Kodolányi Gyula, a rendszerváltoztató miniszterelnök tanácsadó testületének egykori vezetője „Antall Józseffel a világszínpadon” című visszaemlékezései szerkesztőjének, Pócza Istvánnak idézte fel egy júniusi balatonfüredi beszélgetésben a kormányfő egyéniségét és hazánk demokratizálásának folyamatát.

A háború utáni lengyel újjáépítés fogalommá vált. A totális rekonstrukciót elvből elutasító modern műemlékvédelem Varsó esetében ugyanis egyszeri és kivételes módon elfogadhatónak tartotta az elpusztult épületek eredetihez hű visszaállítását.

Hajlamosak sokan azt gondolni, hogy a történelemhamisítás valamiféle meghaladott, a régmúlt korokra jellemző dolog. Amely „a múltat végképp eltörölni” agresszivitásával kizárólag a borzalmas kommunista idők velejárója lehetett. S amely demokratikus berendezkedésűnek mondott államokban és korokban – ahol és amikor mi is élünk – elképzelhetetlen.

A magyar építészet jelentős műveket létrehozó mesterei távoztak az elmúlt hónapok­ban. Életkorukból adódóan olyanok, akiknek a pályája az 1950-es években indult, egyetemi tanulmányaikat akkor végezték, amikor még élt a szocreál, de a moderniz­mus már újra létjogosultságot szerzett.

Kényszerből vagy önszántából sok száz magyar férfi harcolt a Francia Idegenlégió kötelékében az indokínai háborúban, az ötvenes évek elején. Bíró Aurél kutatásairól, a készülő monográfiáról és a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen nyílt kamarakiállításról beszélgettünk a szerzővel.

A két világháború között az első nagy világégés tapasztalatainak és társadalmi élményének feldolgozása, valamint a következő fegyveres konfliktus jellemzőinek meghatározása kötötte le a katonai szakma és rajta keresztül a szellemi élet jelentős részének figyelmét.

Megsemmisítő vereséggel büntették a brit választók a tizennégy éve kormányzó konzervatívokat a 2024 júliusában tartott parlamenti választáson.

Ahogyan az elmúlt ezer év világtörténetét lehetetlen volna megírni az orosz nép szerepét mellőzve, úgy a felvilágosodást követő kultúrtörténet bemutatása is erősen hiányos volna akkor, ha az orosz kultúra lenyűgöző teljesítményeiről megfeledkeznénk.

A két világháború közötti korszak fontos politikai gondolkodója, miközben szellemes és bátor kritikájával ostorozta a közélet visszásságait, az etnikai alapú nemzeteszme csapdáitól nem tudott szabadulni. 

Nem igaz, hogy a kereszténységet kipróbálták, és hiányosnak bizonyult. Túl nehéznek találták, ezért ki sem próbálták – ez lehet Haller ködbe burkolózása, illetve a vele és írásaival szemben tanúsított elutasítás és értetlenség oka.

Kína és Pakisztán közeledését sok tényező hajtja, de sok szét is feszítené, mégis marad.

Hogyan lehetséges, hogy egy nagy formátumú államférfi a saját országában nem azt a politikát akarja folytatni, amelyet másutt a leginkább csodál? Ha az jó ott, miért nem jó itt?