A terror lehelete a háromszáz pannonhalmai diákot is meglegyintette. A pufajkások 1957 februárjában a Vár főbejáratára géppuskát szegeztek, s a félnapos házkutatás végén elvitték, agyba-főbe verték, és koholt vádakkal bebörtönözték a bencés gimnázium igazgatóját.

Június 15-én, Balatonfüreden a Szőcs Géza Irodalmi Szalonban, Cserép László szervezésében mutatta be Kodolányi Gyula Antall Józseffel a világszínpadon (Batthyány Lajos Alapítvány, 2023) című kötetét a szerző és Pócza István, a kötet szerkesztője. Alább a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.

Németh Zsolt Gondolkozzunk együtt a nagystratégiáról! című, lapunkban megjelent írásában geopolitikai orientációnk megvitatására hívott fel. Ezúttal a magyar–német alapviszonylatot és az európai uniós összefüggést vizsgálja hozzászólásában a Regensburgi Egyetem Magyar Intézetének történész-politológus igazgatója.

A Duna-Tisza közi homokhátságon nagyjából az 1970-es évek óta jelentős szárazodás tapasztalható.

„Mindenfajta gyümölcsei pedig, mint az alma vagy körte, nemcsak ízben, hanem bőségben sem maradnak el Itália mögött, sőt barackja, amely a gyulafehérvári földön terem, messze fölülmúlja...”

Kodolányi Gyula beszéde, amelyet az Aranykapu című, Czakó Gábort, az írót, képzőművészt és embert megidéző kiállítás megnyitóján mondott el, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2024. szeptember 18-án, egyszerre az irodalomtudós, a kor- és pályatárs, illetve a barát szavai.

Felértékelődik az a tudás, amely a táji sajátosságok ismeretének, az ott élő emberek tájhasználati, alkalmazkodási lehetőségeinek és a mindennapi életet segítő kulturális kincseknek a megbecsülésére épül – a natúrparkok a tájszintű együttműködésen alapuló térségfejlesztés modellterületei.

Bár az archaikus vagy földműves életformához való egyszerű visszatérés nem lehetséges, mégis elengedhetetlen, hogy bár új formában, de visszaállítsuk az ember és a tágabb univerzum közötti azonosulás iránti érzékünket. Megtestesült és természetbe ágyazott lényekként egy őszintébb önértékelésre van szükségünk.

A vészkorszak idején, 1944 nyarán két budapesti református vezető, Szabó Imre és Tasnádi Nagy András évtizedes munkatársi és jó baráti kapcsolata végleg megromlott.

Írásunkban egy szellemi és közösségi szövetség körvonalainak megfogalmazására teszünk kísérletet azzal a céllal, hogy újra felfedezzük az emberi alkotótevékenység lényegi dimenzióját és változhatatlan értelmét életünkben.

A vallástörténet világosan tanúskodik az óceánélmények transzcendentális dinamizmusáról, amennyiben a régiek a nagy vizeket sokszor istenek lakóhelyeivel kötötték össze, ha nem éppen magukat a vizeket istenítették. Az óceáni istenek sokféle formában és név alatt jelennek meg a világ különböző kultúráiban.

Megismerkedésünkkor, húsz éve a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemlék-felügyelője volt, pályáját nem módosította, a világ változott, s Veöreös András építész ma örökségvédelmi szakügyintéző, nem mellesleg egyetemi docens, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság új elnöke.

Molnár Zsolt botanikust, etnoökológust, a Hagyományos Ökológiai Tudás Kutatócsoport vezetőjét a hagyományos ökológiai tudás mibenlétéről, kutatásáról, alkalmazási módjairól, valamint a gazdálkodás és a tudomány területén máig vitatott helyzetéről kérdeztük.

A kortárs politikai közbeszédben a közérdek és a közjó fogalmát egymás szinonimájaként szokás használni, amelyek szabadon felcserélhetőek, mert nagyjából ugyanazt jelentik. A különbség talán csak annyi, hogy míg a közérdek konkrétabbnak és jobban definiálhatónak, addig a közjó megfoghatatlanabbnak és illuzórikusabbnak tűnik.

Kodolányi Gyula, a rendszerváltoztató miniszterelnök tanácsadó testületének egykori vezetője „Antall Józseffel a világszínpadon” című visszaemlékezései szerkesztőjének, Pócza Istvánnak idézte fel egy júniusi balatonfüredi beszélgetésben a kormányfő egyéniségét és hazánk demokratizálásának folyamatát.

A háború utáni lengyel újjáépítés fogalommá vált. A totális rekonstrukciót elvből elutasító modern műemlékvédelem Varsó esetében ugyanis egyszeri és kivételes módon elfogadhatónak tartotta az elpusztult épületek eredetihez hű visszaállítását.

Hajlamosak sokan azt gondolni, hogy a történelemhamisítás valamiféle meghaladott, a régmúlt korokra jellemző dolog. Amely „a múltat végképp eltörölni” agresszivitásával kizárólag a borzalmas kommunista idők velejárója lehetett. S amely demokratikus berendezkedésűnek mondott államokban és korokban – ahol és amikor mi is élünk – elképzelhetetlen.

A magyar építészet jelentős műveket létrehozó mesterei távoztak az elmúlt hónapok­ban. Életkorukból adódóan olyanok, akiknek a pályája az 1950-es években indult, egyetemi tanulmányaikat akkor végezték, amikor még élt a szocreál, de a moderniz­mus már újra létjogosultságot szerzett.

Kényszerből vagy önszántából sok száz magyar férfi harcolt a Francia Idegenlégió kötelékében az indokínai háborúban, az ötvenes évek elején. Bíró Aurél kutatásairól, a készülő monográfiáról és a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen nyílt kamarakiállításról beszélgettünk a szerzővel.

A két világháború között az első nagy világégés tapasztalatainak és társadalmi élményének feldolgozása, valamint a következő fegyveres konfliktus jellemzőinek meghatározása kötötte le a katonai szakma és rajta keresztül a szellemi élet jelentős részének figyelmét.

Megsemmisítő vereséggel büntették a brit választók a tizennégy éve kormányzó konzervatívokat a 2024 júliusában tartott parlamenti választáson.

Ahogyan az elmúlt ezer év világtörténetét lehetetlen volna megírni az orosz nép szerepét mellőzve, úgy a felvilágosodást követő kultúrtörténet bemutatása is erősen hiányos volna akkor, ha az orosz kultúra lenyűgöző teljesítményeiről megfeledkeznénk.

A két világháború közötti korszak fontos politikai gondolkodója, miközben szellemes és bátor kritikájával ostorozta a közélet visszásságait, az etnikai alapú nemzeteszme csapdáitól nem tudott szabadulni.