Nem idealizált képet festettek föl a politikusról az előadók, hanem ízig-vérig emberként mutatták be őt, a maga zsenialitásával és hibáival együtt. Mert Churchillben mindkettőből volt bőven, ez már Paul Fox, az Egyesült Királyság magyarországi nagykövetének köszöntő gondolataiból is kiviláglott. Nemcsak személyisége volt ellentmondásos, de pályafutása is: egyértelműen a második világháborúban betöltött szerepe tette halhatatlanná. Ha akárcsak röviddel az 1940-es első miniszterelnöksége előtt hunyt volna el, ma legfeljebb a szigetország történelme iránt különösen érdeklődő ínyencek ismernék a nevét. Addig ugyanis a sikerei mellett kudarcok bőven tarkították a pályafutását – mint annyi, ma már feledésbe merült politikusét. Addigi életét szemlélve – kis túlzással – azt sem könnyű eldönteni, hogy igazából újságírónak tekintsük-e vagy politikusnak, netán katonának – főúri életmódjának tetemes költségeihez mindenesetre nagyrészt jó tollával kereste meg a pénzt (az irodalmi Nobel-díjat írásaiért és beszédeiért kapta).

Részlet az Országút írásából:

A tarka pálya

Életét a szélsőséges kilengések jellemzik. Egyfelől már igen fiatalon a miniszterségig vitte, de később komoly szerepe volt abban, hogy hazája is alaposan megszenvedje a nagy gazdasági világválságot. Nem volt sikeres az Indiával kapcsolatos politikája sem, Gandhit félreismerte („félpucér fakírként fellépő, lázító ügyvédnek” mondta), ami fakadhatott a Brit Birodalom, az angol ajkúak, a protestáns fehérek felsőbbrendűségébe vetett hitéből is, amiből, ha ma sokan rasszizmusnak mondják is, soha nem következett nála fajelméletre alapozott politika vagy magatartás.

Ami számos tévedése és melléfogása ellenére államférfiúként halhatatlanná tette, az a kora legdöntőbb kérdésében hozott helyes döntése: a nácizmussal és a kommunizmussal szembeni kérlelhetetlen ellenállása.

Négyhatalmi megszállás

A totalitarizmusellenesség kötötte össze Habsburg Ottóval is, mutatott rá Prőhle Gergely, az utolsó magyar trónörökösről elnevezett alapítvány vezetője és a John Lukacs Intézet programigazgatója. Churchill és Habsburg Ottó kapcsolata a kölcsönös tiszteleten alapult, amit több dedikáció és udvarias levélváltás is fémjelez. Volt azonban életükben egy sorsdöntő találkozás is, mégpedig az 1944-es québeci konferencián. Habsburg Ottó azután kért Churchillhez bebocsátást, hogy az egy nehéz tárgyalási napot követően már nyugovóra tért. Tudni való, a brit kormányfőt ilyenkor csak élet-halál kérdésében lehetett zavarni. Ez az volt, Ottó ugyanis Sztálin befolyását csökkentendő négyhatalmi megszállást szorgalmazott hazája, Ausztria esetében. Churchill öt perc alatt megértette ennek a fontosságát. Ez persze nem véletlen, hiszen kevés olyan politikus volt, aki úgy ismerte a történelmet és földrajzot, mint Churchill, s különösen kevés, akinek Közép-Európa is ott volt a láthatárán. Ottónál ez persze természetes volt, hiszen – amellett, hogy Ausztriáról volt szó – mély műveltségét egyetemeken szerezte –, míg a Királyi Katonai Akadémián végzett Churchill magát képezte a bölcsészetekben, Ottóhoz hasonlóan mégis polihisztorrá lett – innen a konferencia címe: Polihisztorok a világpolitikában – Winston Churchill 150. Ausztriát a négy hatalom szállta meg.

A demokrácia kultúrája

Kettejük egybevetésénél fontos az istenhit. Ottó egész életében mélyen vallásos, hithű katolikus volt, míg Churchillt a kételyek jellemezték, nem hitt Krisztus istenségében. Amiben mégis egyeztek, az a kereszténység társadalomformáló erejébe vetett bizonyosság: Churchill nagyra értékelte a kereszténység erkölcsi útmutatását, Krisztus hegyi beszédét „az etika utolsó szavának” mondta. Mindkettejük meggyőződése volt, hogy a demokrácia a kereszténységben fogant.

E gondolatokra helyezte a hangsúlyt bevezető előadásában Lord David Alton of Liverpool professzor, westminsteri felsőházi tag is, aki mindkettőjüket óriásnak tartja, jóllehet temperamentumuk, habitusuk ég és föld. Mégis összekötötte őket kérlelhetetlen totalitarizmusellenességük. Egyként hittek a francia–német vezetésű egységes Európában – habár Churchill az Egyesült Királyságot Európától ilyen szempontból különálló entitásként kezelte –, s szükségesnek látták a közös valuta bevezetését is.

Az első amerikai díszpolgár

Minden idők egyik legjelentősebb angolja halt meg 1965-ben, tette egyértelművé meggyőződését George H. Nash történész, a Russell Kirk Center for Cultural Renewal főmunkatársa, aki Churchillt a világtörténelemben helyezte el, és a vele szemben felhozott mind jobboldali, mind baloldali bírálatokat cáfolta. Hasonlóképpen vélekedett előadásában Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár, korábbi külügyminiszter, aki Churchill szerepét a közép-európai gondolkodásban taglalta. Valóban nehéz volna eltúlozni a brit államférfi jelentőségét, már csak azért is, mert mára már több mint ezer könyv íródott róla amellett, hogy néhány tucatnak ő maga a szerzője.

Különös megbecsülésnek örvend mindmáig Churchill Amerikában, aminek csak egyik oka az, hogy édesanyja az Újvilágból származott. Ő maga huszonegy éves korában járt először az USA-ban, amit még tizenöt útja követett. Amerikai ismertsége a búr háború idejére megy vissza, amikor az ottani fogságából való legendás szökéséről maga számolt be a nemzetközi újságok címoldalán. Lendülete elbűvölte az amerikaiakat. Elsőként ő kapott amerikai díszpolgárságot, éppen John F. Kennedy elnöksége alatt 1963-ban, mert, mint írta indokolásában az erről elfogadott törvény: „Bátorsága, nagylelkűsége és kitartása háborúban és békében, a szabadság legsötétebb óráiban is lángolt.”

A kitüntetés persze a második világháborúban vállalt – valóban világtörténelmi jelentőségű – szerepét ismerte el. A korszakban az Atlanti-óceán mindkét oldalán elterjedt pacifizmusával dacolva szállt szembe miniszterelnök elődje, Neville Chamberlain megbékéltetési politikájával és izolacionizmusával. A Csehszlovákia megcsonkítását elfogadó müncheni konferenciáról azt nyilatkozta: „Anglia választhatott a háború és a szégyen között. A szégyent választotta, de megkapja a háborút is.” Tudta, hogy az agresszor békítgetése csak növeli annak étvágyát a hódításra.

Túl azon, hogy megfogalmazta és mozgósítani tudta a brit közszellemet, a szövetségesek összekovácsolásában is főszerepet vitt. A háború megnyerésébe vetett hite szorosan kapcsolódott ahhoz, hogy feltétlenül bízott az amerikaiak segítségében, jóllehet sok amerikai távol akart maradni az Óvilág torzsalkodásaitól. Ő azonban mélyen hitt az atlanti, az európai–amerikai közösség eszméjében. Ebben sem tévedett. Kapcsolata Amerikával nem lazult a győzelem után sem. Fultonban mondta el 1946. március 18-án azóta is fogalommá vált mondatait a vasfüggöny leereszkedéséről Európára. Életműve máig hat Amerikában, több elnök is a példájából merítve alakította világlátását, John F. Kennedytől kezdve Ronald Reaganen át ifj. George W. Bushig. Az igazságba vetett hitet látták megtestesülni benne, aki nem enged a zsarnokságnak, és mindent megtesz a szabadság- és jogtisztelő politikai berendezkedésért és a nemzeti szuverenitásért.

Alaptalan kifogások

Több előadó kitért azokra a történelmietlen bírálatokra is, amelyek Churchillnek éppen a nácizmussal szembeni kérlelhetetlenségét fordítják ellene. Ha, hangzik az ellenvetés, a brit vezető elfogadja  a németek 1940-es – az első világháborúban is megtett – ajánlatát, hogy Franciaország kapitulációja után kössenek békét (és ezt tekintélyes „békepárti” brit politikusok is javasolták), akkor Hitler legyőzhette volna a Szovjetuniót, és az nem tette volna rá a kezét Közép- és Kelet-Európára.

A teljes írás itt olvasható. 

Nyitókép: Clementine és Winston Churchill hadgyakorlaton 1910-ben – ötvenhat évig tartó, nagyszerű házasságukból öt gyermek született. Clementine szerkesztette és hallgatta meg elsőként férje beszédeit