A francia forradalmi és a napóleoni háborúk óta eltelt mintegy negyed évezred az európai kontinensen a békés és a háborús időszakok váltakozásának kora volt. Ebben a tekintetben egyáltalán nem különbözött a korábbi századoktól, bár a látszólag békés világ jegyei egyes időszakokban – a két világháború közötti, valamint a hidegháborús évtizedekben – eltakarták e váltakozást. Ez a kor abban viszont eltért a korábbiaktól, hogy az európai kultúrkörben mind határozottabb formát öltött a katonaszakmai hozzáértés. A hadügyi fejlettség, a katonai gondolkodás minőségének és nem utolsósorban a hadtudomány művelésének színvonala a nemzetek sorsát determináló tényezővé vált.

Részlet írásunkból:

A mi negyed évezredünk alatt nyerte el modern formáját a hadtudomány, valamint a katonai gondolkodás virágkorukról beszélhetünk.1 Az elmúlt két évszázad európai nagy kollektív tapasztalata, hogy a humanizmust hirdető szellemi irányzatok, politikai ideológiák és a diplomáciai eltökéltség ellenére továbbra is váltják egymást a békés és a háborús periódusok. A nemzetek a béke idején a háborúra, a háborúk hónapjaiban a békére készülnek, s ezek váltakozása magától értetődővé teszi, hogy a háborús tapasztalatok, a hadügyi ismeretek határozzák meg az európai kultúra szellemiségét. A két világháború között az első nagy világégés tapasztalatainak és társadalmi élményének feldolgozása, valamint a következő fegyveres konfliktus jellemzőinek meghatározása kötötte le a katonai szakma és rajta keresztül a szellemi élet jelentős részének figyelmét.2 Ha elfogadjuk azt a történetírói véleményt, hogy az első és a második világháború felfogható egyetlen fegyveres konfliktusként, és ehhez – más eszközökkel vívott küzdelemként – csatoljuk a hidegháború évtizedeit is,3 akkor válik érthetővé, miként hathatnak ezek az összeütközések napjaink átmeneti világában is.

A múlt század nagy háborúinak, hatalmas szembenállásának sokkját még nem hevertük ki, és máris egy olyan időszak előtt állunk, mely nem ígérkezik békésnek. A társadalom hadügyi ismeretei, a katonai témához, a hadtörténelemhez való viszonyulása továbbra is kérdés marad. A jövőre való felkészülésünk fontos eleme lehet, miként és milyennek ismerjük a hadügy mai állásához vezető folyamatokat, melyeknek a rendszerváltásig tartó része bizonyos mértékben feldolgozott, ám közelmúltunk hadtörténelmében – úgy az egyetemes, mint a hazai témák terén – még hatalmas fehér foltok vannak. A hidegháború óta eltelt bő három évtized alaposan átalakította a világ hadügyét és katonai gondolkodását, módosította a politikusok ezzel kapcsolatos felfogását is. Ebben a hosszú, Európában többnyire békés időszakban a hadügy és a katonai gondolkodás károkat szenvedett, melyeket napjaink nemzetközi eseményeinek hatására igyekszik orvosolni. Gyógyulása még hosszú ideig eltart majd hazánkban is. Az egypólusú világ hadügye fokozatosan rendeződik vissza a több azonos képességű hatalom versengését tükröző viszonyrendszerbe, s ez az út a múlt alapos megismerésén át halad. A modern világ követelményeinek megfelelő fegyveres erők létrehozása a hidegháborút követő s a mai torzulásokat eredményező állapot felmérésével kezdődik.

Ezért lehet fontos a magyar hadtudományi rendszerváltás mintegy másfél évtizedének (1985–1999) megismerése. Akkoriban a magyar hadelmélet útkeresése zajlott. A folyamat viszont torzó maradt. A nagy cél, a teljesen önálló, de a világ hadügyi folyamatait szemmel követő, a nemzeti sajátosságokon alapuló magyar hadelmélet nem valósult meg,4 miközben a hazai katonai gondolkodás nagy ütemben fejlődött. A magyar hadügy ismeretrendszere átalakult, ez a módosulás azonban nem jelentett teljes mérvű szakítást a múlttal. A katonai szellemi megújulás hazánkban elsősorban a nemzetközi tendenciákhoz történő igazodásban merült ki, aminek okát az általános hadelméletünk elhanyagoltságában lelhetjük meg. Hadelméleti elmaradásunk a kor sajátosságaiból – legfőképpen a nemzetközi hadügy válságából –, a kedvezőtlen társadalmi környezetből, a korábbi évtizedekből örökölt gondolkodásmódból és nem utolsósorban bizonyos fokú történelmi tudatzavarból fakadt. Eredőjükként a magyar hadtudomány rendszerváltásának másfél évtizede nem eredményezhette az egyetemes hadelmélet által elvárt alapok megteremtését.

A kaméleon megértése – a hadelmélet

A 19. század kezdetekor tartalmában és rendszerező szemléletmódjában modern vonásokat öltő hadtudomány élén két nagyhatású gondolkodó, a francia Antoine Henri Jomini (1779–1869), valamint a porosz-német Carl von Clausewitz (1780–1831) munkássága állt. Mindkét életmű forrásként jelent meg a magyar katonai gondolkodás átalakulásának folyamatában. Jomini alkotásait e folyamat egyik főszereplője, Kovács Jenő tábornok (1929–1996) jelölte ki az új magyar hadelmélet legfőbb forrásául, míg Clausewitz életműve a hadelméleti kérdésekben és katonapolitikai vitákban véleményt nyilvánító, ekkor már nemzetközi hírű hadtörténészünk, Perjés Géza (1917–2003) legfőbb szakmai kiindulópontjaként tűnt fel.5 Jomini és Clausewitz munkásságának, nézetrendszereinek szembeállítása az egyetemes hadelméleti szakirodalom rendre ismétlődő motívuma, ám nem indokolt, hiszen két lényeges, szemléletmódbeli különbséget mutató életműről van szó. Míg Clausewitz a hadelméletet a filozófia magasságába emelte, addig Jomini főleg a hadügy praxeológiájának elméleti kérdéseit taglalta és alapjaiban újította meg a hadművészetet.6 A hadelmélet legáltalánosabb, gnoszeológiai vetületeivel Clausewitz foglalkozott. Jelentős hatású művének, a Vom Kriegenek (1832–1834) idevágó szövegrészei bizonyítják, hogy mind az ő, mind kortársai, közöttük Jomini gondolkodásmódja, tézisei túlmutatnak azon, hogy pusztán a mai hadelmélet forrásaiként kezeljük életműveiket. A Vom Kriege textusa bepillantást enged abba is, milyen az ideális katonai elméleti gondolkodás.7 A magyar hadelmélet rendszerváltásának megítélésekor e clausewitzi tételeket tekintjük mércének. Az átgondolt módszertani megfontolásokon túl erre késztet minket egyfelől Clausewitznek a modern hadelméleti iskolák közös forrásaként történő egyetemes elfogadottsága, másfelől az a tény, hogy a magyarországi Clausewitz-kutatás kibontakozása és jelentős sikere – miként majd látjuk – az általunk tárgyalt 1985 és 1999 közötti időszak elejére esett.

A katonai szakma belső logikájából és társadalmi szerepéből eredően túl gyakorlatias ahhoz, hogy ellenérzések nélkül elfogadja az általános elméleti fejtegetések létjogosultságát. Az elméletet a fegyveres erők szellemisége általában addig a pontig ismeri el, ameddig jól érthető, teljesen letisztult, a gyakorlati élet praxeológiájában alkalmazható, szabályzati pontokká fogalmazható tudáselemeket nyújt. Az ezen túli fejtegetések a katonák többsége számára teljesen idegenül hangzanak. A jövő háborúira készülő katonai intézményrendszer mégsem nélkülözheti az általános elméleti kérdések ismeretét, mert fő alkalmazási tere – maga a háború – a szellemi világ körébe tartozó tényezőket rejt magában. Ezzel kapcsolatban hasonlította Clausewitz a háborút kaméleonhoz, „amely minden egyes konkrét esetben megváltoztatja valamelyest a természetét”, miközben a háború „valamennyi megnyilvánulása szerint, a benne uralkodó tendenciák vonatkozásában, egy rendkívüli hármasság is.”8 Ez a politológiai és a hadtudományi szakirodalomban gyakorta emlegetett „hármasság”9 a gyűlöleten alapuló ellenszenv, a valószínűség és a véletlen játéka, valamint a politikának való alárendeltség elemeit jelenti.10 Clausewitz megfogalmazása szerint a véletlenség „a háborút szabad szellemi tevékenységgé teszi”, míg a politika primátusa miatt az a „puszta értelem hatalmába kerül”. 11 A 20. század két világháborúja és a hidegháború alapján kiegészítve Clausewitz itt idézett megállapításait, a hadtudomány alapkérdésének esszenciája, hogy a benne uralkodó hármasság második és harmadik eleme milyen módon érvényesülhet egyes esetekben, vagyis a társadalmak fegyveres összeütközésének kaméleonja miként változtatja megjelenését. A halmazok belső logikája szerint a szellemi világ két tényezőjét szükséges megragadni ehhez, s ezért ha a háború látszólag oly egyszerű jelensége értelmi és magasabb szellemi vizsgálattal érthető és megismerhető, ahhoz nyilván szükség van a gyakorlati szabályok megalkotására szolgáló hadelméletre. Clausewitz híres megállapításával élve: „Vizsgálódás és megfigyelés, filozófia és tapasztalat – sohasem vethetik meg és zárhatják ki egymást; kölcsönösen jótállnak egymásért.”12

A hadelmélet jellegét az a clausewitzi tétel határozza meg, hogy a háború – a mai értelemben véve – külpolitikai érdekérvényesítés, az „uralkodó értelmi erők”13 egymásnak feszülése is. Így az elméletek stratégiai tényezőkké válnak.14

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/5-6. számában olvasható. 

1 A hadtudomány és katonai gondolkodás történetére vonatkozóan historiográfiai szempontból lásd: Jutta Nowosadtko: Krieg, Gewalt und Ordnung. Einführung in die Militärgeschichte. Tübingen, 2002, Edition Diskord, 131–179. Az egyetemes hadtudomány történetére vonatkozóan: Max Jähns: Geschichte der Kriegswissenschaften, vornehmlich in Deutschland. III. Das XVIII. Jahrhundert seit dem Auftreten Friedrichs des Großen. 1740–1800. München–Leipzig, 1891, Oldenbourg. Valamint: Werner Hahlweg: Krieg – Kriegskunst – Kriegstheorie. In Geschichte und Militärgeschichte. Wege der Forschung. Hrsg. Ursula Gersdorff. Frankfurt am Main, 1974, Bernard und Graefe, 313–335. A hadtudomány történetének magyar vonatkozású feldolgozása: A magyar katonai gondolkodás története. Tanulmánygyűjtemény. Szerk. Ács Tibor. Budapest, 1995, Zrínyi.

2 Az említett kérdések magyar katonai megjelenésére lásd: Mayer-Csejkovits Károly: A nagy háború fontosabb tapasztalatai magasabb katonai megvilágításban. In Hadtörténelmi Közlemények. XVIII. évf. (1927) 2. sz. 152–187. Valamint: Julier Ferenc: A háború új alakja. In Magyar Szemle. VII. évf. (1934) 3. sz. 59–70. Az első világháború kiváltotta társadalmi megrázkódtatás hatásáról a szépirodalom eszközeivel áttekintést nyújt: Az eltemetett katona. Elbeszélések az első világháborúról. Vál. Bart István. Budapest, 1978, Európa. A hadügyi folyamatok, a háború és a társadalom kapcsolata divatos téma volt, melynek szellemiségéről jó áttekintést nyújt: Torsten Holm: Krieg und Kultur. Entwicklung aus historischer Perspektive. Zürich–New York, 1942, Europa. Valamint: Arnold Joseph Toynbee: Krieg und Kultur. Der Militarismus im Leben der Völker. Zürich–Wien, 1950, Europa.

3 Az itt említett történészi megközelítés magyar nyelven megtalálható: Hans-Ulrich Wehler: A második harmincéves háború. Az I. világháború mint a második világháború nyitánya és előképe. In Az első világháború. A 20 század őskatasztrófája. Szerk. Stephan Burgdorff–Klaus Wiegrefe: Budapest, 2004, Napvilág, 23–33. Jó képet nyújt a második világháború hidegháborúvá történő átváltásáról: Henry Kissinger: Diplomácia. Budapest, 2008, Panem, 407–458. Valamint: Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Gazdasági változások és katonai konfliktusok. 1500–2000. Budapest, 1992, Akadémiai, 327–372. Az egész XX. század egyetlen hadtörténelmi folyamatként történő megragadása: Nagy Miklós Mihály: A katonai erőszak elmélete és a XX. század. In Múltunk. XLIV. évf. (2004) 4. sz. 146–175.

4 Nagy Miklós Mihály: Nemzet és hadelmélet. A hadseregreformról a NATO-csatlakozás előestéjén. In Magyar Szemle. VII. évf. (1998) 11–12. sz. 131–144.

5 Kovács Jenő: Henri Jomini, a hadtudós. In Új Honvédségi Szemle. XLIX. évf. (1995) 6. sz. 8–13. Perjés Géza: A katonai doktrínáról. Definíció és eredet. In Beszélő. I. évf. (1990) 35. sz. 21–23.

6 Jomini és Clausewitz elméleti rendszereinek, azokat egymással nem kizárólagosan szembeállító értékeléséről lásd: Ernst August Nohn: Jonimi und Clausewitz. In Politische Studien. X. évf. (1959) 107. Heft. 175–181. Valamint: Raymond Aron: Clausewitz. Den Krieg denken. Frankfurt am Main–Berlin–Wien, 1980, Propyläen. 251–253.

7 Clausewitz a hadelméletről alkotott és a filozófiával kapcsolatos nézeteinek összefoglalását közli: Aron 1980, 251–335. Perjés Géza: Clausewitz. Budapest, 1983, Magvető, 289–309. Werner Hahlweg: Philosophie und Theorie bei Clausewitz. In Freiheit ohne Krieg? Beiträge zur Strategie-Diskussion der Gegenwart im Spiegel der Theorie von Carl von Clausewitz. Hrsg. Ulrich de Maizière. Bonn, 1980, Dümmler, 325–332.

8 Carl von Clausewitz: A háborúról. Budapest, 2013, Zrínyi, 55.

9 Andreas Herberg-Rothe: Die wunderliche Dreifaltigkeit. Clausewitz’ allgemeine Theorie des gewaltsamen Konflikts. In Österreichische Militärische Zeitschrift. LXXXVIII. évf. (2002) 2. sz. 163–173.

10 Clausewitz: I.m. 55.

11 Uo. Clausewitz e megállapításaival zárja befejezetlenül maradt, idézett fő művének azt a szövegrészét, amelyet véglegesen kidolgozottnak gondolt.

12 Uo. 35.

13 Uo. 73.

14 „Az előírások és módszerek bevonják a hadviselésbe a háborút előkészítő elméleteket, amennyiben ezek az elméletek tevőleges elvként hatják át a kiképzett haderőt.” Uo. 133.