Finta József (1935–2024) építész közel fél évszázadon átívelő pályája termékeny és sokoldalú időszak volt. Finta szállodaépületei Budapesten mennyiségük és méretük miatt is meghatározóak.

Perjés Géza (1917–2003) a XX. század legjelentősebb magyar hadtörténésze volt. Sokrétű munkássága, egészen egyedi modellalkotó képessége, eredeti felismerései túlmutatnak a történetírás szűk keretein.

Habsburg Ottó szinte feltárhatatlan kiterjedésű kapcsolati hálóval rendelkezett. A császári családhoz, a királysághoz, az utolsó magyar királyhoz, IV. Károlyhoz hű családok mellett a magyar emigránsok között is számtalan követője, bizalmasa akadt.

A 19. század végére a klasszikus konzervatív hagyomány átalakuláson ment keresztül, jelentős mértékben elveszítette korábbi sajátosságait és a politikai-ideológiai térben átadta helyét a liberalizmusnak.

Prohászka Lajos (1897–1963) a magyar filozófiai, pedagógiai és politikai gondolkodás egyik legnagyobb formátumú, meghatározó személyisége volt a két világháború közötti években.

Wlassics Gyula (1852–1937) tudós, tanár, politikus rendkívül sokoldalú és terjedelmes életművét a maga teljességében lehetetlen vállalkozás volna egy cikkben ismertetni, ezért a szöveg néhány kitüntetett mozzanaton keresztül elemzi Wlassics jelentőségét.

Az alábbiakban új főszerkesztőnk, Stamler Ábel gondolatait és elképzeléseit olvashatják a Magyar Szemle feladatáról, jövőjéről.

Az alábbiakban Gróh Gáspár, leköszönő főszerkesztőnk vezércikkét olvashatják, negyedszázadnyi szerkesztői s hétévnyi főszerkesztői munka után.

A forradalmár az, aki doktriner módon és türelmetlenül próbál életidegen utópiákat ráerőszakolni a valóságra. Az ellenforradalmár ezzel szemben egyszerűen a józan ész alapján áll. S. Király Béla interjúja Turgonyi Zoltán filozófussal

Szerkesztőnk írása Wettstein Domonkos Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században című könyvéről

Új lapszámunkból Egedy Gergely írását közöljük online, a nyomtatott megjelenéssel párhuzamosan.

Ambrus évtizedek óta gyűjti, kutatja és őrzi fáradhatatlanul a Kárpát-medence elfeledett, kivesző gyümölcsészeti és szőlészeti tudását. 1996-os, Szókalauz című kötete itt fekszik asztalomon, már az ebben olvasható, és korábban folyóiratokban részben megjelent írásokból is egyértelmű, hogy merre tovább: a táj, a kert, a Kertország, a Paradicsom földi visszfénye felé.

A neves és szülőhazájában is népszerű magyar-amerikai történész (1924–2019) az antikvitásnak, és benne a latin nyelvnek is tudósa volt. Könyveiben és leveleiben gyakran használt latin kifejezéseket, az Egy eredendő bűnös vallomásai című könyvét pedig így dedikálta örökké gyászolt feleségének: „Dilectissimae Stephaniae”. Írói példaképe Livius volt, magáról is azt mondta, hogy „történész, de mindenek előtt író.” Valóban, magvas munkáinak stílusa távol áll a szikár szaktörténeti munkáktól, és ebben is a nagy elődre emlékeztet.

Csirpák Emil (Tiszacsoma, 1934 – Budapest, 2017) Beregi (kárpátaljai) származású tanár, filológus. Visszaemlékezéseinek egy részét unokája, Nagy Imola segítségével írta le.

"Borbándi aktivitása – többek közt élettársa elvesztésének tragédiája és saját betegsége ellenére – a 2000-es években sem csökkent, amit további négy fontos kiadvány jelez: a folyóirat történetét bemutató Nem éltünk hiába – Az Új Látóhatár négy évtizede, valamint Népiség és népiek című, negyven tanulmányt tartalmazó válogatása az ezredfordulón, Értékőrzés esszégyűjteménye 2001-ben, míg az Emigránsok portréi 2002-ben láttak napvilágot, miközben Két világban – Életem és pályám címmel (2003) curriculumát is összeállította."

Ötven éve, 1971. október 15-én tízezrek búcsúztatták a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Kemény Jánost, az erdélyi magyar irodalom legnagyobb mecénását.