltak: mindent kifigurázunk, mindent kiröhögünk, kigúnyolunk. Ez a vidám társaság olyan erős hatással volt az egész szakkörre, hogy nem hallgattak rám: itt és most jól érezzük magunkat, inkább, mint az, hogy kemény munkával esetleg tíz év múlva híres művész leszek. Addig nem is élünk – mondták. Önpusztítás: cigi, kábítószer, piálás – ezek ilyen közismert ifjúsági tévutak.
Ők egyszerűen ki akartak törni abból a reménytelen amatőr-művész helyzetből, amiben voltak. Akkor a Művészeti Alap-tagság volt a feltétele annak, hogy valakit egyáltalán művésznek elismerjenek, és ne vigye el a rendőr közveszélyes munkakerülésért. Ők elérhették volna ezt, ha szorgalmasan tanulják a művész szakmát, és alkotnak, de ők azonnal akartak valami nagyot, nagy durranást produkálni. Nem voltak hajlandók megdolgozni érte, s így csak ezek a gegek születtek. Akkor fölfedezte és bevette őket az Erdély Miklós-féle neoavantgárd, és azt hitték magukról, hogy akkora zsenik, áttörnek minden akadályt. Kiállításokat szerveztek nekik, magasztaló cikkek jelentek meg róluk a művészeti újságokban, a külföldi lapokban úgy mutatták be őket, mint magyar avantgárd művészeti csoportot. Hívták őket előadásokra, performanszokat tartani. Írtam nekik egy nyílt levelet, hogy be vannak csapva; őket egy politikai célra felhasználják, de aztán ejtik, mint egy használt szivacsot. Be is következett.
K. F.: Egy 1985-ös fényképen baráti asztaltársaságot látunk salföldi otthonotok udvarán. A kép szélén, de láthatólag a társaság központi alakjaként ott ül Erdély Miklós. Neve többször elhangzott már. Ki volt ő?
S. Gy.: A „hejettes szomjazók” – ahogy mondtam – igazában nem az én tanítványaim voltak, mint inkább Erdély Miklósé. Építész volt eredetileg és operaénekes, de univerzális művészegyéniség, aki nem is annyira az alkotásaival, hanem a személyiségével hatott. Ott dolgoztam az ő mozaikműhelyében mint segédmunkás 1970-től ’75-ig körülbelül, először mint működő pap, aztán pedig már mint kezdő művész. Az ő talányos személyisége, gondolatai nagyon inspirálóak voltak rám nézve is. Amikor vezettem ezt a szakkört, többször elvittem oda a tanítványokat, és összehoztam az Erdély Miklós körül gyülekező avantgárd művészekkel. Velük én baráti, de nem szakmai viszonyban voltam, viszont az én tanítványaimra erősen hatottak. A koncept művészetet, a gesztus-, ötlet-, poénművészetet szívesen alkalmazták, és ezeket mind az avantgárdtól tanulták.
Erdély Miklós családja holokauszt-áldozat, édesanyja maradt életben, akit elvett később a „Pista papa”. Így nevezték a nevelő apát, aki Krisztus-hívő zsidó közösséget vezetett. Miklósnál ezt a zsidó vonalat kell kiemelni. Akkor nem illett kimondani a zsidó szót a kommunizmusban, mert az rögtön antiszemita, fasiszta volt. Maguk a zsidók sem emlegették saját zsidóságukat, mert a kommunizmus igazából a zsidóságot is üldözte. Csak a zsidó származású ateista kommunistákat futtatták, de ha valaki például vallásos zsidó volt, vagy bármilyen zsidó tradíciót követett, az ugyanolyan ellenség volt nekik, mint a katolikusok.
Szilágyi Ernő után Erdély Miklós volt az első olyan zsidó személy, aki magát zsidóként határozta meg. Zsidózott egyfolytában; zsidó témákat hozott elő, és nagyon bátran. Először azt hittem, hogy másnap elviszik a rendőrök, de nem vitték el. Ő egy ilyen bohóc szerepbe bújt. Egy jellemző mozzanat: mikor aktív pap voltam, elhívtam őt a hittan csoportomba előadást tartani. Azzal kezdte, hogy „na, ti gojok, szálljatok le a Názáreti Jézusról, mert ő a mi Messiásunk!” Ez volt ő. Mindig provokált, nagyokat mondott, általában humorosan, de soha nem lehetett tudni, hogy ő ezt most komolyan gondolja, vagy hülyéskedik. De érezni lehetett, hogy van mögötte tartalom, sokszor mélyen szántó gondolat. Rettentő jó humorú, jó beszédű, sármos és talányos figura volt; a nők kedvence, és mindig a társaság középpontja. A nőkkel nagyon jól tudott bánni, néha egész a szemtelenségig, máskor meg lovagias volt. Mikor nála dolgoztam zsákhordóként, emlékszem, ha ott volt velünk, mindenkinek valami biztonságot, derűt árasztott a személyisége. Egyszer az egész társaságot megvendégelte, máskor meg, miközben mi dolgoztunk, elénekelte az egész Don Giovannit a mi szórakoztatásunkra.
Végig játszott. Sohasem lehetett tudni, hogy mi az, amit komolyan gondol, és mi az, ami pillanatnyi poén, vagy azért csinálja, hogy provokáljon. „Na, ti, gojok…” – így kezdeni egy hittancsoportban, elég provokatív. Sokan azt mondták, hogy ő védett személy, de nem a kommunisták részéről, hanem nyugat-európai, elsősorban avantgárd művész kapcsolatai révén.
K. F.: Az avantgárdot emlegetve szintén beleütközünk az ellenzékiség fogalmába. Miben áll ez a szerepe?
S. Gy.: Az avantgárd elkezdődött már a század elején; látszólag támadta a fennálló polgári rendet meg a kapitalizmust a maga idején, de álellenzéki módon. A világ pénzhatalmai felismerték, hogy ez lehet a jövő élcsapata. Őket használták fel a hagyományos értékek rombolására. Valójában a legtöbb kárt a kereszténységnek és a hagyományos európai értékeknek okozták; a szemünk láttára hivatalos művészetté lépett elő. Ahogy a kommunizmusnak megvolt a maga szocialista stílusa, ma ez a fősodornak a hivatalos művészete: az avantgárd, ami tulajdonképpen antiművészet. Erdély Miklós Magyarországon ennek talán első képviselője volt.
A 70-es évektől lett ő név oly módon, hogy a párizsi Magyar Műhely és az újvidéki Új Symposion elkezdte közölni írásait; kiutaztatták, és más külföldi lapokban is megjelent. Jól ismert technikája van ennek, hogy egymást tömjénezik, egymást erősítik: én írok terólad, hogy zseni vagy, te írsz rólam, hogy zseni vagyok, és így szépen mind a ketten emelkedünk. Ezt a technikát világosan láttam; valójában üresség az egész.
Egyszer meghívták őt Bécsbe a legelőkelőbb múzeumba, hogy tartson kiállítást – egy szintén avantgárd tanítványa vele volt, tőle tudom. A megnyitó előtt egy nappal kiderült, hogy semmit nem hozott magával, amit kiállítana. Akkor segédekkel fölragasztgattak valami csomagolópapírokat, ő meg festékkel kezdte telefröcskölni a felületeket. Tanítványa aggódva kérdezte: Miklós, jó lesz ez? Erre ő: figyelj, a művészet marhaság, ezt írásba is adom. És valóban leírta neki, hogy „A művészet egy marhaság – Erdély Miklós”. A tanítványa azóta is őrzi ezt a dokumentumot. Így állt hozzá; a saját művészetét is poénnak vette. Igen, ez a Kétfarkú Kutya-effektus.
A kiállítást nagy ünnepélyességgel megtartották. Miniszter nyitotta meg; fölmagasztalták, hogy milyen nagy művészet, és másnap kidobták a szemétbe. Ők nyíltan mondták, hogy tárgyakat alkotni az hülyeség. A művészet ilyen gegekből áll, amik egy pillanatra hatnak, de műtárgyakat nem szabad létrehozni. Ugyanakkor rajongó művészettörténészek ezeket a papírdarabokat áhítattal eltették, őrizgették, és később nagy pénzekért eladták.
Mindezek ellenére én Erdélyt nagyon szerettem, mert valahogy nyílt és őszinte volt; abszolút kiszolgáltatott, mert kiszolgáltatta magát. Nem volt benne semmi, hogy ő magának nimbuszt építene, vagy nagyképűen állt volna ki. Bűneit nyíltan bevallotta – igaz, hogy ezt is vicces formában tette. Mondta, igen, ez történt, de ő kialussza másnapra, mint egy részegséget. Engem mint házi teológust tartott; azt akarta, hogy én legyek a fiainak a házitanítója, de ezt nem vállaltam el. Erkölcsi kérdéseket, vallási és teológiai kérdéseket látszólag komolyan vetett fel, de soha nem tudhattam, hogy mikor csap át egy poénba az egész.
K. F.: Indító kérdésünkre visszautalva: elgondolkodtató, hogy jórészt a Lukács-tanítványok csoportjából alakult a hetvenes, nyolcvanas években az ún. demokratikus ellenzék kemény magja. Te magad is kapcsolatba kerültél néhányukkal. Hogy történt ez, és mi volt a kifutása a kapcsolatnak?
S. Gy.: Budán volt egy építész–keramikus házaspár, Nagy Bálint és felesége, Erőss Kata; sajátkezűleg épített házukba befogadtak egy csomó lézengő értelmiségit. Öcsém akkor házasodott, de nem volt lakása. Ez a félig tervezőiroda, félig kommuna-szerű hely őket is befogadta, és így jártam ebbe a csoportba én is, ahol mindenki ismert mindenkit. Többükkel személyes–baráti viszonyba kerültem, s csak utána tudtam meg, hogy politikával foglalkoznak, illetve, hogy ebbe a baráti körbe – budapesti művészértelmiségi alvilágba – tartoznak ellenzékiek is, vagyis olyan emberek, akik magukat a hatalomhoz való viszonyukban határozzák meg. Megfordult itt Rajk László, Demszky, Kis János, Kenedi János, sokan mások, és itt írta a szamizdatokat egy Saci nevű fiú.
A baráti befogadó közösség kezdetben nagyon nyitott volt. Tiszteletben tartották, hogy katolikus pap vagyok, sőt, annyira érdeklődést mutattak, hogy azt hittem, ők a megtérés útján járnak. Úgy tekintettem, hogy kádergyerekek, akik kiábrándultak a kommunizmusból és szüleik luxus életformájából, és igazában istenkereső emberek. Ez kölcsönös félreértés volt, mert én őbennük istenkeresőket láttam, nekik viszont egy papra rettentő nagy szükségük volt mint dísz-goj. Ezek többsége ugyanis zsidó fiatal volt – persze nem vallásos zsidók, hanem zsidó származású kommunista gyerekek –, de a mozgalmukhoz egy papot felvonultatni aranyat ért volna nekik. Ebben a kölcsönös félreértésben töltöttünk majdnem tíz évet. Színes és érdekes társaság volt egyébként ez is, valóban, de hát nem ez az üdvösség útja. Ha mindent summázni akarok: az együttlét jórészt üres szócséplés volt. Önpusztítás: dohányzás, ivás, csajozás, mindenféle keresztül-kasul viszonyok. Cinikus ellenzékiség, de igazában pozitív program nélkül.
Mi volt a mozgalmuk iránya? Egy jellemző történet: a Tudományos Akadémia Keleti Könyvtárába jártam, az volt a gyűl helye Kis János és Bence György filozófus párosnak is. Ott sokszor találkoztunk és beszélgettünk az Akadémia előtt vagy a folyosón, büfében. Ők egyszer ünnepélyesen kimondták a bűvös szót, hogy „polgári demokrácia”. Polgári demokráciává kell alakítani a szocializmust. Döbbenten rájuk néztem, és mondtam: „ti, akik Marxon nőttetek föl, nem tudjátok, hogy a polgári demokrácia egyenlő a kapitalizmussal, ami az ember ember által való leggonoszabb kizsákmányolása? Istenhez kell visszatérni; az az egyetlen alternatívája a kommunizmusnak!” S akkor egymásra néztek, nem szóltak semmit, de láttam rajtuk, hogy elmebetegnek tartanak. Ezzel a vita abba is maradt. Tehát ha csalódtak is apáik ideológiájában, a „létező szocializmus”-ban, a kapitalizmusra gondoltak mint egyetlen alternatívára. Egy ilyesféle váltógazdaság, váltópolitika valósult meg aztán a rendszerváltás után a vadkapitalizmussal, amivel persze szintén nem voltak elégedettek, mert nem ők, a párttá alakult mozgalmuk győzött közvetlenül, de a háttérhatalmat és intézményeket megszállták és elfoglalták, és mind a mai napig kézben tartják.
Én éppen Szilágyi Ernő és a keresztény hagyományok alapján úgy látom – s erről győztek meg nyugati utazásaim is –, hogy ez a két szisztéma lényegében egy (– mint ahogy az Asterixben a rómaiak egyszerre jelentik az amerikaiakat és az oroszokat). Mind a kettő ateista – istenellenes, természetpusztító –, mind a kettő a tudomány és technika uralmával akarja erőszakkal boldogítani az emberiséget, csak ebben a rosszban a Nyugat már előbbre tart. Mind a kettő téves; egyik a másiknak alternatívája nem lehet. Ezt látom én az akkori, ún. demokratikus ellenzék alaptévedésének.
K. F.: Majdnem tíz évig voltál velük (is) „egy kalapban”. Miben merült ki az együttműködés?
S. Gy.: 1980-ban meghívtak minket – Iványi Gábort, engem és építész barátunkat, Nagy Bálintot – a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alakuló gyűlésére. Ott más felállásban találkoztam azokkal a figurákkal, akiket innen-onnan ismertem. Többségük szakállas, szemüveges értelmiségi fiatal volt. Mindegyik a marxista szakzsargont beszélte, s a beszédjükből úgy láttam, hogy nagyrészt filozófusok, illetve szociológusok; Lukács mellett Kemény Istvánnak voltak tanítványai. Ebből a két körből toborzódtak, és a magyarországi szegénység helyzetét tanulmányozták. Szerkesztettek egy kiáltványt, hogy „mi, munkások, parasztok, haladó értelmiségiek…” stb. Mondom, gyerekek, ki közületek a munkás? Az egyik véletlenül ácsként dolgozott; mondtuk, na jó, akkor ő a munkás…
A SZETA mint segélyező szervezet alakult; alapítóként ebben mint jótékonysági ügyben anyagilag is, munkával is fenntartás nélkül részt vettem, így például lengyel gyerekek káli-medencei nyaraltatásában. Iványi Gábor és jómagam mint egyházi személyek a dolog karitatív oldalát fogtuk fel: keresztényként kötelességünknek tartottuk, hogy a szegényeket segítsük. Egyik szervezője voltam a SZETA-aukciónak, ahol képzőművészek alkotásait adták el a szegények javára, és tagja voltam a művészbizottságnak – öten voltunk ebben művészek, akik ezt a pénzt kezeltük, és átadtuk a szegények számára. Benne voltam a SZETA-antológiában, ahol költők és képzőművészek alkotásait nyomták ki, szintén a szegényeket segítve. Bábszínházi előadásokat rendeztünk a SZETA javára. A politikai szervezkedés formáiból azonban kivontam magam, mivel a cél, a liberális demokrácia nem vonzott, sőt azt még a kommunizmusnál is rosszabbnak ítéltem. Akkor úgy láttam, hogy a résztvevők többségét a szegények nem nagyon érdekelték, hanem a dolog politikai-szervezkedés jellegű izgalma mozgatja őket. Mivel a belvárosi könyvtárak és szalonok világából alig mozdultak ki, a népet nem ismerték. Mozgalmár és tudálékos „leutazások”, mint például a célzott szociológiai felmérések, csak még hamisabb képet adtak. Nagyon élvezték az ellenzéki tevékenységet, és kiemelték a konspiratív elemeket: nem jön-e senki utánunk; a lépcsőházban szét kell nézni; a telefonokat ki kell kapcsolni; X. személy jöhet-e, vagy besúgó-e? S a lényeg főleg az, hogy az egész nyugati sajtóba eljusson, és nyilvánosságot kapjon. A SZETA is a politikai szerveződés fedőszerveként volt érdekes a számukra, őket ez a vonal izgatta. – Egy 1990 után kezembe került rendőri jelentés is így osztályozott bennünket. Mert mondanom se kell, a rendőrség mindent lehallgatott, és mindenütt ott voltak a beépített ügynökei.
Egy évvel a SZETA megalakulása után egy ifjúsági klubban beszámolót tartottunk az Alap egy éves tevékenységéről. Ketten beszéltünk Demszky Gáborral. Én a karitatív, szegénygondozó részét emeltem ki – tudván azt, hogy a szegénység kérdését nem lehet megoldani egyik társadalomban sem; Jézus mondja, hogy szegények mindig lesznek köztünk. Demszky azonban a dologban rejlő, politikailag bátor tettet emelte ki, tehát hogy szemben áll a rendszerrel.
K. F.: Milyen szereped volt a szamizdat körül?
S. Gy.: Grafikáimat szitanyomással készítettem. Számomra ismeretlen fiatalemberek megkerestek, hogy tanítsam meg őket a szitanyomtatásra. Először azt képzelték, hogy így fogják sokszorosítani a Beszélőt, de mondtam, hogy azzal nem lehet. Nehézkes és lassú eljárás. Ajánlottam a stencilt, így születtek a szamizdatok. Előállításukban nem vettem részt, a terjesztésben azonban igen.
Pesti műtermem és salföldi házam számos találkozó, megbeszélés helyszíne volt; nálam tároltuk a kiadványok egy részét. Néha megmosolyogtató volt, ahogy történt az egész; beállítottak hozzám ismeretlenek egy köteg szamizdattal, letették, és köszönés nélkül távoztak. Mások pedig mikor bejöttek a szobámba, először némán mutogattak a telefon felé, hogy húzzam ki – szerintem akkor is működött a készülék –, s eltakarták a szájukat, suttogtak, amikor beszéltek. A nagyon megszervezett forradalmi konspiráció és a teljesen naiv amatőrség keveredtek egymással. Én ezen nagyokat nevettem, és azt mondtam: nemcsak a Jóisten tud mindent, hanem az ördög is, úgysem lehet eltitkolni előle.
Aki nem merte hazavinni a szamizdatot, az jött, és nálam elolvasta. Más pedig kért tízet, és terjesztette. Lelkesedtem azért, hogy ez a társaság független és ellenzéki lapot ad ki, ezért is vállaltam az együttműködést. Próbáltam olvasni is, de nem szerettem az írások marxista, filozofáló bükkfanyelvét, a készítés konspiratív, az illegális kommunista mozgalomra emlékeztető stílusát, és sokat vitatkoztam velük.
1986-ban fölkértek egy interjúra a Beszélőbe. Fényi Tibor és Nagy András adták a kérdéseket, Solt Ottilia gépelte. Mindenről szó esett: világnézetről, politikáról, művészetről, életformáról, de a beszélgetés közben hamar kiderült, hogy nem abba az irányba válaszolgatok, ahogy ők szerették volna. Amikor elkészült, kívántak bizonyos változtatásokat, amire én nem voltam hajlandó. Az írás nem jelent meg náluk; a Harmadik Part című alternatív újság közölte a ’86-ban készített interjút aztán 1992-ben „Ádám óta romlik a helyzet” címmel. Ugyancsak ekkor két írást kértek tőlem. Egyet a címerről és egyet a környezetvédelemről, de mivel az irányvonaltól eltért, egyiket sem közölték. De megjelent a Beszélőben a „János, a király” című pamflet, amely az „István, a király” rockoperát kádárizmussal vádolta meg. Ettől kezdve a szamizdat fő céltáblája nem a kommunizmus, hanem a nemzet és a vallás lett.
Ez az eset, az írások és az interjú sorsa elgondolkoztatott arról, hogy hohó, két malomban őrlünk: akik a sajtószabadság és szólásszabadság bajnokai, azok miért nem tűrnek egy másféle gondolkodást saját lapjukban és baráti körükben. Nekem ez a ’86-os év volt a fordulat éve; bár a szamizdatolásban a rendszerváltásig közreműködtem, ekkortól világosan láttam, hogy ez a társaság ateista, technokrata irányba fordul, bolsevik módszereket alkalmaz, és politikai hatalomra tör. Ezt a fordulatot, gondolom, Amerika fölülkerekedése, és az európai egyesülési folyamatban az amerikai irányzat győzelme döntötte el. A „demokratikus ellenzék” megszűnt kacérkodni a vallással és a nemzettel: a szamizdat radikálisan ateista kapitalista és internacionalista lett.
A liberális ellenzék vezetőivel való jó baráti kapcsolatomból szomorú eltávolodás lett. Ekkor határoztam úgy, hogy elköltözöm ide, Salföldre, és nem veszek részt a fővárosi politizálásban. Még megpróbáltak behúzni az SzDSz-be alapítónak; 1988-ban az első többjelöltes helyhatósági választásokra szerettek volna indítani ellenjelöltként valamelyik kerületben, és Salföldön akartak megrendezni egy ellen-lakitelki találkozót, de elutasítottam mindkettőt. Hálát adok a Jóistennek, hogy falura költözve a bárányokat és szamarakat választhattam.
K. F.: Tapasztalhattad a hatóságok megkülönböztetett figyelmét. Egyformán bántak a „gyanús elemekkel”, vagy személyválogatók voltak módszereikben?
S. Gy.: A kommunista rendszer általában a marxista lázadókat nem tartotta ellenségnek, míg mindenki mást, aki akár keresztény, akár polgári vagy nemzeti oldalon szembeszállt, vagy akiket még ellenségnek tekintett, azokra a legdurvábban sújtott le. A keresztény bázisközösségek ellen kíméletlenül léptek fel, papokat megkínoztak, ötéves börtönbüntetésekkel sújtottak csak azért, mert fiatalokkal mertek foglalkozni. Ezekről közvetlen tapasztalatom nincs, én csak azt tudom, hogy velem hogy bántak.
Egy ideig nálam lakott Vásárhelyi Antal grafikus, később pedig Molnár Tamás, az „Inconnu” csoport vezetője. Őket az én műtermemből vitték el, de ott nem bántották őket. Én teológus koromtól (1962) rendőri megfigyelés alatt álltam, ezt mint természetes állapotot megszoktam. Minden papnak kijárt egy ráállított felügyelő, aki időnként beidézte és megfenyegette, megzsarolta. Bár az egyházi szolgálatom 1975-ben véget ért, ez a gondoskodás fennmaradt. Leveleimet elolvasták, telefonomat lehallgatták – a hatalomnak ez a kontrollja egyébként az „informatikai társadalom”-ban minden polgárra kiterjed. Én erre mindig azt mondtam: sebaj. Jobb, ha tőlünk hallják a véleményünket, mint ha ők találják ki, mert az sokkal rosszabb. Az értelmiségben szokásos titkolózást, képes beszédet, konspirációs óvatosságot mindig értelmetlennek tartottam; már csak azért is, mert a kihallgató rendőrök többször mondták nekünk, hogy „mindig van elegendő ok, hogy elkapjuk magukat”.
Az én titkosrendőröm időnként megkeresett, különböző eszpresszókba találkozókra hívott, és elbeszélgetett velem. Néha rám ijesztett volna, néha kecsegtetett valamivel. Igazában nem bántak velem durván. Egyszer volt, hogy egy napig a fal felé fordulva kellett ülnöm rendőrségi fogdában. Mindig megfenyegettek, hogy ha bárkinek elmondom, amit itt beszéltünk, akkor kinyírnak engem, a családomat és mindenkit. De azt hiszem, ez csak amolyan típusfenyegetés volt; hozzám nem nyúltak, nem vertek.
Másoktól tudok a hatvanas évek végén szerveződő Poór-féle társaságról, illetve az összeesküvés tárgyalásáról. Ők marxista alapon próbáltak szervezkedni a Kádár-féle rendszer ellen, mert túlságosan puhának tartották a diktatúrát. Maoisták voltak; keményebb diktatúrát szerettek volna. Az ügyész és a bírók is szinte védőbeszédet mondtak: „kicsit megtévedtek, de ezek a mi fiaink…” Fölmentették őket, illetve nagyon enyhe ítéletet kaptak – ahhoz képest, hogy államellenes összeesküvéssel „vádolták” őket.
A nyolcvanas évekről elmondható, hogy a hatalom egyformán figyelte és figyelmeztette az értelmiségi ellenzék mindhárom irányzatát – a vallásost, a nemzetit és a liberálist –, de már igazában nem üldözte. Belügyi alkalmazott ismerősöm – valószínűleg ellenőrzőm – mondta nem egyszer: „mi tudjuk, hogy az országot hamarosan át kell adnunk önöknek”. Hogy kiknek, azt sokáig nem tudta eldönteni a kommunista hatalom. Mert nyilvánvalóan úgy akarták átadni, hogy megtartsák. Számoltak egy keresztény-nemzeti színezetű rendszerváltással is egy ideig, és óvatosak voltak ezekkel az erőkkel is. Hivatalos dorgálások mellett ezért cinkosan cselekvésre bíztattak.
Ezeket a fiatalokat, az ún. demokratikus ellenzék tagjait Amerikából és máshonnan kiszúrták, ösztöndíjjal kivitték egy-egy évre Amerikába, és onnan már mint megtalpalt liberális aktivisták tértek haza. Több ilyen kiképző hely is ismert. A vörös gróf, Károlyi Mihály özvegyének, Andrássy Katinkának volt egy franciaországi tengerparti kastélya; mint művésztelep működött, oda is kivittek sokakat ezek közül egy hónapra, kettőre, és szintén fejtágításban részesültek. Tehát hogy ők maoistákból demokraták és liberálisok lettek, ott kapták az ideológiát és a muníciót – a leendő SzDSz. Engem is hívtak oda, de persze nem mentem ki.
K. F.: Ismert volt ellenzéki körökben a korabeli szlogen: „Minél rosszabb, annál jobb!” Mit gondolsz erről a felfogásról?
S. Gy.: Ez Lucifer programjával egybevág: rossz a teremtés, ártsunk neki, pusztítsuk el, és mi majd egy jobbat hozunk létre. Persze ők nem gondolták így át; a marxista forradalmi elmélet arra alapozódik, hogy a világot a forradalmak viszik előre, ezeket pedig a nép elkeseredése szüli. A marxista értelmiség mindig annak drukkolt, hogy a nép nyomorult és elkeseredett legyen, végül föllázadjon, aminek aztán ő az élére állhat, s a nép hátán a hatalomba emelkedhet. Egy kicsit ezt a gondolkodást éreztem én az ellenzék egyes tagjaiban. Szinte úgy suttogtak és szőtték a terveket, mint Lenin a Szmolnijban.
A forradalmak többnyire óriási pusztítással járnak, és egy még nagyobb diktatúra következik belőlük. Megvan az egésznek a bibliai alapja, de valójában a marxista történelemszemléletből, fejlődéselméletből következik: mindig el kell pusztítani a jelenlegit, mert később, a következő jobb lesz. Ez a forradalmi alapeszme pontosan ellenkezik a keresztény világnézettel. Nekem, aki a Nyolcházban születtem, tizenöt évig fizikai munkás, hét évig falusi és külvárosi pap voltam; a Dzsumbuj, Csepel és Salföld életem helyszínei – nekem ezek nagyon életidegen, íróasztali gondolatok. Hát még milyen egy vidéki munkásnak? Neki az a véleménye, hogy minél jobb, annál jobb, és teológiailag ez a helyes.
K. F.: Még régebbi a francia forradalom hármas jelszója – eszmei trikolórja –: „szabadság, egyenlőség, testvériség”. A szép elvek eltorzulása, brutális megvalósulása a „történelmi elgerinctelenedés” folyamata. Modernista korunkban milyen ok–okozati összefüggésben van a transzcendens igények sebzettsége, az örök értékek tagadása és világunk mai állapota?
S. Gy.: Erről a hármas jelszóról már réges-régen kimutatták, hogy önmaguknak is ellentmondanak: vagy szabadság van, vagy egyenlőség, vagy testvériség. Ezek egymást ütik, de nagyon jól hangzanak.
A felvilágosodás lassú folyamat volt, amiben a különböző vallási és egyéb kötöttségek alóli felszabadulást ígérték ezek a jelszavak, de komolyan senki nem gondolta át. Itt most Petőfi Sándorra gondolok, aki maga is lobogó híve volt a világszabadságnak, miközben kemény magyar nacionalista volt. A magyar szabadság és világszabadság teljesen ellentmondó fogalmak, nem lehet együtt értelmezni őket. Ifjúi hevületében ezt nem vette észre, őbenne ezek harmóniában lobogtak.
E mögött én a sátán következetes működését látom; ez az egész történelemben végighúzódó Isten ellenes harc, mely a teremtett világot és annak rendjét le akarja rombolni. A szabadság itt már egyértelműen a vallástól való szabadságot jelenti: bebizonyosodott, hogy csak liberálisnak és ateistának szabad lenni. A szabadság tág fogalmába beletartozik, hogy akkor nekem szabad katolikusnak lennem…!? Na, azt nem! Szabadsága csak a haladó eszméknek van. Ugyanez áll az egyenlőségre is, ahogy az Állatfarmban: minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek. A testvériségről meg ne is beszéljünk, hiszen színre lép a kötelező osztálygyűlölet.
A szabadság, egyenlőség, testvériség ellentmondásai aztán szörnyű vérpatakokhoz vezettek a guillotine-tól kezdve Pol Potig és tovább. A „minél rosszabb, annál jobb” ebbe vág bele, meg hogy az ellenséget meg kell semmisíteni, mert akadálya a fejlődésnek. A fejlődésnek, ami a teremtett természet pusztításával jár. Ezt úgy beállítani, hogy a tudomány és technika az ember érdekét szolgálja – igaz, kihalnak egyes élőlények, fajok eltűnnek, bogarak, méhek, ezek járulékos veszteségek –: mintha azt mondanánk, hogy minél rosszabb, annál fejlettebb a civilizáció. Ma az ún. zöldek meg a gender-pártiak a legélesebben mutatják, hogy így van. Az állatvédelem odáig jut, hogy be kell tiltani bizonyos állatfajokat; mindent ki kell írtani, és mindent géppel helyettesíteni.
Úgy érzem, hogy ezekkel a történelmi eseményekkel, politikai fordulatokkal másik elméleteket szembeállítani nem igazán megy. Ezeket csak transzcendens síkon lehet meghaladni, vagyis, ha elfogadjuk, hogy Isten és a sátán közötti küzdelemként írható le igazán a történelem, s hogy részben az egyéni emberben zajlik, de az egész világegyetemnek is ez a működése.
K. F.: A bolsevik rendszer romjaiból levezényelt változtatást megelőzve te a magad életrend váltásával adtál példát azoknak, akiknek szemük van a látásra, fülük a hallásra: elköltöztetek Salföldre. Milyen előzményei voltak ennek a döntésnek, és hogyan történt a váltás?
S. Gy.: Egyáltalán nem voltam olyan tudatos, mint ahogy most utólag visszatekintve meg tudom ezt fogalmazni. Gyermekkorunkban mi a Balaton-felvidéken nyaraltunk, Tihanyban, ezért itt kerestünk valamit. Először csak nyaralásra gondoltunk – akkor kerültem ki az egyházi szolgálatból –, kerestünk baráti körrel egy olyan helyet, ahol a rendőrség szeme elől is kicsit el tudunk tűnni. Mint afféle pesti nyaraló fiatalok, a Balaton-partról nem mentünk beljebb. Nem tudtuk, hogy itt, a dombok mögött egy egész más világ van. Részben pusztult – külszíni bányák, téesztraktorok, teherautók, sok szemét és minden volt –, de még éltek a falvak. Salföldre véletlenül akadtunk; ez az akkor még teljesen hagyományos falu – földes főutca, ökrös szekér, libák az utcán, gyereksereg, nénik ültek a padon – megragadott, és azt mondtuk, hogy ez az, ide. Nem a Balaton-partra, nyaralni való övezetbe, hanem ide!
Most már tudom, hogy ebben döntő szerepe volt a gyermekkori élményeknek. Mert a háború után, mikor lebombázták a budapesti lakásunkat, akkor szüleink levittek minket Jászapátiba nyárra, úgyhogy hároméves koromig ott nevelődtem. Sok fénykép van, hogy disznók között ott állok a disznó vályúban, fülig ér a szám a boldogságtól, és az akkori élmények – szagok, hangok, a parasztrokonság beszédmódja – mélyen leülepedtek bennem. S amikor ez a paraszti világ pusztulásnak indult, akkor erős vágy volt bennem, hogy de jó lenne újra élni. Ezek álltak össze itt a Salföld melletti döntésben: hogy itt parasztfaluban vagyunk, állatokat fogunk tartani… Tehát hogy ezt az életformát újra lehet élni.
K. F.: Hogy sikerült az új építkezés – konkrét szakmai–materiális értelemben, de még inkább szellemi–lelki értelemben? Milyen hát az általad megélt művészi életforma?
S. Gy.: Ez ismét olyan, hogy utólag meg tudom fogalmazni: a művészi alkotáshoz szükséges a környezet, amit a művésznek magának kell megteremtenie akkor, hogyha más utat követ, mint a modern fősodor. De teljesen ösztönösen az előbb említett vágyak, nosztalgiák, régi szerelmek – ezek mozgattak. Tehát itt a lekvárfőzéstől kezdve a kályhaépítésen át a tyúktartásig, kecsketartásig mindent ösztönös boldogsággal csináltam, mint a gyerek, aki megtalálta játékait. Legalábbis én így voltam vele. Nagyon sok baklövést is elkövettem ennek során: a tyúkok mind megdöglöttek, a kályhám két év alatt szétesett. Akkor építettem újat, és szereztünk újra tyúkokat.
Hogy ez nagyon jó, egyértelmű volt, és hál’ Istennek, Dalma, a feleségem, meg a barátaim, rokonságom ezt mind pártolta lelkesen. Tehát itt, ebben a salföldi életben mindenki reménykedett, hogy itt ki tudunk alakítani valami alternatívát. Persze a legtöbbje egy kóstolóval megelégedett, és visszatért a nagyvárosba, de mint vágy, nosztalgia, nyaralás, megmaradt. Az, hogy mi itt végleg lehorgonyzunk, s hogy ezt az életmódot fölépítjük, az már tudatos döntés volt. Kiderült, hogy Pestről nem tudunk kecskét tartani itt. Először megpróbáltuk, hogy télire rábíztuk a kecskéket egyik szomszédra, de nem ment. Szóval: vagy–vagy. Akkor eldöntöttük, illetve az első szamár döntötte el, hogy őt már nem lehet itt hagyni. Ilyen fokozatosan alakult ki az itteni létünk.
Megismerkedtünk hasonló emberekkel. A nyolcvanas években a rendszerváltás előszele már érződött; nagyon sokan költöztek ki a városból értelmiségiek. Aztán volt, aki megmaradt, volt, aki nem, de velük barátságok szövődtek. Egy új-régi típusú archaikus társadalom képe bontakozott ki előttem, egy hálózat, ami lényegében meg is valósult. Voltak persze konfliktusok a helyiekkel; először a pártszervekkel, aztán a lakossággal is. Meg kellett tanulni, hogy akármilyen szépek az én gondolataim, ebből nem kérnek a falusiak. Nekik éppen ellenkező irányú vágyaik voltak: városba szerettek volna költözni, modern életet élni, rock and roll-zenét hallgatni. Ez a két ellentétes irány elment egymás mellett.
Az, hogy nem sikerült itt egy teljesen alternatív világot kiépíteni, elég nagy csalódás, de hogy nekünk mégis sikerült – pontszerűen, barátokkal – hálózatot szőni, ezért nem kudarcként élem meg ezt a történetet, hanem sikertörténetnek.
K. F.: Komoly kőműves-iparos és paraszti munkával is járt az új élet(mód) megteremtése…
S. Gy.: Igen, romokat találtunk itt. A földmunkáktól kezdve a kőfal rakásig, tető ácsolásig mindenbe belekóstoltam, aztán később már mestereket is bevontunk, de nagy része sajátkezűleg szépült meg. Ezt a műtermet is teljesen egyedül építettem, minden mérés nélkül. Elkezdtem lerakni a földre a köveket – nincs is benne egy derékszög sem, alapozás sincs –, igaz, hogy aztán megsüllyedt az épület, és utólag kellett a homlokzat alá pakolni betonba köveket, de megállítottuk a süllyedést. A régi házaknak sincs alapja; egyszerűen elkezdték a köveket lerakni, mert itt olyan köves a talaj.
Ez mind óriási élmény volt, akár a kaszálás, vagy bármi, ami a régi falusi világhoz kötődött. A bográcsban megfőzni egy pörköltet, vagy saját répát kihúzni a földből, az mind olyan boldogság és öröm! Itt van egy saját állatom, egy bárány vagy egy csacsi, a velük való kommunikáció; felfedezni őket mint angyalokat! Szóval az állatvilág óriási élmény nekem mind a mai napig, nem tudok velük betelni. Az állatokat egyre többre becsülöm; látom, hogy sokkal több van bennük, mint ahogy az ember általában gondolná.
K. F.: A váltás nagy ajándéka, jutalma az aranykort idéző, szinte páratlanul gazdag művészi munka. Hogyan hatott rád az új élettér? Milyen alkotások – alkotás-sorozatok – születtek az életrend váltás csaknem öt évtizedében?
S. Gy.: Leegyszerűsítve mondom, hogy amíg Budapesten éltem, fekete-fehér grafikákat csináltam, de amióta ideköltöztünk, elsősorban színes festmények sora következett. Azért ez bonyolultabb: én már elkezdtem színekkel kísérletezni Budapesten is, és lényegében ugyanebbe az irányba. Nagyon színes, kontrasztos színfoltokkal dolgoztam, és a grafikázást is folytatom. De azért jellemző, hogy a világ kiszínesedett, elkezdtem látni a színeket, és technikailag is valamit fejlődtem a tojástempera színek, anyagok terén.
Meggyőződésem, hogy ez az életforma kellett ehhez a festészethez. Budapesten minden szürke, minden zajos, egyszóval a tiszta természettel ott nem nagyon lehet találkozni. Itt viszont ebben élek. Kijövök az udvarra, és már látom az eget, látom az egész világot, napfelkeltét, naplementét. Ezek szükségesek, és gondolom, minden régi festő így alkotott. A tájképek ezekből a természettel való nagyon erős találkozás élményekből, színhatásokból születnek. Én szinte állandóan rajzolok; telerajzoltam millió vázlatfüzetet, és ezekből lettek később festmények.
A természet, a történelem és a keresztény vallás az a három forrás, amiből én mind a mai napig táplálkozom. A történelem – elsősorban magyar történelem – esetében mint vizuális ember, szerettem volna látni a történelmet. Én állandóan álmodok. Ha lehunyom a szemem, azonnal megindul egy színes mozi, és ezek általában a magyar történelemmel kapcsolatosak. Az olvasmányaim, érdeklődési köröm a történelem, elsősorban hadtörténelem, az ehhez való látványanyag viszont hiányzik. Részben a háborúk miatt Magyarország várai, kastélyai, műkincsei elpusztultak. Tudjuk, hogy voltak; ezeket újraalkotni, rekonstruálni kell, tehát pótolni azt, amit a történelem elpusztított. Egy magyar látványvilágot helyreállítani: így kezdődtek ezek az arcképcsarnokok, történelmi tablók, csataképek.
Kisgyerek korom óta csinálom a papírkatonákat, és azokkal terepasztalon lejátszom a történelem nagy csatáit. Nem elégít ki, hogy elolvasom a csata történetét; rögtön le akarom játszani vagy megrajzolni, lefesteni. Nem értelmi típus vagyok, hanem vizuális/érzelmi. Akkor tudom igazában magamévá tenni az olvasottakat, az ismeretet, ha lerajzoltam, lefestettem, eljátszottam. Ez a papírkatonázás nagyon fontos elem azért is, mert ott tanultam meg pici ecsettel apró részleteket megfesteni. Nem a nagy kompozíciót látom először, aztán kidolgozom az apró részleteket, hanem fordítva: a kicsi részletekből indulok ki. Ugyanez áll a grafikáimra is. Úgy érzem – részben könyveimmel, részben festményeimmel –, az elveszett magyar képvilágból sokat sikerült rekonstruálni vagy helyreállítani.
A harmadik vonal pedig a vallás: ebből az ihletből vannak a szentképek és a bibliai témák; itt is keveslem a képi, vizuális megjelenést. Most képromboló korszakot élünk. A templomokból kidobálják a szentképeket, szent szobrokat; pedig az ikon és a kép és a szertartás, egyáltalán a vallásnak a látványvilága nagyon fontos. Én a kereszténységet sem értelmileg, hanem a szertartások felől, a gregorián zene, a szentképek, a templomok gyönyörűségei felől élem meg, és hatalmas közösségi élményekben, amiket főleg gyerekkoromban tapasztaltam meg, hiszen akkor óriási, százezres körmeneteken vettem részt. Helyreállítani, ami elveszett, rekonstruálni a múltat: ez mozgatja az egész munkálkodásomat.
K. F.: Az arcképcsarnokok mindkettőhöz tartoznak: a történelmi és a keresztény hagyományokhoz…
S. Gy.: Igen. Az ikonfelfogás érvényesül a látszólag profán, mondjuk katonatiszteket ábrázoló portrékon is. Az itt megnyilvánuló jellegzetességek mind a szentképből és az ikonból erednek; ez nyomon követhető a művészettörténetben.
Az embert mint Isten képmását ábrázolom, és nem mint egy pillanatnyi látványt vagy egy jópofa élőlényt, mert ő Isten képmása. Szentkép. A tájképekkel ugyanígy vagyok: a teremtett világ szentségét visszaadni.
K. F.: A hetvenes–nyolcvanas évek szellemi–társadalmi–politikai mozgásai megragadására lefoglalt „ellenzéki”, pláne „demokratikus ellenzéki” kifejezésekkel nem lehet téged jellemezni. Életstratégiádban és művészetedben nem a tagadás, a rossz ellen való harcos szembenállás nyilvánul meg, hanem a szép, jó és igaz fölfedezése és fölmutatása, illetve a teremtés dicsérete, istentisztelet művészeted lényege. Van-e helye – ha van, milyen értelemben van létjogosultsága – (érintettük már:) az ellenzékiségnek, függetlenül az általunk tárgyalt jelenségtől és időszaktól?
S. Gy.: Igen, utaltunk már rá: az ellenzékiség a tagadás szelleme, Lucifernek a munkaköre. Isten alkot, jót tesz, munkálkodik; nem az ördög ellen dolgozik, hanem önmagáért az alkotásért. Az ördöggel nem kell foglalkozni, hanem a jót cselekedni; nem kell a sötétséggel harcolni, hanem világosságot támasztani, s akkor a sötétség magától eloszlik. Ezek nagyon régi gondolatok; a keresztény vallásnak ez az alapállása. De hogy nekem alkatilag passzol-e, vagy pedig a hit miatt vagyok így vele, azt nem tudom eldönteni. Tény, hogy nem szeretek embereket rajtakapni a hibáikon, vétkeiken; nem szeretek bűnöket leleplezni. Egyáltalán a kritizálás szelleme teljesen idegen tőlem, és nem is szeretem ezeket hallgatni.
Nagyon sok embernek az élete a bűn üldözéséből áll. Az internetes kommentekből ez jól látszik: rögtön valamit leleplezni dühödten, s ha azt sikerül elpusztítani, akkor minden rendben. De ez nem így van. A világból nem lehet a bűnt, a halált, a rosszat kiiktatni; az ellen harcolni szélmalomharc, és csak emészti az energiákat. A magánéletben rettentően elnéző vagyok – magam iránt is és mások iránt is –; mindenkit mentegetek, s ezért engem sokszor bűnpártolással vádoltak, meg erkölcsi laxizmussal, hogy könnyedén átsiklok emberek bűnei és hibái fölött, mert szeretni akarom őket, nem megítélni. Azt szoktam mondani a művészkollégákról is, hogy mi egymásnak nem kritikusai, hanem kollégái vagyunk. Nem vagyok hajlandó lerántani egy másik embernek az alkotását, hanem megpróbálom azt a kis jót benne fölfedezni, ami van mindenkiben. Ami viszont gyökeresen rossz, az a sátán világa; ahogy Szilágyi Ernő mondta: azzal nem elegáns foglalkozni. Kisszerű tevékenység a gonosz elleni harc.
K. F.: A Kárpát-medence szerves egységet alkot; az Isten jókedvében teremtette. A legszebb, legélhetőbb helye a világnak, a magyarság szálláshelye más népekkel együtt. Számot vetve XX. századi vereségeinkkel, a megaláztatásokkal, de visszatekintve a legalább másfél évezrednyi ittlétünkre, nem kerülhetjük meg a magyarság hivatásának kérdését, bár küldetéstudatunk fogyatkozóban van jelen helyzetünkben és állapotunkban. A nagy keleti Unió ’56-ban legázolt minket a Nyugat cinkos/cinikus összekacsintása mellett, most pedig a nyugati Unió tapos rajtunk. Mért vagyunk útjában a nagyhatalmaknak végig történelmünk során – már Árpádtól kezdve? Valahogy mindig „kilógtunk a sorból”? „Másként gondolkodók” vagyunk? Mi volna hát a Kárpát-haza és népeinek történelmi hivatása, küldetése, és milyen szellemi, lelki, uralmi kondíciókkal teljesíthetik?
S. Gy.: Feladatunk mindenképpen elfogadni és elviselni ezt a kétségtelenül meglévő üldöztetést. Az, hogy „népek Krisztusa, Magyarország”, telitalálat a költőtől. Mások vagyunk. Ázsiából jöttünk, a környező népektől nagyon különbözünk. Emiatt nem kell megsértődnünk, és végig mártírkodni az életünket, hogy minket bántanak – ez az élet törvénye. Ha egy tyúkólba betesznek egy új tyúkot, azt azonnal rúgni-csípni kezdi a többi. Ezt túl kell élnie, és el kell fogadtatnia magát. Büszke vagyok arra, hogy nem simultunk bele a nyugati világba. Jellegzetes különállásunk: se Kelet, se Nyugat…
A sorsüldözésből lehet egy nemzeti nyafogást rendezni; akik ilyen kritikus típusú és önmarcangoló emberek, azok végig szenvedik a magyarságukat, de énnekem erre nincs hajlamom. Én boldog szeretnék lenni és jól érezni magamat a bőrömben, ezért azokat a fényes pontokat élem át és festem, rajzolom, amik engem ebben segítenek. Ilyen bőven van a magyar történelemben. Újra és újra csodálom a magyar nemességnek azt a küzdelmét, amit a török és a német között folytatott, és a magyarság ma is megvan. Persze meg vagyunk romolva, de „megbűnhődte már e nép…”
Most olvastam egy ezerötszázas évekből való követi jelentést – nem magyar írta –: a magyar meg a német annyira nem jön össze, hogy ha egyszer egy kondérban együtt megfőznék őket, még a zsírjuk is elkülönülne egymástól. Ez nem azt jelenti, hogy utáljuk a többi népet, hanem hogy a különbözőségben van az érték. Igaz, nem divatos ez, mert kirekesztést meg egyebeket kiáltanak, de éppen ez az érték, a megkülönböztetettség: ez vagyok, én vagyok, ebbe az irányba kell felülnöm, és nem beolvadni, szétfolyni. Ezzel tudunk igazán adni az emberiségnek. E mögött az a hit van: Isten akarata, hogy a világ sokszínű legyen, mint ahogy millió állatfajt teremtett, nem csak disznót. Millió népet, kultúrát, nyelvet hozott létre, amik együtt, harmóniában működtetik az életet. Tehát hogy mi magyarok akarunk lenni és maradni, az az egész emberiségnek az érdeke, és nagyon rosszat tennénk az emberiségnek, hogyha mi engedelmesen eltűnnénk innen, bár ennek sokan örülnének.
Bábel, a Szovjetunió, vagy a mostani amerikai világbirodalom – ezek sátáni képződmények. A sokszínűség, a sokfajta kultúra és nyelv egymást egyensúlyban tartja, de a nagy birodalmak ezeket mind meg akarják semmisíteni, összeolvasztani egy nyelvűre, egy kultúrába. Nem véletlen, hogy az európai globalista baloldal, az ateista vonal elveti a keresztény tradíciót, és helyette valamiféle birodalmi világot épít fel. Nem ez a mi ideálunk. Az, hogy most Európából egynyelvű birodalmat akarnak gyúrni, az a sátántól van.
A különbözőségek és a helyi értékek megőrzése – az a keresztény út. Az egyház úgy tudott univerzális lenni, hogy nem gyűrte magába a népeket, nyelveket, tradíciókat.
Salföld, 2024. február 27.
(Megjelent a Magyar Szemle 2024 november-decemberi számában. A borítóképen szereplő portré Stekovics Gáspár felvétele.)
